Már mosolyogni se tudsz, kicsikém.
Nem, ne tagadd, hiszen úgyse lehet.
Ejtsd kezed – így! – tenyerembe puhán.
Árva tekinteted el ne takard.
Ampelos izzik a hűs poharakban.
Mégse találjuk a szó melegét.
Játsszuk a nyegle szerelmeseket.
Lám pedig elketyegett az az év már.
Most csevegünk, de ez álruha így.
Mint tunya reggeli hitvesi csók.
Ezt nem akarhatom, elhiheted.
Felmelegíteni sincs vele mit.
Bújj ide. Jó ez a mozdulatod.
Bár suta, félbemaradt köszönet.
Szárnyas időnk ma hiába csapong.
Nincs, ami összetapaszt, felemel.
Mondd, mi maradt? Közös álmodozás?
Azt se hiszem, hogy a test zakatol.
Önmagam is megalázom ezért.
Jaj, kicsi már mosolyogni se tudsz.
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.
