Sisa Richárd: A csikóhal és a szitakötő
A habok nem menthették meg egymást.
A széttöredezett hullámok zabolátlanul zuhantak össze. A hullámok merőkanál markukkal
markánsan igyekeztek felkarolni fulladozó társaikat, emellett büszkén dacoltak a
szélcsenddel, hogy talpon maradjanak a dicső taréjok, mégis a habok nem menthették meg
egymást.
A víz tükörré simult.
A fejedelmi hullám-testek, tajték-gyermekekké omlottak szét.
Néhány ködös fodor után pedig már a bájos ringatózás sem ment a tónak, nemhogy a hektikus
hullámzás.
A tó egy disszonáns kompozíciója lett néhai, harcias énének.
A tó hullámzása, lelkesedése, életkedve elült.
Nem is elült, vagy leült, hanem lefeküdt, és elaludt.
Mert a tó beteg volt.
Nem tengeri beteg.
Tavi beteg.
A tónak nap mint nap kellett fintorogva lesnie az égbolt dézsájában dagonyázó felhőket.
A kezdeti rideg ellenszenv azonban hamar az irigység kaotizmusába száradt; a tó már nem
akart pusztíthatatlan, „parttörő” kos hullámokat, mivel amint lányai és fiai, a hullámok
elcsendesedtek, a tóvízben fű-fa megmártózhatott, lemosva, és vizében hagyva a port.
A mocskot.
Bárhogy is harcoltak a tóért a hullám-gyermekek, a tó akkor is egy mocsár lett.
Telis-tele a vizében feloldott izzadságcseppek imáival.
Ezért a tó feladta a küzdelmet, a hullám-gyermekeit elaltatta, és hagyta, hogy besározzák.
Így lett beteg.
Tavi beteg.
Valahol mélyen a sár alatt, a tó gyomrában, viszont örvények keletkeztek, ha arra gondolt,
hogy vele ellentétben a felhők bódító makulátlansággal napoznak.
A felhők szabadok.
Boldogok, hisz nekik nem kell minden idegen testet eltűrniük, nekik nem kell tehetetlenül
szemlélniük, ahogy elefántcsont habjaik sáfrány sárgát sírnak.
A felhők nem szolgálnak, mint a tó. A felhők, feladatukat bár nem veszik fél-vállról, az eget
betakarják, mégis perdülhetnek bármerre, határ a csillagos ég.
Megszületnek, pamacsokként labdáznak az égen, társaságba verődnek, vándorolnak, színpadi
alakok “vizimiskáját” felöltve báboznak, tiszták, szépek, és megbecsültek. És nem utolsó
sorban, a felhők nem halnak meg, csupán a szél hintójára csücsülnek, és „halványországba”
utaznak.
A felhők, azok felhők.
Ezt mind-mind első kézből tudta a tó, hisz a felhők üde élete nap mint nap tükröződött
játékosan rajta.
.
A tó nem lehetett szabad.
A tó nem lehetett tiszta.
A tó nem lehetett felhő.
Viszont lehetett tavi beteg.
Hullámai a sziklák nedvén véreztek el,
tájtékai mazsolává aszalódtak,
örvényei kitekeredtek,
vize elapadt,
szíve kettéhasadt.
Ketté hasadt szívéből pedig kettő élet szakadt ki: egy csikóhal, és egy szitakötő.
A tó élt tovább ebben a kettő állatban is.
A csikóhalat a tó fájdalma formázta.
A csikóhal összegömbölyödött magzatpózban bukott alá a zavaros vízben, keserű keresztként
felkunkorodó farkába a tó sokat szenvedett szíve, elhullott hullám-gyermekei csavarodtak.
A szitakötőt a tó reménye álmodta.
A szitakötő zizegő szárnyain a tó lelke először tapasztalhatta meg a tiszta szabadságot.
A csikóhal melankóliát mormolva gurult bele a tengerek csápoló habjaiba, a szitakötő
gyökereit kitépdesve a hullámok tar fejéből a felhőkbe szállt,
a tó pedig ott maradt.
Porosan.
Mocskosan.
Álomtalanul.
.
Ha olykor-olykor a csikóhal és a szitakötő összetalálkozik, akkor az öreg tó néz „halszemet” a
be nem teljesült önképével.
Author: Sisa Richárd
Az ég leszakad, kilöknek. Körülötted zsongás, nem érted, még nem. Mindenki siet, rohan. Néha köszönnek, lepacsiznak, futva biccentenek, árkon-bokron ugrálva mennek, haladnak valahova. Legalábbis szerintük valahova. Még nem érted. Befelé fordulva utánzod őket. Összehúzod kabátod, magadat, arcot le, lábat előre, egymás után, szép sorban. Itt befordulsz, ott ki, amott jobbra, lefelé balra. De egyszer csak megállsz. Nézed a hömpölygő, méhkaptárba tartó darazsakat, akik nyugodtan fejvesztve, erőltetetten menetelnek. Viszik őket. Nem is tudnak róla. A többiek sodornak téged. Menj a dolgodra, ügyelj, ne légy más, szedd a lábad, nehogy lemaradj, ne tűnj ki, ne szólalj fel, ne légy bizonytalan. Ne vesztegesd idődet, ne akard megváltani a világot, nem vagy más, olvadj be, nézz előre! De mindenkinek más az előre. Mindenki maga tanul meg járni, akkor miért lépkednél úgy, mint mások, minek sietnél? Állj meg. Ha megállsz, tán megérted.
