Hogyan lehetséges, hogy egy közönséges falevél erezete szimmetriát tükröz? Rend és szabályszerűség húzódna a tudattalan növekedésben? Nincs olyan virág, mely szerkezete és szirmai ne ébresztenék fel a szépség érzetét, és vele a birtoklás lappangó vágyát! Micsoda tökéletesség!
Ilyen gondolatai voltak az ifjú Bartics Norbertnek, ahogy a tenyerében tartott platánlevelet méregette az iskola udvarán. Érettebb és testileg is fejlettebb volt társainál, afféle csodagyerek. A negyedikes diákra, mint szelíd óriásra tekintettek oktatói, a többiek pedig vagy felnéztek rá, vagy titkon gyűlölték. Az ember, ha valamiben fenyegetést sejt, előbb-utóbb megpróbálja elpusztítani vagy uralma alá hajtani. Ezzel próbálkozott meg egy szeptemberi délutánon a nyolcadikos Szatócs Csaba is, aki kiprovokált egy értelmetlen verekedést, melynek végén csúfosan alulmaradt. A többi diák Norbertet éjjenezte és nevét skandálták, hogy csak úgy zengtek az intézmény falai. Ő mégis szomorú volt és bár csak pár felületi horzsolást szenvedett el, belül olyan fájdalmat érzett, hogy majdnem sírva fakadt.
A fiúnak (kivételes intelligenciáján felül) volt még egy szokatlan képessége, melyről senkinek sem beszélt, még szüleinek se. A bőrén érezte az emberek kimondott szavait. Édesanyja beszéde, akár a langyosra melegített szatén szaladt végig felkarján, és ha az asszony megemelte hangját, akkor is csupán annyira volt bántó a hatás, mintha egy összehajtott takaróval megsuhintották volna a vállát. Édesapja általában fémesen beszélt. Ő már képes volt kalapácsütéshez hasonló, parancsoló hangnemre, ugyanakkor jellemzően, a frissen lecsiszolt és lakkozott fafelület tapintását hívta életre, mély és erőteljes magánhangzóival.
Miután befejezte az általános iskolát, Kecskeméten járta ki a gimnáziumot, majd a nagyszombati egyetemen botanikát és régészeti növénytant hallgatott. Tudásszomjának és fáradhatatlan elméjének hála, kiváló tudós vált belőle, kit a tanítók és a szakma is nagyra becsült. A fiatal felnőttet mégsem vonzotta a hírnév és a rivaldafény. Volt egy rejtett érzés, mely gerince mentén fészkelődött, s mely ellenállhatatlan kényszerének nem tudott nemet mondani. A megszámlálhatatlan kérlelés és ajánlat ellenére, elhagyta a várost és Fenyőfőre költözött a Pannonhalmi járásba. Az itt elterülő ősfenyves, a vakítóan csillogó meszes bércek, a bükkösök és a völgyerdők, úgy köszöntötték, mint régen várt vendéget. Napnyugtakor kankalin és ibolya illatot kapott fel a szél, melyet füstszaggal keverve öntött ki kertjébe. Norbert azonnal tudta, hogy hazaérkezett.
Az elkövetkező napok szervezéssel és kemény munkával teltek. Hála édesapja örökségének, a pénz miatt nem kellett aggódnia. A valaha volt szállítmányozással foglalkozó üzletember korán felismerte, hogy kegyetlenség lenne fiától megkövetelnie, hogy nyomdokaiba lépjen, így a cég vezetését egy jó barátjára bízta, míg az eladások után járó jutalékok tetemes részét, passzív jövedelemként Norbert élvezhette. A hatalmas kertet tizenhat részre osztotta és botanikus szigeteket, élő flórákat és kísérleti egységeket hozott létre üvegházakban, vagy a szabad ég alatt. Szinte megállás nélkül dolgozott és egy kicsit sem zavarta a társaság hiánya. A modern civilizációra beteges torztükörként tekintett, melynek egyetlen célja az élet megcsúfolása vagy kioltása. Egyedül a képzőművészetet és az irodalmat becsülte, mert ezekben vélte felfedezni annak a megfejthetetlen érzésnek a magvait, melyek, gyermekkora óta növekedtek benne.
Nem telt el sok idő, mire e mozdulatlan és csendes környezet rádöbbentette, hogy nem csak az embereknek és az állatoknak, de minden növénynek és fának is van hangja. A hangok pedig lágyak és türelmesek voltak. Az erdő szélén állt egy lucfenyő, ami a napsütés vibrálását utánozta szótagjaival. Ott volt a termesztett paradicsom, ami meleg párásan dünnyögött, és volt szagos müge, ami harmatosan locsogott a madarakról. Érzéseik mellett, azonban titkokat is megosztottak a kutatóval, így a férfi olyan nemesítéseken és keresztezéseken kezdett dolgozni, melyeket a józanész elemi szinten utasít el. Mivel már az első kísérletek is sikerrel jártak, mielőtt a csemeték nagyobbra nőhettek volna, udvarát sűrű tujákkal vette körbe, hogy a csoda rejtve maradjon a kíváncsi szemek elől. Pár héten belül olyan pitypangot alkotott, aminek a pipacs szirmaihoz volt hasonló a bóbitája, a vöröslő sziromszerű termésfejeket pedig ugyanúgy el lehetett fújni, mint az eredeti gaznövény esetében. Kihajtott a lilavirágú fűzfenyő, a narancsos-mentás paprika és a nyárfatörzsű fekete birs is. Több száz, ha nem több ezer új és életképes fajt hozott létre, melyek vagy szépségükkel, vagy praktikusságukkal szárnyalták túl elődeiket. A hihetetlen eredmények ellenére, mégis furcsa szorongás fogta el. Bár a felfedezés izgalma és a megismerés vágya hajtotta, úgy érezte, hogy áthágja a régen lefektetett természeti törvényeket. Úgy döntött tehát, hogy pihenőt tart, kicsit elmélyed önmagában, és pár napig szünetelteti kutatásait.
Verandáján, nyugágyában heverészve csodálta a szürkületbe roskadó színeket. A cserfesen rövid és éles hangú madarak lassan eltünedeztek, és az éjjeli köd cammogva terült szét. A levegő elnehezedett és távoli morajlást visszhangoztak a felhők. Vihar közeledett. Nemsokára bement a házba, pálinkát töltött, és könyvet vett kezébe. Karosszékében olvasgatva váratlanul érte az álom.
Már éjfél is elmúlt, mikor tompa kopogás hangja ébresztette. Valaki odakint várakozott. Megdörzsölte szemeit, és arra számítva, hogy csak képzeli az egészet, bátran kitárta az ajtót. A lélegzete is elállt, mikor megpillantotta hívatlan vendégét. Egy hosszú, feketehajú nő mosolygott rá ábrándos tekintettel. Éles ívek mentén feszült a halvány arc, melyet puhán vékony szemöldök szelídített kedvessé. Örvénylő szemeit mandulaforma vonások szegélyezték, teste kanyargós és domború formák őrjítő váltakozásában kezdte hajszolni a szívet és a tüdőket. A férfi elvörösödött. Nem tudta levenni szemét a tüneményről, így a nőnek kellett magához vennie a szót:
– Bejöhetnék kedves? – Kérdezte melegen kérlelő hangsúllyal
– Hogyne! Tessék csak! Meg ne fázzon a nagy hidegben!
– Köszönöm.
A látogató a nappali közepén állt meg, pont a csillár alatt. Norbert törölközőt hozott, de ő elutasította a gesztust, helyette nyújtózott egyet és nagy körívet írt le karjaival. Mire kezeit újra összefonta öle előtt, már teljesen megszáradt. Ez a lehetetlenség fel sem tűnt a házigazdának. Figyelmét a szépség hajába fűzött bodza és medvehagyma virágok harmóniája ragadta el. Végül csak sikerült összeszednie magát és így szólt:
– Hogy kerül ide ilyen kései órán? Elnézést, hogy is hívják?
– Sajnos nincs sok időnk udvariaskodni Norbert, még ha az kedvemre való is lenne!
– Honnan ismerjük egymást? – Álmélkodott a kutató
– Én már akkor éreztelek, mikor édesanyád méhében forgolódtál. Láttam a kisfiút, aki úgy tisztelte és szerette alkotásaimat, mint előtte talán még senki sem. Láttam az ifjút, aki hűséget esküdött gyermekeimnek, és láttam a férfit, aki még erősebbé akarja tenni őket.
– Már bocsánat, de miket hord itt össze?
A nő ekkor újra nyújtózni kezdett és szétfeszítette ujjait a plafon felé. A vetett árnyékok, mint faágak szaladtak szerteszét a szobában, virágokat és gyümölcsöket hajtva a falakra. A padló fűszeres illatú pázsittá mosódott, a fények szétfolytak, majd különböző pontokba gyűltek, akár a kiöntött higany. Erdők, rétek, parkok és kéklő hegységek képei kezdtek váltakozni, de szépségük idővel kifakult. A folyók szeméttel teltek, majd kiszáradtak, a növények sárgán haldokoltak és mindent beborított a finom homok. Tüzek lobbantak, emberek sikítoztak, bombák és gránátok robbantak. Pusztulás és kín szaggatta a világot, míg el nem érkezett a végső sötétség. Norbert félelmében felordított és a padlóra zuhant.
A következő pillanatban már reggel volt, és a redőny résein bekéredzkedett a napsugár. Norbert az ágyában feküdt, homloka még mindig hideg verejtékben úszott. Úgy hitte, hogy a kelleténél egy kicsivel többet ihatott. Amit látott, nem lehet valós. Kiült a kertbe és gondolkodni kezdett. A feketehajú hölgy járt a fejében. Nem tudott szabadulni a vonzalomtól, melyhez hasonlót azelőtt még sohasem érzett. És végtére is miért ne? Miért ne történhetett volna meg a tegnap esti lázálom? Hisz ő hallja a növényeket és fákat, érzi az emberek szavainak természetét és olyan kutatói eredményeket ért el, amit előtte még senki. Mindez kicsit sem vadabb, mint mindaz, aminek nemrégiben tanúja volt. De ki volt az a nő, és mit akart valójában? Hirtelen felindulásból növényeihez fordult és kérdezgetni kezdtek őket, de azok némák maradtak. Talán tényleg elment az esze. Lehet, hogy sohasem hallotta a hangjukat, csak képzelte az egészet?
Kétségbeesés uralkodott el rajta, ahogy lassan mindent megkérdőjelezett magával kapcsolatban. Nem bírta tovább a szűnni nem akaró feszülést, így futásnak eredt. Szaladt, nyargalt, megállás és cél nélkül, míg végre kifulladt, és az erdőszéli lucfenyő tövében rogyott térdre. Zihálása lassan megszűnt, és mire könnycseppet ontott volna az elkeseredés, a fa hozzászólt. „Ma éjjel is eljön hozzád az asszony, aki a napot viselte egykor. Mára gomolyfelhőkből szövi ruháját. Fekete lett, mint a korhadás és keserű, mint a moha. Mégse félj tőle! Téged mindig is szeretett!”
Norbert nem tehetett mást, minthogy elfogadja mindazt, ami rázúdult. Szótlanul hazasétált és egyre csak az estét várta, ami nagyon nehezen érkezett el. Most a verandán várakozott és a távolt kémlelte, amíg csak maradt fény, amin szeme megtámaszkodhatott. Az újabb eső érkeztével, a fekete hölgy sem váratott magára. Kecsesen előlépett a tartógerenda árnyékából és a férfi mellé telepedett.
– A mai napon kell döntened kedves, de bár ne kéne! – Kezdte szomorúan
– Miről kell döntenem?
– Hogy bosszúja leszel e a Fénybeöltözöttnek, kit a tieid annyi éven át megcsúfoltak és kínoztak, vagy elutasítasz! Századokon át szerettem és gondoztam a fajtádat, mert tele vagytok jósággal és reménnyel, de mára már nem maradt más választásom! Nem látok kiutat és nem kockáztathatok tovább! Félek és elfáradtam.
– Mit kell tennem, hogy újra boldog lehess?
– Ha elfogadsz engem, veled maradok, de nem úgy, mint hiszed. Hosszú ideig zár majd körbe a nedves sötétség, megtép a fagy, kiszárít a forróság, és rovarok kínoznak majd! De végül az égre fogsz törni! És leszel állandó, acélos és büszke! Se tűz, se penge nem tántorít! Velem leszel és leszel mindenütt. Ha időd pedig eljön, megszabadítalak! Újra faraglak és válsz majd királyfiból királlyá, ki eltörli mindazt, ami megfolyt, ami feléget, és ami mérgez! Igazabb leszel a tűznél és hatalmasabb a tengereknél!
A kutató már pontosan tudta, hogy mire gondol a látogató. Boldogság és vágy öntötte el. Megszorította a nő kezeit, magához húzta és megcsókolta. Az éj pedig eltelt, a hajnal érkezett. Norbert elindult és meg sem állt, mígnem a Kőris-hegy egy eldugott szegletéhez nem ért. Ott nyugodtan letelepedett, a nap felé nézett, lehunyta szemeit és mosolygott.
Hosszú évek teltek el és az emberek csodájára jártak az ismeretlen fának, mely a Kőris-hegyen kapaszkodott az ég felé. Levelei vörösen izzottak még télen is, törzsét se balta, se láncfűrész nem karcolhatta. Mikor már negyven méter magasra nőtt, egyre több tudós érkezett, hogy megvizsgálják. Csak a leveleit tudták letépni és a legfiatalabb ágakat. Ezekből próbálták megállapítani, hogy pontosan miféle fajjal van dolguk, mert azelőtt még sosem láttak hasonlót. Egy Németországból érkezett fiatal botanikus, tengervizet talált az egyik erezetben, majd maga is hitetlenkedve közölte eredményeit. Egy fa, ami sós vizet iszik, se nem fenyő, se nem fűz, se nem akác vagy rezgő nyár, de mégis mindegyik és még ki tudja hány! A következő őszre, már nyolcvan méteresre nőtt. Néhol a felszín fölé kúszó gyökereit megtalálták Budapest, Bécs és Varsó közelében is. Az igazi döbbenet azonban akkor uralkodott el mindenkin, mikor Arizonában és Bangladesben is felfedezték hajtásait. Mintha beszőtte volna az egész világot.
Csak kevesen, az ősi hit törvényeit ismerők közül tudták, hogy ha a Fénybeöltözött egyszer kifaragja királyát a fából, a világ minden városa és települése alatt lassan és csendben növekvő gyökérzet a felszínre kapaszkodik majd. Akkor a meglazult talajba süllyed minden, amit ember alkotott, és ugyanolyan gyorsan fognak eltűnni, mint szalmaszál melyet tűzbe vetnek.
Author: Garzó Márk
1988-ban születtem Szegeden. Tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetemen, mint vallástudós fejeztem be. Rendszeresen írok novellákat, már gyermekkorom óta. Felnőttként, elsősorban a magyar folklór, a néphit és a vallási hagyományok ihlette történeteket fogalmazok meg, melyeket kortárs környezetben, saját mitológiai világba ágyazok. Írásaim középpontjában az emberi kapcsolatok, a hit, az emlékezet és a természetfelettivel való találkozás áll. Az írás megfigyelés, átváltozás és összeolvadás. Reménykedem, hogy ez utóbbi gondolatomban többekkel is osztozhatok.
