Az okos puli

Héthelyi Krisztina

Az okos puli

November másodikán, halottak napján kutyák gyülekeztek a temetőbe eszmét cserélni. Nagyon vigyáztak azonban, hogy elkerüljék az őrt, mert akkor úgy kiebrudalja őket, hogy a négy lábuk sem éri a földet.

– Szerinted mi van a halál után? – kérdezte a kuvasz a komondort.

– Mi lenne? Semmi – horkantott a komondor.

– Az én gazdám az Isten – szólt a vizsla.

– Az ember nem lehet Isten. Istenből csak egy van. Az emberekből meg temérdek – csatlakozott a beszélgetőkhöz egy fekete puli.

– Te meg ki a mennydörgős ménkű vagy, fürtöske? Mit osztod itt az észt? – mérgelődött a komondor.

– Mindenki meghal egyszer – jelentette ki a kuvasz, mint egyetemes igazságot.

– Egyszer? Akkor a macskáknak hogyan lehet kilenc életük? – mérgelődött a komondor és szeme most vérben forgott, de szőrzetétől ez nem látszott.

– Isten nem hal meg, hiszen Ő mindenható. De a fia meghalt – folytatta az okítást a puli.

– Istennek van fia? – csodálkozott a vizsla.

– Hát persze, te szamár! Jézusnak hívják a fiát – ugatott a komondor.

– Valami baj lehet a látásoddal. Én magyar vizsla vagyok, nem szamár.

– És miben halt meg? Már öreg volt és beteg? – kérdezte a kuvasz.

– Nem. Az emberek tették – szűkölte a puli.

– Mit tettek az emberek? – vonított a kuvasz.

– Sajnos, voltak olyan emberek, akik nem hitték el, hogy Jézus Isten fia, és megölték.

Egy időre csönd lett. Néma csönd. A légy sem pisszent. Csak a varjak köröztek a levegőben élelem után kutatva.

– De aztán feltámadt! – vakkantott a puli.

– Jaj, de jó! Nem szeretem, ha egy történet nem hepiend – kurrogott a komondor és megcsóválta farkát, amitől a teljes szőrzete rázkódott ide-oda, mint egy rojtos kabát.

– Az én gazdám a mennyországban van – terelte a szót a puli.

– Honnan tudod, te gubanc? – gúnyolódott a kuvasz, aki nem tűrte, hogy valaki okosabb legyen nála.

– Mert jó ember volt. A jók a mennyországba mennek. Ezt mindenki tudja – vágott vissza az a puli.

– Ez igaz. Én is így hallottam – bizonygatta a vizsla.

– Az előbb még nem ezt mondtad – pirított rá a komondor.

– A rosszak meg a pokolba kerülnek – folytatta a puli.

– Ez igaz. Én is így hallottam – helyeselt a vizsla.

– Mi vagy te, papagáj? – morgott a komondor.

– Neked pápaszem kéne. Nem látod, hogy vizsla vagyok?

– De látom, te alacsony intelligenciahányadosú – vicsorgott a komondor.

A vizsla csöndben maradt, mert okos enged, szamár szenved.

– Én azt is tudom, hogy van tisztítótűz – kérkedett a puli és kidomborította mellkasát, de szalagos szőrzetétől ez nem látszott.

– Én is szóról szóra így hallottam – lihegte a vizsla.

– Persze, te nagy fülű. Annyi eszed sincs, mint egy csirkének – acsarkodott a komondor.

– Én vonítani szoktam a holdra – váltott témát a kuvasz, aztán bemutatót tartott.

– Vaúúúúúúúúúúú!

– Ilyet én is szoktam – dicsekedett a vizsla. – Vuhúúú-vuh!

– Az én szoknyás gazdám mindig gyertyát gyújt halottak napján – csaholta a puli, terelve a beszélgetést az előző témára.

– Mi az a halottak napja? – tudakolta a kuvasz.

– Ami éppen ma van. Ilyenkor megemlékeznek a holtakról, és imádkoznak a lelkükért, hogy megkapják az üdvösséget – fecsegett a puli és büszkén kihúzta magát, hogy ő még ezt is tudja. De még így sem ért derekáig a komondornak.

– Ha olyan felvilágosult vagy, magyarázd meg, mi az az üdvösség! – morrantott a kuvasz.

– Éppenséggel elmesélhetem – szerénykedett a puli.

Hajdanában nekem két gazdám volt, de sajnos most már csak egy van. Mindig annyira vártam haza a nadrágos gazdám, hogy minden nap pontban hatkor, odaültem a kapu elé, mert ilyenkor szokott volt hazatérni. De aztán egyszer csak nem jött. És akárhányszor a kapu elé ültem a szokott időben, a szoknyás gazdám sírni kezdett. Olyan keservesen sírt, hogy megszántam és nem mentem többet az kapuhoz, inkább az ölébe másztam, hogy megnyugodjon.

Aztán a fülembe búgva elmesélte nekem, hogy a gazdám elhunyt és már nem jön vissza többé. A tisztítótűzben van és imádkozni kell érte, hogy a mennyországba kerüljön.

– Mi az a tisztítótűz? – kérdezte a komondor.

– Mi az az imádkozás? – kérdezte a kuvasz.

– Én kérdeztem előbb! – hörgött a komondor.

– A tisztítótűz egy köztes állapot, a mennyország és a pokol között. Legalábbis a szoknyás gazdám így mondta. Olyankor a lélek még nem tiszta és abban a tűzben fog megtisztulni – felelte.

– És hogyhogy nem ég meg a tűzben? – kotyogott közbe a vizsla.

– Mert az másfajta tűz. Abban nem lehet megégni – válaszolt a puli.

– Aha – vakkantott a vizsla, de egy szót sem értett az egészből.

– Most már én jövök – nyafogott a kuvasz. – Mi a lélek? És mi az imádkozás?

– Hékás, ez két kérdés! – orrolt meg a komondor.

– Hallgass! – horkantott a kuvasz. – Én kimaradtam egy körből.

– A lélek az olyan valami, ami minden embernek van és nem lehet tőle elvenni. Legalább is a szoknyás gazdám így mondta. Ez valami kötelékféle Istennel.

– Mint a póráz? – kerekedett el a szeme a vizslának.

– Azt nem tudom. De láthatatlan – csaholta a puli. – Aztán a halál után a lélek elválik a testtől és így röpül fel oda nagyon messzire, ahonnan már nincs visszatérés.

– És mi az imádkozás? – dohogott a kuvasz, mert már megint félbeszakították.

– Hát össze kell tenni a két elülső praclidat és közben szavakat mormolni. Meg előtte az egyik mancsoddal a fejedhez kell kapni, majd a szívedhez, aztán a két válladhoz.

– Ezt most találod ki, te lompos! – méltatlankodott a komondor.

– Nem, ez tényleg így van. Számtalanszor láttam, ahogy a szoknyás gazdám így tesz. És ilyenkor nem szabad zavarnom. Úgyhogy csak ülök és nézem.

– És mi az üdvösség? Erre még nem feleltél, te bozont! – mordult rá a komondor.

– Ez egy fogas kérdés – próbált időt nyerni a puli.

– Tudom. Én kérdeztem – vicsorgott a komondor megmutatva egész fogsorát.

A puli vakarózni kezdett és bundája rázkódott, mint májusfán a szalagok a szélben.

– Lássuk csak. Úgy emlékszem, az üdvösség olyan állapot, amikor a lélek már megtisztult a bűntől és olyan patyolat lett, hogy bemehet Isten országába. Legalább is ezt mondta a szoknyás gazdám. Meg azt is, hogy csak azok jutnak oda, akik rábízták magukat Istenre és engedelmesek voltak – magyarázta a puli. Egészen belemelegedett. Pedig otthon csak akkor beszélt, ha kérdezték.

– És mi a bűn? – forgatta szemét a vizsla, aki a hosszú fejtegetésből ezt a szót ragadta meg, mint a réce nyakát.

– Amit az emberek annak tartanak. Például lelopni a húst az asztalról vagy megharapni a postást – gondolta végig a puli.

– A kutyák is a mennyországba jutnak? A gazdájukhoz? – vinnyogott a hűséges kuvasz.

– A nagyon jó kutyák talán igen. Az engedelmesek, a jámborok.

– Akkor nekünk itt nem osztottak lapot – morogta a komondor.

– Csak a magad nevében beszélj! – ugrott neki a kuvasz, és majdnem összeverekedtek.

– Ha nem lopom el a húst, én is mehetek halálom után a mennyországba? – szűkölt a vizsla, aki mindig képen nyalta a postást.

– Ezt csak Isten tudja – sóhajtott a puli.

– Te biztos, nem jutsz a mennyországba. Ekkora virtussal – hörögte a komondor a kuvasznak.

– Te meg a pokolba kerülsz, te rasztafári – acsarkodott a kuvasz.

– Vigyázz a szádra, te szelídíthetetlen! – morgott a komondor.

– Miért, mi lesz, te felmosórongy? – hergelte a kuvasz.

– Mindjárt veled mosom fel a padlót! – harciaskodott a komondor.

– Elég legyen! Mindenki nyugodjon meg! – dirigált a puli.

A komondor és a kuvasz megjuhászodott. A vizsla is abbahagyta a vizslatást.

– Mit nekem a tisztítótűz! Én rögtön a mennyországba fogok jutni! – hetvenkedett a kuvasz.

– Ez Isten kegyelmétől függ – csaholt a puli.

– Mi az a kegyelem? – kérdezte alázatosan a vizsla.

– Amit most én kérek tőletek. Kegyelmezzetek! Már nem bírok több kérdésre válaszolni, szétpattan a fejem – zihált a puli, akinek szoknyás gazdája hittantanár volt.