A nappali ablaka a hátsó kertre nézett. Az asztalt már régen áttette ide az ablak elé. Mióta romlott a látása, több fényre volt szüksége az íráshoz, olvasáshoz. Bár ott volt a szobában a kényelmes kanapé, sokszor inkább az asztalnál ülve olvasott. Az egyenes tartás fegyelmezetté tette és egyébként is félő volt, hogy ha ledől a kanapéra, örökké elsüllyed a bánat mocsarában. De más miatt is kedvelt az asztalhoz ülni. Szerette nézni a kertben lévő fákat, követni lombjaikon az évszakok múlását. A tavasz volt a kedvence, mikor minden azt hirdette: érdemes élni! Ilyenkor télen a növények élettelisége helyett a madarak hoztak némi örömet egyhangú napjaiba. Kétnaponta etette őket és gyakran órákat töltött a figyelésükkel. Kedves barátként üdvözölte a cinkéket, tengeliceket, a mindig együtt érkező csuszkapárt olykor meg is könnyezte. A verebeket túl harsánynak és erőszakosnak találta. Idén újdonságnak számított, hogy egy szajkó is nap mint nap a kertje vendége volt. Bátor volt és a laikus szemnek is egyértelműen feltűnt; okos madárról van szó. Az utóbbi hónapokban nem sokat mosolygott, de a madár kerekded teste, vidám ugrándozása néha mosolyra fakasztotta. Azonban mind közül a kedvence a vörösbegy volt. A többiektől eltérően ő nem merészkedett az ablakpárkányra, sem a hátrébb lévő kisasztalra. A bodzabokron vagy a vérszilva fa csupasz ágain üldögélt és a földre hullott magokat csipegette fel. Nem időzött sokat és mindig óvatosan mozgott, apró szeme értelmesen csillogott. Minden rezdülése szerénységet sugárzott. Mikor rozsdás mellénykéje felbukkant a kifakult színek között, a nő szíve mindig nagyot dobbant. Nagyon is jól ismerte a visszafogottságot, a „bocsánatittsemvagyok”érzését. Egész életében úgy igyekezett élni, hogy nemhogy nyoma; még árnyéka sem maradjon. A kismadár sem kereste a feltűnést, ezért is szerette a nő annyira. Megfigyelte, hogy pár nélkül érkezik az etetőhöz. Már ez is közös bennünk. – gondolta.
A napok egyhangúan teltek, vastag hótakaró hullt a kertre. Így még nagyobb szükség lett az etetésre. A vakító fehérségben, mint egy kis villanófény jelent meg a madárka vöröse. A vérszilvafa ágán ült. A nő tett-vett a lakásban és pillantása mindig az ablakra vagyis a kinti fákra tévedt. A vöröses foltot meglátva mindig más ritmusra vert a szíve. A remény ritmusára. Három nap is eltelt, mire gyanús lett neki, hogy a madár mindig ugyanott ül. Közelebb lépett az ablakhoz, hunyorgott. Egyre romló szemével nem tudta kivenni a részleteket, csak a vörös foltot látta. Előkereste a szekrényből a távcsövet. Sikerült megállnia, hogy arcát a férje ruháiba temesse. Anélkül is érezte a friss levegő és a fa különös illategyvelegét. Gyorsan rácsukta az ajtót az emlékekre. A távcsőbe nézve eltelt néhány másodperc, mire szeme megszokta a megváltozott látási viszonyokat. A látványtól hideg futott végig egész testén, gyomra apróra zsugorodott. Egy száraz falevél… Egy száraz levelet bámult napok óta. Egy nyamvadt növényrésztől várta a boldogságot. Egyszerre volt letaglózva a helyzet abszurdságától és érzett mérhetetlen csalódottságot. Kiürült. Aztán hirtelen kilépett a lakásból, úgy ahogy volt kabát nélkül, papucsban átgázolt az udvaron. Megmarkolta a dértől sikamlós faágat és addig rázta, míg a szinte teljesen élettelen levél le nem hullott róla. Fedetlen sötét haját a rázás miatt lepotyogott hó tarkította. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Visszasétált a házba, lába alatt csúszott a megolvadt hólé. A kanapéra roskadt és a temetés óta először sírt. Átszakadt egy gát, kiengedett mindent, amit hónapokig visszatartott. A sírástól elfáradt, elaludt a kanapén. Vörösbegyről álmodott és a tavaszról.
Author: Szekeres Zsanett
Szekeres Zsanett vagyok, mindenkinek csak Zsani. Mióta írni és olvasni tudok, a szavak váltak a menedékemmé. A lapokon lévő távoli világok voltak a kedvenc helyeim, majd később egyre gyakrabban fejeztem ki magam saját írásaimon keresztül. Kisiskolás korom óta írok verset és prózát egyaránt. Mindig is imádtam a könyvtárban tartózkodni. Szeretem a természetet; az állatokat; a szép dolgokat. Megihlet az erdő, az égbolt, egy virág, egy pillangó. Gyakran előbb születik egy fotó és azt követi a szavakba öntött érzelem. Szeretek merengeni az élet értelmén, mélységén. Érzékeny vagyok és sok minden megérint. Van egy öröklött neurológiai betegségem, ami kis mértékben nehezíti a napjaimat. Ezáltal még inkább átérzem a test és az élet törékenységét. A hangsúlyt a külsőségek helyett a belső értékekre helyezem. Legszívesebben szépirodalmat, Shakespearet, illetve kortárs magyar irodalmat olvasok. Négy gyermekem van, sokszor az irántuk érzett szeretetem adja az írásaim alapját. Őket is a könyvek és az olvasás szeretetére nevelem. Álmom, hogy idővel az írás ne csak hobby, hanem a foglalkozásom is legyen. Írásaimnak létrehoztam egy önálló Facebook oldalt, Merengő néven.