Sötét van. Hűvösen vibrálnak a csillagok. Lassan zuhanni kezdek a mélybe. A távolban falánk kohók
ébrednek gyémántot köhögve. A bolygók gyűrűi üllők, amin vén gondolatok kovácsolnak rémséges
fegyvereket. Már alig emlékszem mi volt régen. Azt még tudom, hogy az emlék drága. Még itt is, ahol
az értelem egyenes hullámaiból pillangók szakadnak a semmibe. Még itt is erős kapaszkodók,
melyeken a megértés mászik felfelé.
Viharos szeptember volt. Az ázott falevelek kíméletlenül csapódtak András arcába. Épp munkába tart.
Az idén már másodjára ő az ügyeletes a helyi járási hivatalban. Ilyenkor egy órával korábban kel, hogy
kinyissa az irodát. Gondolatait nem irányítja. A fáradtság vászonná vasalja, amin kedvére játszik
filmrészleteket az agya. Zenét hallgat, de csak azért, hogy ne aludjon el menet közben. A
dohányboltban vásárol egy espressot, ami mellé ingyen kekszet kap. Nem rajong az édességért, ezért
az úton egy kerítés fedkövére teszi az ajándékot. Hátha valaki majd örül neki, látható, hogy nem
bontotta ki.
A hivatal csendes. Miután lekapcsolja a riasztót, ablakokat nyit, hogy átcsapassa az állott levegőt.
Megáll és végignéz az ügyféltéren. Nincsenek emberek, de reményeik, haragjuk és örömük itt
maradt. A nyomtatók rendszertelen zúgással és kattogással ébrednek. Megesküdne rá, hogy minden
nap van pár új hang, amit kiadnak. Szórakoztató. A munka aztán gyorsan telik. Papírokból modellezi
az emberek igényeit, virtuális rendszerekbe faragja életüket. A kávészünetben kollégáit hallgatja és
örül, hogy beszélnek hozzá. Szereti a történeteiket, de ő inkább szótlan marad. Hazafelé megint a
kerítés mellett megy el. Megtorpan és meglepetten bámul egy dezodorra, ami a reggel odatett keksz
helyéről hívogatja. Pont az a márka, amit használni szokott. Ráadásul az övé elfogyott. Kezébe veszi
és megvizsgálja. Hihetetlen! Ez bontatlan. Körbenéz, de senki sem jár az utcán. Végül elteszi, de mivel
ez egy keksznél jóval többet ér, márkás tollat tesz le viszonzásul. Elmosolyodik a helyzet furcsaságán,
majd hazamegy.
Nincs sok izgalom hétköznapjaiban, egyedül él. Vagyis, kutyája azért van. Egy végtelenül ostoba
tacskó, akit nagyon szeret. Mindig a lábára szokott ülni, miközben a napjáról mesél neki. Láthatóan a
bérszámfejtéshez sem ért, csak liheg, és bambán néz gazdája szemébe. Megeteti, bemegy és lefekvés
előtt még rajzol egy keveset. Halva született álma volt, hogy grafikus legyen. A művészeti iskolát
elvégezte, de nem ment vele sokra. Vagy nem voltak jó kapcsolatai.
Másnap furcsa bizsergéssel ébred. Úgy érzi, hogy megint várni fogja valami a szokott helyen. Az álom
kizuhan a testéből, és szinte szalad a felrepedezett betonjárdán. Ezúttal egy boríték fehérlik fel, kővel
lesúlyozva. Belsejében papír fecni és egy bankkártya. A papíron még sosem látott eleganciával felírt
számjegyek csillognak. 2426. Megdermed, mikor a plasztik felület hátulján a saját nevét olvassa
vissza. Lehet, hogy még otthon alszik, és ez egyike azoknak a valósághű álmoknak, amikről a TV-ben
hallott régebben. Mikor a riasztót újra lekapcsolja, már biztos benne, hogy ébren van. Olyan mélyre
merül gondolataiba, hogy vissza se köszön az érkező kollégáknak, csak jóval később. Képtelen
koncentrálni. Annyi kérdés, lehetőség és várakozás tolult a fejébe, hogy csoda, ha levegőt venni nem
felejt el. Szabadságot kér a napra, amit furcsáll a vezető, de azért megadja. Rendes ember.
A bank automatánál nagy a sor. Inkább megvárja, amíg mindenki elvégzi a teendőjét, csak utána
megy a fülledt üvegkalitkába. Végre egyedül marad. Alig bírja a résbe csúsztatni a kártyát, olyan
nagyon remeg a keze. Egyenleglekérdezés. A világ megszűnik a számokká összeálló pixelek soraiba
csúszva. Valami olyan történik, amit nem tud befogadni az átlagember tudata. Hogyan változhat meg
minden egyetlen pillanatba sűrítve? És miért pont ő? Most hogyan tovább? Csak nem lehet baj!
Lucia a fedélzeten napozik. Olajos barna színekben játszik a bőre. Merészen kivágott, fekete
fürdőruhát és napszemüveget visel. Nem jellemző rá az effajta kihívó stílus, de most csak szerelmével
kell osztoznia a jacht külső terein. A kapitány úgyse jön fel ide. Reméli, hogy nem jön fel. Gyönyörű
nő, de félénk és gátlásos. Nem az a fajta, akit a pénz különösebben mozgat, bár mostani párja,
feltehetően igencsak tehetős. A férfi tőle nem messze, egy kifeszített napvitorla alatt fest. Szereti
nézni, amikor alkot. Fehér sortban és hozzá illő fehér, rövid ujjú ingben van, fejében szalmakalap.
Nagyon közhelyes, de jól áll neki. Megint egy olyan furcsa, csillagködös jelenetet hív életre, ami
teljesen értelmezhetetlen, mégis működik. Nagyon különleges a technikája. Boldog, hogy vele lehet.
Fiatal lányként költözött Budapestről Malagára. Híres táncos akart lenni, egy lélegző műalkotás, amit
úgy csodálnak, mint festményeket a múzeumban. Tényleg tehetséges volt. Tehetséges és pulzáló. Az
út, így nemsokára megnyílt előtte, de az árat nem tudta megfizetni. Piszkosnak érezte volna magát,
ha azon a bizonyos módon jut feljebb. Kosz a testén, amit a hírnév csak még jobban megvilágított
volna. Voltak elvei, így képes volt nemet mondani. Takarító, pincér, végül szállodai recepciós lett. Ő
adta át a szobakulcsot a kéznek, ami most festékfoltosan szorítja az ecsetet.
A nő fölkel és hátulról átöleli az alkotót. Forró teste átsüt a fehér szöveten. András megcsókolja
kezét, és behunyt szemmel dől neki.
– Áldás vagy az életemben! – Mondja helytelen spanyollal
– Eres una bendicion en mi vida. Így helyes, de a tiéd bájosabb!
– Még szerencse, hogy mindketten magyarok vagyunk! Borzalmas lenne, ha nem tudnám
elmondani, hogy mennyit jelentesz nekem! – Vált anyanyelvére a férfi
– Tényleg borzalmas lenne! – Mosolyog a nő és megcsókolja szerelmét
Leszáll az este. Finoman hullámzik a tenger. A szabad ég alatt vacsoráznak. Tökéletes a pezsgő, a
szárított húsok, a sajtok és a tengeri herkentyűk. Lucia ékszerek nélkül ragyog, András mégis komor.
Tudja, hogy a nő nemsokára rákérdez, hogy mi a baj? Inkább magától akar megnyílni.
– Még pár éve, – kezdi nehézkesen – történt valami megmagyarázhatatlan. Apróságnak indult,
de hamar túlnőtt rajtam. Szeretném, ha végighallgatnál, akkor is, ha nem hiszel nekem.
– Persze, hogy meghallgatlak drágám!
– Kaptam egy előrecsomagolt kekszet az egyik dohányboltban a kávém mellé. Nem szeretem a
fahéjasat, így letettem egy kerítés fedkövére, hogy valaki elvigye. Még aznap, mikor hazafelé
mentem a munkából, egy bontatlan dezodort találtam a helyén. Eltettem, és ezúttal egy
tollat adtam cserébe, hogy ellensúlyozzam az ajándék értékét. Aztán kaptam egy
bankkártyát, amin a nevem volt. Annak köszönhetem, hogy megismerhettelek. De a
legrosszabb, hogy itt nem ért véget a cserélgetés. Már tudtam, hogy anyagiakkal nem
fejezhetem ki a hálámat titokzatos támogatómnak, viszont adósa sem akartam maradni.
Muszáj volt valamivel egyenlítenem. Nem tudom, hogy honnan jött az ötlet, csak úgy
beugrott. Egy fényképet hagytam a szokott helyen. A legjobb barátomat és engem
örökítettek meg a szüleim egy olasz tengerparton. Hat-hét évesek lehettünk. És innentől, már
nem tudtam irányítani a dolgot. A barátom nevét lassan elfelejtettem és a közös emlékeink is
inkább álomszerűek lettek. Csak halványan dereng valami róla, de minden nappal tovább
fakulnak a képek.
– És mit kaptál cserébe? – Hűlt el Lucia
– Egy kis vörös dobozt. Csak egy papír volt benne. Azt írták rá, hogy „felszabadulás”. Pár órára
rá, hogy elolvastam a szöveget, eltűntek görcsös és nyomasztó gondolataim, a félelmeim és
aggodalmaim. Kitalációnak tűnik, de képtelen vagyok félni Lucia!
– Ez azért nem hangzik olyan rosszul. Vagy igen?
– Hiányzik, hogy féljek! Furcsa, nem?
– Egy kicsit. És ez után is folytattad?
– Igen. Bár nem akartam. Ez nem függőség, annál sokkal erősebb. Elkerülhetetlen. Sodrás.
Mintha törvényszerű lenne. Már nem emlékszem a szüleim nevére, a volt munkahelyeimre, a
kollégáimra. Még a kutyám színére sem.
– Miért most mondod el mindezt? – Rezzen össze a nő, előre megsejtve a választ
– Szinte már mindenemet elcseréltem. Mindenemet, ami én vagyok. A szerelem és pár apró
érzés maradt csak.
– És nem hagyhatod abba?
– Sajnos nem.
András a könnyes szemű nőhöz lép és olyan erősen magához öleli, amennyire csak tudja. Érzi, hogy
hisz neki és retteg. Szeretne ő is vele félni, de csupán egy rajzot lát az állapotról. Képtelen megfogni
és magába tölteni. Nem akarja még jobban megkínozni, így nem mondja el a történet többi részét. A
csend kegyelem.
Még egy hetet töltenek a tengeren, keserédes boldogságban. Miután kikötnek, a férfi elrendezi Lucia
ügyeit. Soha többé nem kell aggódnia a pénz miatt. Talán újra megpróbálhat táncossá válni, vagy
belefoghat egy másik álom hajszolásába. Annyira világos a haja, és olyan puha. Vétek, hogy nincsenek
igazgyöngyök belefűzve. Nem akarja elengedni, de nincs választása. A hang a fejében egyre
sürgetőbben követeli az utolsó cserét. Már a testében van, vele pedig ki tudja mi fog történni? Egy
olyan erő tart igényt rá, amit fel sem tud fogni. Ellenállni lehetetlen.
Lassan besötétedik. Az érzelmek hektikus parancsai kiszáradnak. Mindent lát és meglepetésére újra
mindent érez, de nem úgy, mint az ember. Pár régi emlék pislákol csak, míg keresztülszáll a tér
görbületein és felkavarja a csillagködöket. Fél kézzel életet teremthet, de ezt elődje sem tette, így őt
sem vonzza. A valaha létezett András, most egykori porhüvelyét figyeli. Tudja, hogy ki lakik benne és
valahogy megérti, hogy egy végtelen létező miért is vágyhat a halandóságra. Valaha úgy hívták, hogy
a Zenész. Most neki kell ezt a nevet viselnie. Egy dologban viszont különbözik tőle. Van egy emléke,
ami olyan, mint a szilikon, ha egy szobor lenyomatát őrzi. Nem tudható, de sejthető, hogy mit
ábrázol.
Eljátszik egy dalt a kozmosz szálain, gázóriásokon dobolva. Fényt szakít a végtelenből, felhevíti a
körbefutó vizeket, és a sötét hegyekről jeget ver le. Mellkasába zárja a kavargó, formátlan anyagot,
mély levegőt vesz és kifúj.
A csillagász örömittasan felkiált. Nem tudja, hogy eddig, hogy nem vette észre azt a fényes óriást, ami
mellett az esthajnalcsillag is csak pironkodó szikrácska. Ő fedezte fel! Igazi szenzáció! Sosem látott
még ilyen szépet! Nagyon izgatott, de sikerül megnyugodnia. Elgondolkodik és hirtelen belehasít egy
gondolat. Egy sugallat, ami mintha nem is a sajátja lenne. Csakis egy nevet adhat az égitestnek,
semmi kétség! Úgy fogják hívni, hogy Lucia.
Author: Garzó Márk
1988-ban születtem Szegeden. Tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetemen, mint vallástudós fejeztem be. Rendszeresen írok novellákat, már gyermekkorom óta. Felnőttként, elsősorban a magyar folklór, a néphit és a vallási hagyományok ihlette történeteket fogalmazok meg, melyeket kortárs környezetben, saját mitológiai világba ágyazok. Írásaim középpontjában az emberi kapcsolatok, a hit, az emlékezet és a természetfelettivel való találkozás áll. Az írás megfigyelés, átváltozás és összeolvadás. Reménykedem, hogy ez utóbbi gondolatomban többekkel is osztozhatok.