Héthelyi Krisztina
Csonti
A kisfiú elégedetten nézte az égből hulló fehér pelyheket. Az apja megígérte neki, ha elég hó esik, kimennek és együtt hóembert építenek.
Ahogy ott ült az ablaknál és a kertet fürkészte, egyszer csak megmozdult a táj. A tejszínű ködből kivált egy szürke alak. Bálint szeme az üveghez tapadt és visszatartotta a lélegzetét. Egy kutya volt az, csonttal a szájában beszökött a kertjükbe. Rozzant, öreg jószág volt már, mancsával lassan kotorta a havat, és amikor elég mély lett a gödör, beleejtette a csontot és elkaparta.
– Bárcsak nekem is lenne kutyám – gondolta Bálint. – Milyen jókat játszanánk. És nem lennék olyan egyedül, mióta anya elment.
Bálint már két hete a lakásban raboskodott. Egyedüli szórakozása az volt, hogy az ablakból leste a kinti világot. A tüdeje már meggyógyult, de a doktor még nem engedte iskolába menni. Pedig nem jó kimaradni az iskolaév elején, mikor még senkit nem ismer az osztályból. Mire elkezdheti az elsőt, már mindenkinek barátja lesz.
Mihelyst Bálint a töprengésből visszatért, a kutya már nem volt ott. Mindeközben a hó már nemcsak úgy hulldogált, hanem szinte záporozott. Lassan maga alá temette a házakat, a fákat, a kertet, az utcát.
– Mikor építjük meg a hóembert? – kérdezte Bálint az apját.
– Még várnunk kell egy kicsit, lehet hogy meg sem marad a hó.
Másnap Bálint újra megkérdezte az apját.
– Mikor építjük meg a hóembert?
– Még várunk egy napot. Az a biztos.
Harmadnap Bálint megint föltette a kérdést.
– Apa, akkor ma már ugye megcsináljuk azt a hóembert?
– Talán igen. Majd ha hazaérek a munkából, megbeszéljük.
Bálintnak elege lett az ígérgetésekből. Ezért amikor apja elment dolgozni, és Evelin néne, az idős dada, mással volt elfoglalva, a fiú halkan kilopakodott a kertbe.
Elkezdte az ablaka alá gyűjteni a havat, hogy jól láthassa majd a hóembert a szobájából. Csak gyűjtötte, gyűjtötte a kupacot, míg elég nagy nem lett. Akkor kicsi kezeivel megformázta a hóember alsó részét, majd a pocakját és végül a fejét. Két ágat szúrt bele oldalról kéz gyanánt, a szeme helyére két kavicsot biggyesztett, de sajnos a répát elfelejtette, ezért nem lett orra a hóembernek. Megszemlélte művét, de nem volt elégedett. Fogta a sálját és a sapkáját, majd ráigazította a fehér alakra. Így már egészen jól mutatott.
Egyszer csak éktelen kiáltozás törte meg a csendet. Evelin néne rontott ki a házból és becibálta Bálintot. Levetkőztette, forró fürdőt készített neki és közben végig dohogott.
– Hogy lehet ilyet csinálni? Kimenni a hidegbe és levenni a sálat meg a sapkát? Meg akarsz halni? Vagy azt akarod, hogy apád engem öljön meg? És egyáltalán hogy képzelted ezt, kisfiam?
Bálint meg sem mukkant. Tudta, hogy ilyenkor jobb csendben maradni és megvárni, míg a dada lecsillapodik.
Mire az apja hazaért a munkából, Bálint már erősen köhögött, és felszökött a láza.
– Ki készítette azt a hóembert? – kérdezte az apja.
– Én. Mert te mindig nemet mondtál.
– Pedig éppen ma akartam volna megépíteni veled a hóembert – felelte az apja.
Bálint hallgatott, de közben cikáztak a gondolatai. Valóban ma akarta? Vagy csak úgy mondja? Mint amikor anya elment. Akkor is hiába kérdezgette, nem kapott egyenes választ.
Bálint már az ágyában feküdt és hol magára húzta a takarót, hol meg ledobta magáról. Mivel nem tudott aludni, kinézett az ablakon és észrevette a kutyát. Ott feküdt a kertben és mereven bámulta az ajtót.
– Apa! Egy kutya fekszik a kertben és be akar jönni.
– Ugyan már! Képzelődsz – mondta, de azért kikászálódott az ágyából.
– De tényleg ott a kutya. Nézd meg!
Az apja kinyitotta az ajtót, mire az állat odament hozzá és leült eléje.
– Hát, mi van, pajtás?
A kutya vakkantott egyet.
– Hát, ha ilyen udvariasan kéred, fáradj beljebb!
A kutya besétált, egyenesen a kisfiúhoz ment és ezüst pofájával bökdöste.
–No nézd csak! Azt akarja, hogy lefeküdj – csodálkozott az apja.
A zajra Evelin néne is előbújt.
– Hát ez mi? – kérdezte
– Egy kutya – felelt Bálint.
– Azt én is látom. De mit keres itt?
– Bekéretőzött – válaszolt a férfi.
– Tudom, mi lesz ennek a vége! – morogta az öregasszony. – És te miért nem vagy ágyban? Sipirc lefeküdni! Maga is menjen. Én majd ránézek a gyerekre.
Bálint beszaladt a szobájába, a kutya meg komótosan ment utána.
– Nagyon cuki kutyus vagy! Láttalak ám, mikor elástad a csontod. Te kis Csonti – duruzsolta a kisfiú és közben simogatta az állat kobakját. – Gyere, aludjunk!
Az öreg kutya otthonosan elhelyezkedett a kisfiú ágya mellett. Hamarosan mindketten álomba szenderültek. Mikor a dada később benézett a szobába, látta hogy a kisfiú lelógó keze a kutya fején nyugszik.
Másnap azonban Bálint keze hiába tapogatózott, a kutya nem volt ott. Kérdezte az apját, hová tűnt Csonti. Ám a férfi nem merte bevallani, hogy a szívtelen szomszéd visszakövetelte a kutyát, és nem engedte, hogy itt maradhasson, míg Bálint meggyógyul.
Estére a kisfiú rosszabbul lett, ki kellett hívni a doktort. A tüdeje sípolt, csúnyán köhögött és a láza is feljebb kúszott. A doktor azt javasolta, hogy küldjék kórházba, de a fiú apja ebbe nem egyezett bele. Holnap van a szenteste, a családjával kell lennie. Majd a nénével együtt gondoskodnak róla.
Azonban a kisfiú állapota válságosra fordult. Nem akart enni, sem inni, egyre csak a kutya után nyekergett. Az apja jól bebugyolálta és egy hokedlire ültette az ablakhoz, hogy lássa a hóembert. De Bálintot már nem érdekelte a hóember. Szemével a kutyát kereste.
Egyszer csak megmozdult a kerítés, és a két meglazult léc között átbújt egy fej, aztán egy test. Az öreg eb közeledett.
– Apa! Itt van Csonti!
A kutya ekkor már a bejárati ajtót kaparta. Amikor beengedték egyenesen a kisfiúhoz bicegett, majd letelepedett szokott helyén, az ágy mellett. Bálint is elhelyezkedett és lelógatta a kezét.
Eljött a szenteste. Evelin néne halászlé helyett húslevest főzött a kis betegnek. Hal helyett pedig rántott húst készített. A kutya is kapott belőle, ezért végre Bálint is hajlandó volt enni egy keveset. Ebéd után a két barát együtt aludt, mígnem Bálint heves vitatkozásra ébredt. Keze megtalálta a kutya fejét, és ez megnyugtatta.
– De Jakab úr, értse meg, a kisfiam nagyon beteg. A kutya jelenléte segít neki. Engedje meg, hogy nálunk maradjon egy kis ideig.
– Szó sem lehet róla! Ezt már megbeszéltük. Ő az én kisfiam kutyája, Rajmundé.
– Akkor legalább csak a karácsony végéig. Két napig. Kérem!
Bálint szobájának ajtaja nyitva volt, így hallotta a szóváltást.
Egy nyolc év körüli fiú kukkantott be hozzá. A kutya farkát csóválva üdvözölte gazdáját, de nem mozdult az ágy mellől.
– Szia! Rajmund vagyok. Beteg vagy?
– Igen. Meghűltem. Lázam is van.
Ekkor Bálintnak köhögnie kellett, majd kapkodva szedte a levegőt. Úgy nézett ki, mint aki menten megfullad. A kutya felugrott az ágyra és pofájával addig bökdöste Bálintot, míg a fiú megnyugodott és lélegzete lelassult.
A köhögésre az apja rögtön ott termett, a szomszéd férfival a nyomában.
– Jól vagy, Bálint? – aggódott az apja.
– Igen. Csonti segített – felelte és megsimogatta az állat fejét.
– Na gyere, Hektor, indulunk! – utasította a szomszéd a kutyát.
– Hagyd, apa! – szólt a fia.
– De hát a te kutyád.
– Hadd maradjon nála.
– Jó, de karácsony után elvisszük.
Rajmund kifelé menet megpillantotta a nappaliban az apró karácsonyfát. Alatta egyetlen ajándék árválkodott.
Estére Bálint kicsit jobban lett, lement a láza is. Megszólalt a harang, jelezve hogy a Jézuska eljött közéjük. A kisfiú boldog mosollyal nézte a feldíszített fát és alatta a meglepetést. Evelin nénével közösen elénekelték a „Mennyből az angyalt”, de a két felnőtt gondolatban messze járt. Régmúlt karácsonyok emlékén merengtek. A kisfiú kérdése hozta vissza őket a jelenbe.
– Ez a csomag az enyém?
– Hát persze. Ki másé lenne?
Bálint izgatottan bontogatta a csomagot, az eb pedig lelkesen szimatolt. Egy távirányítós autó volt a dobozban. A kisfiú felkiáltott örömében.
– Pont ilyet akartam!
Megkezdődött a játék. Bálint vezérelte az autót, Csonti pedig csaholva igyekezett elkapni.
Aztán eljött a lefekvés ideje.
– Valamit még mondani akarok neked – szólt az apja.
– Mit akarsz mondani?
– Arra gondoltam, ha vége az ünnepeknek elmegyünk a menhelyre és választhatsz magadnak egy kutyát.
– És Csonti?
– Ő nem a miénk, érte fognak jönni. Te is hallottad. Egyébként is már nagyon öreg és rozoga.
Aznap éjjel Bálint nem tudott aludni. Lefeküdt a földre a kutya mellé és szorosan átölelte.
Reggelinél senki nem szólt egy árva szót sem. Még Evelin néne sem, pedig ő nagy szószátyár volt. Bálint apja felszedelőzködött.
– Inkább átviszem most. Különben egész karácsony alatt ezen tipródunk.
Magához hívta a kutyát.
Csonti Bálint mellett feküdt és bár tudta, hogy őt szólítják, nem mozdult.
– Én is veled megyek – mondta Bálint lehorgasztott fejjel. – Nekem engedelmeskedni fog.
Azzal elindult az ajtó felé, a kutya pedig követte.
Ahogy kiléptek a kapun, a lábtörlőn egy díszes ajándékdobozt találtak. A kisfiú felnyitotta. Egy póráz volt benne.
Author: Héthelyi Krisztina
Elképesztően szeretek gyerekeknek szóló történeteket írni, meseillusztrációkat készíteni és olvasni. Eddig megjelent négy mesekönyvem és egy képregényem, de tovább kívánok fejlődni a mesék mellett más irodalmi területeken is. Erősen empatikus vagyok, ezt alkotásaimban is szeretném minél jobban kifejezni. Könyveim: Tengeranyu; Egy cica titkos naplója; Cicavarázs; Bonzó, a csodakutya; Csimota (képregény)
