Éhezem egyre,
magányra, csendre,
suttogva, esdve,
még szerelemre.
Megőriztél
emlékeket –
mára, mondd, mi maradt?
Villámfénynél
jéggé dermedt
éteri pillanat.
Eltemettem
bánatomat,
mégis él, itt reszket;
Lüktet bennem
minden mondat –
felednem hogy lehet?
Megteremtett
vágyakkal már
reszkető hajnalon,
csordultig telt
kristálypohár
összetört, jól tudom.
A bor gyöngye
gyorsan elszállt,
illata itt lebeg.
Nyári este
sors fúgáját
dünnyögöm gyermeteg.
Élni, mint bárki,
Fájjon akármi?
Szeretve lenni!
Talán csak ennyi?
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.