Kisiskolás korom óta, amióta csak megtanítottak a betűvetésre, próbálkoztam versírással – mint szinte mindenki más. Én azonban mindig is azt éreztem, hogy számomra ez nem egy múló szeszély, hanem ennél több, valami fontosabb dolog. Akár egy látott természeti jelenséget, valamilyen érzést, hóesést vagy szikrázó napsütést próbáltam szavakba, rímekbe foglalni, akár egy-egy alkalmi rigmust faragtam, nem tudtam és nem is akartam ellenállni ennek a késztetésnek. Ezen írások többsége persze nem volt egyéb gyerekes klapanciánál, és szerencsére (vagy sajnos?) nem is maradtak fenn.
Az, hogy egy vers képes lehet érzelmek, gondolatok, esetleg történetek tömör, plasztikus kifejezésére, egyúttal szépérzékünkre is hatva, örömet szerezve, természetesen csak később tudatosulhatott bennem – de ennek a lehetősége ösztönösen is folyamatosan izgatott. Később, már kamasz- vagy ifjúkoromban, furcsa hiányérzetet tapasztaltam magamon minden olyan helyzetben, amikor hasonló korúak vagy kortárs költők verseivel találkoztam, és már ekkor is határozottan fel tudtam ismerni azokat az írásokat, amelyek valódi érzelmeket adtak vissza. De a gyermekkori verselgetés elmúlt.
Aztán 21 és fél éves koromban, szinte egyik pillanatról a másikra, történt valami. Március elején, hétköznap délután, belefáradva télbe, tanulásba, egyedüllétbe, váratlanul, döbbenetes erővel robbant ki belőlem egy vers, egy szonett, ami azonban – bár nemigen értékelhető akárcsak elégséges színvonalúnak sem, sőt! – mégiscsak a gyermekkori sürgető késztetések folytatása volt.
De ennyi is elég volt akkor ahhoz, hogy valami megmozduljon bennem. A következő hónapokban megszállottan, gátlásoktól mentesen, szinte felszabadultan, csak írtam és írtam. Tíz hét alatt vagy 30 vers született, noha ezek többsége (vagy valamennyi?) még nemigen volt lírának nevezhető, inkább csak egy pszichiátriai kórkép alátámasztására lehetett volna alkalmas. Ezekben a vad írásokban (habár már át-átcsillant egy-egy sorban, szófordulatban az a hang, amelyet később sajátomként vittem tovább) a normális emberi kapcsolataim hiánya miatti bezárkózás, a szeretethiány és talán a nőhiány okozta szorongásos félelem csapódott le, kiutat, megértést és talán segítséget keresve. (Ezt a kiutat és segítséget később éppen a versek jelentették számomra.) E problémakör mögött ma már az Asperger szindrómát gyanítom, amelyet mára, úgy remélem, talán sikeresen kompenzálni tudtam.
Két és fél hónappal később viszont rátaláltam valamire, egy versformára, ami talán saját találmány (legalábbis hasonlóval azóta sem találkoztam) és én „szonettoid” -nak hívom. (Ennek a megfelelője például a „Pengető”.) Ez a 16 soros, és a soronként 3 (később esetenként 4 vagy 5) szótagos szerkezet és a könnyed hangvétel tömörségre és pontosságra kényszerített, amit nagyon fontosnak tartok a lírában.
Végre nem önmagam nyűgjeivel foglalkoztam, hanem rácsodálkoztam valamire, ami szép, ami örömet okoz, és amely érzést érdemes megörökíteni a líra eszközeivel. Újabb néhány hét alatt már tucatnyi szonettoid született, és a vállalhatatlan zagyvaságok aránya is lassan csökkenni kezdett. Június elején megírtam a „Zümmögő” -t. Ez – a későbbi javítások után – az egyik legkedvesebb írásom maradt, talán mert ez lett a legelső, igazán saját hangú, egy tiszta idillt pontosan visszaadó, tömör, de mégis impresszionista hangulatú versem.
Eltelt az év, újabb 40-50 verssel. Már bőven akadtak köztük vállalható, sőt az ebbe a kötetbe is beválogatott versek, bár persze még zagyvaságok is. Önmagammal talán már kevesebbet foglalkoztam, a természet is fontos téma volt, és megjelent, először csak jelzés-szerűen, később egyre konkrétabb formában, bár még elég sután, a szerelem is.
Újév: Meglepően kevés már a sikertelen próbálkozás, viszont március végéig csak tucatnyi vers születik, majd novemberig szinte semmi. Ezután, egy év alatt, mindössze 10 verset jegyeztem le, és ezek többsége sem volt már igazán vállalható színvonalú. Fájt is eléggé, de nem találtam magyarázatot, megoldást.
Az év októberében ismerkedtem meg leendő gyermekeim anyjával. Az utolsó három műegyetemi félév következett, majd diplomamunka, államvizsga, nősülés, munkahely, költözések, napi anyagi gondok. A következő évben újabb 4 hónap katonaság várt rám, rá egy évre megszületett első gyermekem, akit 5 éven belül még kettő követett. Szakmai útkeresés, sokáig sikertelenül, nehézkes beilleszkedés a felnőtt társadalomba, hiszen alig értettem, mi mozgatja a világot? Összefoglalva: a versek már nem fértek bele az életembe – legalábbis akkor ezzel hitegettem magamat. Újra és újra éreztem azonban azt a furcsa, szorongó hiányérzetet, ami később is mindig megérintett, amikor valamilyen módon találkoztam a lírával, akár csak jelzés-szerűen említve a kortárs írókat-költőket.
Ez a hiányérzet aztán az egész életemet áthatotta, de akkor ezt még önmagamnak sem sikerült bevallanom. Újabb költözés, munkahely-váltások, szakmai pályamódosítás, pénzügyek, gyereknevelés, vállalkozás, taposómalom… És gyorsan eltelt „tízvalahány év a csendből”, ahogy azt később írtam. Ezt a hosszú-hosszú süket csendet szakította szét, tájfunként berobbanva, egy „játszi varázslat kábulata”, amely mindent, de mindent megváltoztatott: összejöttem egy lánnyal, akinek egy olyan félőrült nyarat köszönhettem, amit még ma is alig hiszek el. Tudom: a legkevésbé sem volt ez tőlem korrekt viselkedés, sőt! és kívülálló jogosan ítélne meg, rosszallóan – nem is szólva az érintettekről. De ezzel, akkor, teljesen beszűkült tudatállapotban, nem törődtem, és nem gondoltam a következményekre sem. A jól megérdemelt pofont aztán hamarabb megkaptam az élettől, mint gondolhattam volna: augusztus végén, egyik napról a másikra, véget ért ez a liezon.
Összetörtem, összeomlottam. A helyzetet, amely a valóságban bármilyen hétköznapian banális is volt, én akkor tragikusnak éltem meg. Úgy éreztem, elvesztettem valamit, ami nagyon fontos volt, és ami csak egyetlen egyszer adatik meg az életben. Szembesültem azzal, hogy menthetetlenül és reménytelenül szerelmes vagyok – de csak jóval később, utólag értettem meg, hogy a szerelmem tárgya olyan valaki volt, aki nem is létezett, és akit én képzeltem bele valakibe, akit a vakvéletlen sodort az utamba.
Az élet ment tovább, de rettenetes lelki kínok között vergődtem. Kifelé nem mutathattam semmit (vajon, hogy volt hozzá erőm?), a munkában próbáltam felejtést találni, de kellett valami más is, ami távol tart az elmebajtól vagy a stressz testi következményeitől. Ekkor, számomra is váratlanul, a versek jelentették azt a kapaszkodót, ami megvédett önmagamtól és elviselhetővé tette ezt a helyzetet. („Valamit, Valakit hinni kell” – írtam akkor.) Így vált ő hajdani szeretőmből múzsámmá.
Először csak a fájdalmamat próbáltam kiírni magamból, de már a harmadik verstől újra megtaláltam a jól ismert szonettoidot, és ezzel elindult a „Bíbor” ciklus. Persze becsúsztak olyan kiforratlan versek is, amelyek a huszonéves korom vergődéseire hasonlítottak, de ezek lassan elmaradtak. November közepén megírtam „A szintézis első pillanata” és a „Siheder sirató” című verseket, az álmatlan éjszakai forgolódások megszülték a „Félálom blues” ciklus legtöbb versét, összeállt a „Profán zsolozsma” és az első pár „Ragozás” is – és ekkor már tudtam, hogy mint amatőr költő, jó úton járok. A következő év augusztusában találkoztam Gáldi László könyvével („Ismerjük meg a versformákat”) ami végleg lezárta az ösztönös korszakomat.
Még akkor ősszel úgy hozta a sors, hogy Múzsámmal ismét felvettem a kapcsolatot, és a szeretői viszonyt furcsa barátság váltotta fel. Ez persze a részemről szüntelen vágyakozás volt utána, ő pedig talán élvezte is ezt a helyzetet és a kisebb-nagyobb segítségeimet. (Még a verseimet is megmutattam neki, de ezeket nem igazán értékelte…) Ez a viszony aztán eltartott vagy tíz-tizenkét évig, ami idővel szenvedélyes se-veled-se-nélküled kapcsolattá alakult, állandó belső feszültségforrást generálva és persze folyamatos inspirációt biztosítva.
A versek pedig azóta is jönnek, jönnek. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de immár életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben –még ha mindeddig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. Időközben gyerekeim felnőttek, és már az unokák cseperednek, én meg új házasságban élek. De legbelül ugyanaz a „tétova szívű versfaragó siheder” maradtam, aki mindig is voltam.
Másképp kormányoznám az életemet, ha újra kezdhetném? Minden bizonnyal. Megbántam-e bármit is? Nem. Semmit se bántam meg, hiszen ez az életút érlelt azzá, aki vagyok, költővé. Megszülettem. De önmagammal azóta sem vagyok elégedett, és soha nem is leszek.
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.