Ó, hát mégis megtörtént.
Odalett.
Vége.
Nincs tovább.
Elment némán.
Elhagyott hűtlenül,
az idei nyár, az a csalfa.
Hiába volt a sok kérés,
Könyörgés. marasztalás.
És hiába ígérte meg,
saját maga is, hogy marad,
mégis odébb állt, elment,
távoli melegebb tájra,
mint tette a fecske is, meg a gólya.
Nem maradt utána más,
csupán az út porában, hűlt nyoma.
Azóta elveszett, eltűnt, már az is,
a szél befútta, majd felkapta,
s a légben szerteszét hordta,
a szélrózsa minden irányába.
A forró száraz nyár helyébe lépett
a hűvös, esőt hozó ősz,
s hozott magával megannyi változást.
Egyszeriben olyan más lett minden.
A szép idő jórészt
már csak a múlt emléke.
A nap is ahelyett,
hogy fejét kidugná és sütne,
inkább megbújik
egy kövér felhő által védve.
Az utcák többnyire kihaltak,
bennük már a szél sem jár,
s ha olykor-olykor, mégis megesik,
hogy feltámad,
szava akkor sem úgy szól már,
mint nyáron, vidáman, dalolva,
csupán szótlanul, csendben áll tovább.
Én meg egyedül, itt ülök szobámban,
a melegben, a tűz ég, lángol,
de csak a kályhában.
Bensőmben hideg van, fázom.
Ha az ablakon kinézek,
látom ott kint is hideg van,
minden végtelenül szürke,
didereg, s vacog,
s a reménytelenség csúf arcú árnya
vetül a magatehetetlen,
bénultan heverő tájra,
ameddig csak a szem ellát.
Fájó, de való:
Meghalt a nyár,
Ősz van!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.