Giuseppe csak ül. Ül, nézi a vizet, élvezi, ahogy bárka ringatózik a vízen. Nem durván, nem nagy kilengésekkel, csak úgy kedvesen, ahogy a várakozó halászbárkák szoktak ringatózni. Az övé is halászbárka, nem is tudna máshogy ringatózni itt a kanálisban. A turisták miatt persze kikötőnek hívják, de ez csak egy szűk csatorna, ahol a halászbárkák várják hajnalig az indulást. A csatorna két partján ott sorakoznak a régóta itt élő családok apró ütött kopott házai. Ki tudja, hogy ezek a családok hány száz éve élnek itt? Persze vannak, akik azzal kérkednek, hogy mióta a város létezik, a családjuk itt él, de a város – legalábbis a történelemkönyvek szerint – már több mint kétezer éves. Giuseppe nem hiszi, hogy ezek a családok kétezer éve itt lennének. Giuseppe szereti ezeket a házakat. Itt nőtt fel, gyermekkorábban itt bújócskázott, itt szaladgált. Még mindig felidézi azt a rengeteg illatot, amit a házak között futkosva kapott el orra és a lelke. Mert a lelke is érezte azt a rengeteg féle ízt, zamatot, aromát, amik az apró összetapasztott házak még apróbb ablakain kiszökött a szabad ég alá. Hol cacciatore, hol lasagne illata szállt, hol a minestrone lágy zamata keveredett a sokkal markánsabb ossobuco aromájával. Leggyakrabban azonban a hal különféle változatainak illata keringett a házak között. Ma már a kis házak is változnak. Felfrissülnek, újra fiatalodnak. Lakóik sem mind halászok, de azért sokan maradtak azok is. A turistáknak persze különös látványosság a rengeteg ringatózó bárka a csatorna két oldalán. Nekik látványosság, az itt élő embereknek maga az élet minden kínjával, szürkeségével. Amint az itt élők megszületnek, apjuk elsők között a bárkára hozza őket, hogy cseppnyi orrukat átjárja a sós víz illata, ahogy keveredik a halak erősebb aromájával. Gyerekként is rengeteg időt töltenek a fedélzeten. Lesik az apjukat, a többieket, ahogy a foltozzák a hálót, ahogy tisztogatják a szerszámokat. Giuseppe különösen szereti a naplementéket. Gyerekként is felnőttként. Nem volt olyan fárasztó nap, mikor nem jött volna vissza a fedélzetre, hogy szemével ihassa, amint a lemenő nap bíbor palástot fest a tengerre. Ma is itt ül Giuseppe, és várja a nap szokásos búcsú táncát. Már hetek óta nem hajózott ki, nem halászott. Megöregedett, elfáradt. Szeretne még ma is küzdeni a halért, az élelemért, az életért, de nem megy. Karjait, vállát lassan elhagyja az erő, már nem úgy mozog benne az izom, ahogy kellene. A naplementére azért most is kicsoszog. Így tette apja is, nagyapja is. Miért tenne ő másként? Lassú, nehézkes lépésekkel küszködi fel magát a fedélzetre. Leül a régi ládára, és vár. Várja a természet mindennapos gálaműsorát. Várja a naplementét, és még vár valami mást. Pontosabban valaki mást. Évek óta vár. Az élete egy hosszú várakozás. Néha jó várni valamire, és néha nem ad örömet a várakozás. Ha nem jön el, amire várunk, az szép lassan kiszívja az ember lelkét, elveszi a legfontosabbat, a remény érzetét. A várakozás erős hit a reményben, miért várnánk bármire, ha úgysem jön el. Mindig hisszük, hogy van remény. Ahogy az idő telik, a remény egyre áttetszőbbé válik, átlátszóbbá. Ahogy lassan láthatatlanná válik, ahogy elhalványul, úgy lopja ki az ember lelkéből az erőt, az energiát. Van azonban olyan remény, ami nem kopik el. Ez persze függ a reménykedőtől is. Giuseppe erősen hisz. Halászembernek a hite ad többlet erőt, hit nélkül elveszne. Giuseppe hol a lemenő napot nézi, hol a partot. A nap mindig lemegy, abban nem csalódik, a part viszont mindig csak áltatja a reménnyel…Giuseppe fárad. Szemei nehezednek, de próbál a partra figyelni. Hátha…és igen… mintha valami mozgás lenne. Igen, valaki jön. Nem kiránduló, nem csak őgyelgő ember. Lassan, de határozott lépésekkel közelít…és olyan ismerős az alak, a sziluett…igen! Ez ő! Giuseppe lassan párásodó szemmel figyeli a közeledőt: A fedélzet halkan roppan a lépések alatt. A férfi halkan lép fel a fedélzetre. A lábnak ismerős deszkákra lép, de mégis megtorpan egy pillanatra. Évek óta nem járt itt, először érezni akarja a múltból előtörő hangulatot. Giuseppe torka összeszorult, nehezen fogalmazta meg a rég ki nem ejtett nevet: Davide!
Lassan kotorászni kezd a zsebében, a gyűrött pacás lap régóta várja ezt a pillanatot. Giuseppe akkor írta a papírra a sorokat, amikor az orvosa tudatta vele, abba kellett volna hagynia a bagót. Nem fog tudni beszélni. Hány éve is annak már? Ki számolja. A torkában gát épült szép lassan, ami elzárja a hangok folyamát, ai eltorlaszolja az utat, hogy akár fohász, akár mérges káromlás a felszínre törhessen… Előkerült hát a gyűrött, időrágta papír, amin görcsös öreg kéz írása sorakozott…Remegő kézzel teszi le a kis asztalkára. Korábban mindig kitette, most majdnem elfelejtette.
Levél:
Davide! Hát eljöttél! Azt hittem már nem enged el téged az a távoli dél. Évek óta várlak. Hogy megemberesedtél! Micsoda arc, micsoda tekintet! Mintha a nagyapádat látnám. Meglepődsz tudom, hogy ezt a papírt adom Neked, de én már nem tudom elmondani, mit érzek. Bezárta a hangokat a csendbe a torkom. Amit ma ki tudnék adni magamból, az nem szép és nem érthető. Így hát inkább leírtam Neked, amit mondanék szeretnék. Tudod Davide, régóta várlak. Várt anyád is szegény, de nem bírta tovább a bánatot. Elvitte ő azt magával a sírba. De most itt vagy, bárcsak anyád is megélhette volna. Hogy várta, hogy lásson Téged, és a kisunokát. Annyi mindent kérdeznék, de félek nem tetszene a válasz. Vagy azért, mert nem őszinte, vagy azért, mert az igazság meg fájna…Így hát nem kérdezek semmit Davide. Messze mentél, sosem jöttél vissza. Mint a tengerész, aki nem hiszi el, hogy a kikötő, ahonnan elindult, visszavárja. Mert a tengerésznek is kell egy hely, ahová visszavárják. Hiába talál minden kikötőben új és új szerelmet, ahonnan indul, oda mindig vissza várják. Elmentél Davide, és mi visszavártunk, de Te úgy érezted, ez nem a Te kikötőd. Találtál magadnak asszonyt, aki mellett boldognak érzed magad. Szült Neked fiút, és úgy érezted, most már teljes az életed, és anyád és apád nem hiányzott. Haragudtál ránk. Bocsáss meg Davide, ha bántottunk. Bocsáss meg, de én még mindig nem értem, miért hagytad, hogy anyádat eleméssze a bánat. Neki csak Te voltál és öcséd, Carlo. Carlot tavaly elvette tőlünk a tenger. Anyád két hónapig bírta, hogy egyik fiát a tenger vitte el, másik fia maga felejtett el minket. Én anyád sírjánál – oda sem jöttél el – megesküdtem, megvárom, míg egyszer hazatérsz, mert minden tengerész hazatér egyszer az első kikötőbe. Most itt vagy. Nem tudom, könnyezel, vagy mérges pillantások vetsz rám, mire ideérsz a sorok között. Jut eszembe, ne haragudj a nehezen olvasható firkáért. Egy ideje görcs kínozza az ujjaim, már nehezen megy a fogás. Szóval most itt vagy. Nem tudom, mit mondjak. Bocsánatot kérjek? Esdekeljek, hogy maradj velem? Nem tudom, de jó, hogy még egyszer láhatlak…Kérlek, ülj le mellém. Nézd a tengert. Ülj egy kicsit mellém, és legyünk úgy, ahogy esténként én voltam apámmal, apám volt nagyapámmal, és ő is az apjával. Nézzük a vizet, ne beszéljünk, ne perlekedjünk, és ne vigadjunk. Csak igyuk be szemünkkel a víz ringását, szippantsuk be a só aromáját, és töltődjünk fel a lemenő nap varázsával. Ennyit kérek csak fiam. Azután, ha egyszer halálhíremet hallod, gyere újra vissza, és temess anyád mellé a domboldalra. A sekrestyés megmutatja Neked a helyet. Nem kérek mást, és nem is mondok mást. Úgysem tudnám elmondani az elmúlt évek bánatát, a súlyt, ami a lelkemet rángatta a sárba, a hiányt és a féltést, nincs ezeken mit mondani, ezek az én emlékeim, elviszem magammal őket. Most csak érezni akarlak Téged, Téged, lelkem egy részét…Szeretlek fiam.
Második levél:
Tisztelt Davide de Gregori úr!
Mély részvéttel tudatom Önnel, hogy édesapja, akit a városban mindenki a könnyes szemű Giuseppének hívott, tegnap naplementekor visszaköltözött az Úrhoz. Az Ön édesapját a kikötő gondnok találta meg a bárkáján üldögélve. Álmában hunyt el…mosolyogva, mint aki még egy utolsó ajándékot kapott az Úrtól. Előtte az asztalon találta ezt a levélkét, melyet most levelemhez csatolok. Kérem, keressen meg minél előbb, hogy Giuseppe földi javait átadhassuk Önnek. A temetéssel ne legyen gondja, városunk Giuseppe emlékének áldozva gondoskodik róla. Üdvözlettel: G város jegyzője.
Author: Katona László
Mindig is az emberi történetek érdekeltek: mi történik velünk, mit viszünk tovább az elődeinktől, és mit hagyunk magunk után. A múlt, a hit, a szeretet, a veszteség és az emberi döntések nyomait próbálom kutatni és megmutatni – hol a történelem eseményein, hol egy-egy hétköznapi pillanaton keresztül. Az írás számomra feldolgozás és kutatás egyben. Újraélem a napjaim hangulatát, bánatát és örömét, kudarcát és sikerét, és egyben a helyükre is teszem azokat. Keresem a történelemben, a történetek mögött megbúvó kisembert. Ma már nem abban a korban élünk, amikor esténként a nagyszülők mesélnek a köréjük sereglő gyerekeknek; az információ ömlik ránk az éterből, miközben a szűk környezetünkről, a dédapák kalandjairól és a nagymamák meséiről egyre kevesebbet tudunk. Szeretném, ha a család és a szűkebb környezet történetei sem vesznének el, ezért ezeket is szeretem megörökíteni.