Héthelyi Krisztina: Betlehemi mese

Héthelyi Krisztina

Betlehemi mese

­– Te mit gondolsz, Matild? – kérdezte a csacsi a tehéntől. – Tényleg ő az? Akiről beszélnek?

– Hát persze – bőgte az ökör, pedig nem is őt kérdezték.

– Deee hát olyan csöppnyi! – bégetett közbe a bárányka.

– Téged ki kérdezett, te oktalan?! – harsogott az ökör.

– Látjátok a glóriát? – kérdezte a tehén.

– Neeeem – válaszolta a bárányka.

– Mi az a glória-iaia? – nyerített a csacsi.

– A dicsfény. Ott ragyog a feje körül – magyarázott a tehén.

– Én nem látok semmit. Olyan sötét van – mondta a csacsi.

– Ostobák! – fújtatott megvetően az ökör.

– De olyan gyámoltalan. Mást se csinál, csak bőg. Hogy lehetne ő a Megváltó? – kételkedett a csacsi.

– Most még gyermek, de majd felnő és akkor tanítani fog – mondta a tehén.

– Akkor miért itt született? Ez egy istálló. Itt mi lakunk – értetlenkedett a bárányka.

– Csitt! Elmesélem – mondta a tehén.

József és jegyese, Mária útnak indultak szülővárosukba, ide a názáreti Betlehembe, mert Augustus császár népszámlálást rendelt el, és mindenkinek oda kellett mennie, ahol született.

– Ki az a „József és jegyese Mária”? – kérdezte a csacsi.

– Te hol voltál eddig? – dörrentett az ökör.

– József és Mária ennek a síró kisdednek a szülei. Amúgy ott pihennek a sarokban – mondta a tehén. – Befejezhetném?

– Beeeeee – bégette a bárányka.

Igen ám, de az út nagyon soká tartott és Mária áldott állapotban volt.

– Mi az az “áldott állapot”? – kérdezte a bárányka.

– Kisbaba volt a pocakjában – mondta a tehén.

– Te ezt nem tudtad? Haha! – nevette ki az ökör. Pedig ő tudta a legkevésbé. Hiszen nem lehetett gyermeke.

Mentek, mendegéltek és sok-sok idő után végre elérkeztek ide, ám sehol nem találtak szállást a környéken. Pedig Mária pocakjában már nagyon mozgolódott a gyermek, meg akart születni. Ellenben mindenhonnan elzavarták őket, így találtak rá a mi istállónkra. És mi befogadtuk őket. Ezért itt jött a világra a kis Jézus.

– Ahá – kapott a fejéhez a csacsi.

– És te ezeket honnan tudod? – kérdezte az ökör.

– Hallgatóztam.

– Az neeem szép dolog – bégetett a bárányka.

– Akkor most mit mesélnék nektek? – bőgte a tehén.

– Igaz. Mesélj csak tovább – kérte a csacsi.

Szóval a pásztoroknak, akik a közelben tanyáztak a szabad ég alatt, megjövendölték az angyalok, hogy megszületik a kisded, a Megváltó, aki megszabadít minket a bűneinktől.

– Miféle bűneinktől? Nekeeem nincsenek bűneim – bégetett a bárányka.

– Nekünk tényleg nincs bűnünk, mi állatok vagyunk. Bűnük az embereknek van – mondta a tehén.

– Micsoda szerencse – könnyebbült meg a csacsi.

A pásztorok útra keltek hát, hogy megtalálják a gyermeket. Egy ragyogó csillag vezette őket ide. Időközben már hazaindultak és magukkal vitték az örömhírt.

– Miféle örömhírt? – kérdezte a csacsi.

– Téged honnan szalajtottak? – mordult rá az ökör.

– Az örömhírt, hogy Jézus megszületett – magyarázta a tehén. – Már nincs sok hátra. Folytathatom? – kérdezte.

– Iáá! Igen – mondta a csacsi.

Aztán jöttek a bölcsek napkeletről és ők is látni akarták a gyermeket. Egy csillagot követtek, amely elvezette őket ide a betlehemi jászolhoz.

– Sok itt a csillag – szólt közbe az ökör.

– Meg a látogató – mondta a csacsi.

Ahogy meglátták Máriát és a kisdedet, térdre borultak és dicsőítették. Aztán elővették az ajándékokat, amelyeket magukkal hoztak. Aranyat, tömjént és mirhát.

– Mi is kapunk az ajándékokból? – kérdezte a bárányka.

– Nem. Az ajándék szimbolikus – mondta a tehén.

– Az mi? – kérdezte a csacsi.

– Hát jelkép.

– Aha! – mondta a csacsi, aki egyáltalán nem értette, de félt, hogy az ökör kineveti.

A tehén folytatta a magyarázást.

– Az arany a királyi méltóságot fejezi ki. Jelentése: Nap. A tömjén a bölcsességet és az imádatot képviseli. A mirha pedig az emberiességet és az áldozatot vetíti előre.

A mese minden részletét a tehén egy csoda folytán ismerhette.

Az állatok mély hallgatásba merültek. Finoman kérődztek a vacsorájukon és közben a kisdedre pillantottak, a kisded meg rájuk. A gyermek elmosolyodott, és akkor mindegyikük meglátta a feje körül a glóriát.

Isten szereti az oktalan állatokat, hát még az embert!