Végigjártuk az utat, nem egy naiv ember áll itt, aki azt mondja: „régen minden jobb volt”. Épp ellenkezőleg. Olyanok vagyunk, akik végigjárták az utat. Megtanultuk a határokat, felismertük a manipulációt, elengedtünk embereket, megtanultunk nemet mondani. Nem visszafelé vágyakozunk.
Csak közben megmutatta magát a mellékhatás.
Hogy ha túl jól sikerül minden falat felépíteni, akkor néha már az sem jut be, akit szeretettel fogadnánk.
Nem a pszichológia ellen beszélek, hanem annak az árnyékáról. Arról, amiről kevesebbet beszélünk: hogy a gyógyulás végső célja nem az, hogy tökéletesen önálló szigetekké váljunk, hanem hogy képesek legyünk kapcsolódni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat.
Az én és a te elég?
Mert erre nincs tankönyvi válasz.
Van, akinek igen. Van, akinek nem.
De az biztos, hogy az emberi élet legszebb dolgai — szerelem, barátság, család, alkotóközösség, sőt néha még egy jó beszélgetés is — valahol mindig a „mi” területén történnek.
Nem egy hajnali diagnózist osztogatok, hanem annak az embernek a bölcsességét, aki megérkezett, tanult, és rájött, hogy nem elég önmagam érteni, hanem a másokhoz vezető utat is.
Az pedig már nem betegség. Az inkább költészet. ❤
A mi helye
Meghúzod a határaid,
kezeled a napi csatáid,
éled csakis a magadét,
pontosan tudod a helyed.
Mint egy jó pszichomókus,
elemezel,
kezelgetel.
Derűs vagy és életvidám,
naponta szeded a vidám,
lelked óvó pirulád.
Szeretsz és szeretnek.
Vajon ők mit szednek,
mitől ilyen rendezettek,
kezeltek?
Már tudjuk, hol kezdődünk,
és hol érünk véget.
Tiszteljük egymás terét,
őrizzük a békét.
De ha mind a határaink
mögött maradunk,
mikor találkozunk?
Az én és a te elég?
Jelent még valamit a mi,
vagy mese lett rég?
Author: Farkas Etelka
Farkas Etelka vagyok, nyugdíjas tanítónő. Írni akkor kezdtem, amikor befejeztem az aktív munkát. Először egy naplószerű blogot írtam, majd ráéreztem az alkotás ízére. Nagyon sok mondanivalóm van a világnak, a tapasztalatok, a traumák, a történetek. A bejegyzések formálták a stílusomat, és novellák, versek születtek. Első verseskötetem a Küldj egy angyalt! (2024), utána egy autofikciós regény következett Nem bánok semmit (2024), majd újabb versek Hétköznapi líra (2025). Az utolsó kötetem 2026-ban jelent meg, címe Anyaseb, és ebben szerzőtársam Szabó Kitti a kollázsaival. Nincsenek jelentős díjaim. Antológiákban, internetes folyóiratokban jelentek meg alkotásaim. Könyvbemutatókon, felolvasásokon személyesen találkozom az olvasóimmal. Írásaimban a hétköznapi élet örömeire hívom fel az emberek figyelmét, és népszerűsítem a művészetterápiát. Költői stílusom a lírai tárca lehet, mert nálam a vers és a próza összeér. Ritkán írok kötött formában. Elindulok valami hétköznapitól, abból lesz egy lelki felismerés, és eljutok egy halk csattanóig. Az irodalom egy ösztönös rokonság, melyben suttogva kiabálok. A negyedik könyvem elkészülte után létrehoztam egy szerzői oldalt is, ahol szeretnék a követőimmel interakciót kialakítani. Folyamatosan alakul a stílusom, bővül a közönségem. Újabb verses köteten és regényen is dolgozom. https://fetelka.hu/ https://www.facebook.com/fetelka
