…és képes volt megszökni a hülyéje… Számtalanszor elmondtam neki, hogy a gazdáink értünk vannak, jót akarnak nekünk. Méghogy fel akarnak hizlalni, hogy aztán barbár módon leöljenek és megegyenek. Jobb is, hogy elment. Nagyon fárasztottak már a folytonos üldözési mániái, meg az összeesküvés elméletei. Ettől már csak az lett volna szánalmasabb, ha alusisakban szaladgált volna itt a vályú körül. Szégyellem, hogy testvérek vagyunk.
Pedig micsoda nemzetségből származunk mi! Nem akármilyen disznók leszármazottjai vagyunk. Az egyik ősünk még beszélni is tudott, és csodálatos eszével, valamint leleményességével vezető lett abban az üdülőközpontban, ahol a mindennapjait töltötte. Történetét még egy híres magyar író, Moldova György is megírta. Persze a disszidáló fivérem szerint a valóságban egy tenyésztelepen raboskodott és csak egy jól helyezkedő besúgó volt az öreg, hogy mentse az írháját. Na persze…
Jobb lesz így egyedül. Nyugodtan alhatok éjszaka, nem fog zavarni az állandó testedzéseivel. Tágasabb lesz a tér, több lesz a moslék.
Jön is a gazdám, ott a vödör a kezében. Ó, jönnek a többiek is. Ilyen sohasem fordult elő korábban, amikor még ketten voltunk. Annyira szeretnek, annyira örülnek nekem, hogy hűséges maradtam hozzájuk, hogy az egész család a tiszteletét teszi nálam. Meg akarnak ölni, hogy megegyenek, mi?! Baromság! Valami mást is hoztak a moslék mellé: ezüstösen csillan meg a lámpa fényében, hosszúkás, hegyes…
Mi történt? A sötétség megszűnik.
Felülről látom az egész kompániát, a szobában lebegek. Lelki szemeimmel innen nézem, ahogy a lábaimnál fogva vonszolják testemet, vastag vércsíkot húznak vele. Megtették. Valóban megtették. Micsoda arcátlan árulás ez?! A nagyszobában két raklapra tesznek, a lábaim az égbe merednek, a testemet két oldalról két-két ékkel rögzítik, hogy fel ne boruljak.
Megperzselnek, a szőrtelen, elfeketedett testemet fehérre csutakolják és közben egy tálban felfogott véremet megsütik és – minő borzalom – megeszik. Vámpírok!
Szétfeszítik a lábaimat és egy bárddal a konnektor orromtól a farkam tövéig haladva kettévágnak. Kész horror! Ó, szegény fejem, mit tesznek velem?!
Beleimet kimossák, és a ledarált húsomat töltik bele. Felfoghatatlan perverzió. Miért kell látnom ezt a beteges eseménysort? Mit vétettem, hogy ezt a pokoli színjátékot látnom kell? Mert ez a pokol, ehhez semmi kétség nem fér, hisz’ üst is van, s léte nem is céltalan, a kockára vágott zsírom sül benne.
Ekkor fénycsóva nyílik a plafonon, és hála a teremtőnek, ez ideiglenesen megvakít. Nem kell tovább látnom ezt a gyalázatot.
Lelkem (mely továbbra is sertés formát ölt) egy portálon, egy örvényen halad az ég felé, valósággal robog, akárha gyorsliftben utaznék.
Aztán megáll a suhanás és sehol vagyok. Nem viccelek, nem tudom leírni, hogy hol vagyok, hogy mi ez a hely. Ez a semmi.
Egy jókora csótány jelenik meg előttem.
– Elpusztultál – mondja nekem nyugodt hangon, nem mintha idáig ez nekem nem tűnt volna fel. Mit mondhat erre a disznó? Semmit, úgyhogy nem is mondok. Vár, majd folytatja.
– Az élet örökös körforgás… – vág bele valami szónoklatba a nyolcvanas évek hangalámondásos filmjeinek monotóniájával, s mivel érzem, hogy ez nagyon hosszú szöveg lesz és én nagyon türelmetlen vagyok, a szavába vágok.
– Mi lesz most velem? Gondolom, te vagy az állatok istene, és ez itt a purgatóriumunk. – nem teszem hozzá, hogy szerencse, hogy nem a saját képére formálta az összes állatot, mert ez most részletkérdés. Összetett szemeivel meglepetten néz rám, miközben a szavakat keresi.
– Ööö… nem, nem vagyok az állatok istene. Olyan nincs is. Az embereknek van Istenük, vagy isteneik, már nem tudom pontosan Ő, ők teremtettek mindent és mindenkit… Mindegy, a mi cégünk csak alvállalkozó, és igazából nem is én lettem volna ma szolgálatban, csak a kolléga beteget jelentett, és engem rángattak be a szabadságomról. Ki mást? Jellemző… Szerintem egyébként szimul…
– A lényeget mondd már! – rivallok rá, majd egy rövidke szünet után békésebb hangon még hozzátetszem: – Kérlek! – sértődötten zizeg egy ideig, majd folytatja.
– Lélekvándorlás. Meghaltál, a tested elporlad, a lelked tovább él, de egy másik testben. Választanod kell, milyen testben szeretnél tovább élni.
– Lehetek bármilyen állat?
– Nem pusztán állat. Lehetsz növény, vagy akár ember is.
– Na azt már nem! Ember nem! Rettenetesen csalódtam bennük, kihasználtak… felhasználtak! … és ha már itt tartunk, disznó sem akarok lenni! Nem akarok olyan állat lenni, amelyiket aztán leölhetnek, csak mert az emberek éhesek. Olyan állat akarok lenni, amelyiket nem a húsáért szeretik… és nem lakásban tartanak, nem az emberekkel él!
– Értem. Akkor hát mi szeretnél lenni?
– Nem tudom, nem jut eszembe semmi. – gondolkozom, és látom, hogy a csótány is ezt teszi. Hosszú csápjai úgy merednek a magasba, mint valami antennák, amik a választ keresik az éterben.
– légyzsiráf – hadarja hirtelen, és én nem értem. Nem is tudom, hogy él-e ilyen lény. Légy hosszú nyakkal és lábakkal, vagy zsiráf hártyás szárnyakkal és nyaló-szívó szájszervvel?
– Pardon? -nyögöm ki végül.
– Légy zsiráf!
– Zsiráf? – örülök, hogy tiszta lett a kép.
– Zsiráf. A zsiráf nem lakásban, nem az emberek között él, nem a húsáért szeretik. Tökéletes állat. – húzza ki magát büszkén. Azonnal megtetszik az ötlet.
– Rendben van, szívesen lennék zsiráf.
– El van intézve! – mondja, majd hirtelen a potrohából rám permetez valamit, amitől elsötétül előttem a világ.
(KÖZJÁTÉK: a csótány, ekkor, és később sem értette, hogy miért nem akar senki mamutfenyő lenni. Úgy vonult nyugdíjba, hogy ez az álma nem vált valóra.)
Zsiráfként születek újjá.
Már kis zsiráfként sem vagyok kicsi, szinte azonnal fel tudok állni és járni is hamar megtanulok. Anyám olyan magas, hogy nem is látom a fejét. Amerre csak nézek tágas a tér. Nem egy nyolcadik emeleti panellakásban vagyok, még csak nem is egy ólban. Fogalmam sincs, hogy ez miért jut az eszembe. Mi az a panel, mi az az ól? …és miért jut eszembe az a kifejezés, hogy „this no all”… disz-nó-ól…mindegy.
Ez itt a szavanna.
Telnek a hetek és én boldog vagyok, szaladgálok. Időnként riadalom támad a ránk rontó vadak miatt, de ügyes vagyok, gyors és mindig megúszom. Nem kapnak el, ebből nem esznek, belőlem nem esznek.
Egyik nap minden társam futásnak ered, de én nem látom az oroszlánfalkát. Valamilyen kis izéket látok, amik nagy port kavarva közelednek, és amikben emberek vannak. Az embert ismerem, itt szoktak járni-kelni időnként. A bőrük fekete. Ezek az emberek viszont mások. Gondolom, hogy betegek lehetnek, mert fehér a bőrük.
Váratlanul szúrást érzek, elsőtétül a világ, aztán amikor kivilágosodik újra, egy sötét helyen vagyok bezárva, alattam a talaj ringatózik. Egy résen át fény folyik be, aztán újra elsötétül minden.
Egy olyan helyen ébredek, ahol több állat van. Mind rácsok mögött vagyunk, én két másik zsiráffal, nem messze tőlünk két oroszlán, de nem félek, mert másik rácsos helyen vannak. Minden állat szomorú.
Emberek nyüzsögnek a rácsokon túl, minket bámulnak, aztán tovább mennek, más állatokhoz, hozzánk meg más emberek jönnek. Mindenféle emberek vannak itt, a bőrük színe nem fontos.
Újra van egy olyan nap, amikor elsötétül a világ. Kezdem megszokni. Világosodás után egy nagy szobában vagyok, de ja vu érzésem támad. Le kell hajtanom a fejem, hogy elférjek. A szobába sok kis ember jön be egy naggyal. Megtudom, hogy ez egy osztály, és ahol vagyok, az egy iskola, egy terem. Biológia terem. Kiderül az is, hogy engem örökbe fogadtak az állatkertből, de nem úgy, mint a többi állatot, jelképesen, hanem valóságosan és itt fogok élni. A gyerekek ujjonganak. Én nem.
Folyamatosan növekszek, ezért a plafonon egy kör alakú lyukat vágnak. Ez egyben az első emeleti matematika terem padlója is, itt kukucskál a fejem. Nehéz dolga van a kis termetű Zsuzsa néninek, amikor a diákok figyelmét kell fenntartania, és ez nem csak a népszerűtlen számtan miatt van így, hanem mert folyton engem figyelnek. Én pedig a táblát. Mire a nyakam annyira megnyúlik, hogy ebbe a plafonba is lyukat kell vájni, már álmomból felriadva is fel tudom mondani a szorzótáblát.
A második emeletre nyíló lyuk a technika terem padlóján tátong. A kisdiákok itt mindenféle ínyencségeket készítenek nekem. Mivel vegetáriánus vagyok, csak salátákat kapok. Igazán jó dolgom van, és a gyerekek is nagyon boldogok. Nem úgy a földszinti biológia teremben, ahova az emésztésemből származó salakanyag kerül. Szülői felháborodásra hamarosan el is költöztetik a termet és a diákok helyett az iskola kertésze végzi a trágyázást. Az ő ötlete nyomán itt hamarosan laskagombát és csiperkét termesztenek az iskolai konyha részére.
Odafent, a fejemnél egyik nap egy vihar alkalmával egy óriási gally betöri az ablakot. Mivel látják, hogy milyen jóízűen eszem a fa leveleit, nem javítják ki a hibát és a technika termet is elköltöztetik.
Fél év múlva a terrorelhárítás emberei helikopterből köteleken a betört ablak melletti üveget is bezúzva hatolnak az épületbe. A nyakam mellett, a fúrt lyukakon ereszkednek alá, egészen az egykori biológia teremig. A kertészt bilincsbe verve magukkal rángatják, mint kiderül, már nem csak a konyhának, hanem rosszarcú dílereknek is termesztett gombát, bizonyíthatóan illegálisat.
A botrány hatására a tankerület bezárja az iskolát, de engem otthagynak, nincs pénz a bontásra, a kiszabadításomra.
Mielőtt az épület körülöttem az enyészeté lenne, a környék önkéntes tűzoltói kibérlik azt és tűzoltó állomást létesítenek.
Életem többszörös értelmet nyer. Én vagyok a tűzőrség kabalaállata, tovább nyúló nyakamnak köszönhetően a tetőablakon kikémlelve rálátok a városra, így én vagyok a tűzjelző is. Riasztáskor a nyakamon csúsznak le a lánglovagok, leérkezve a hátamról éppen a nyitott fülkés tűzóltó autóban landolva indulhatnak bevetésre.
Ilyenkor egyedül maradok ugyan, de lassan kérődzve várom, hogy visszajöjjenek. Elmélázva veszem tudomásul, hogy az emberek nem is olyan rosszak. Engem például szeretnek, és igazán jó dolgom van itt, bár egy picit azért hiányzik a futkosás a szavannán.
(A légyzsiráf tulajdonképpen a Tor/túra folytatása, a másik disznó története. Az Irodalmi Rádió „Tollas-bundás irodalom” című pályázatán a második helyezést értem el vele, a kötet címe pedig, amibe bekerült: „A nagy kék alatt és fölött”. Életem első felolvasása is ehhez a novellához köthető, ugyanis Adrienn és Árpád meghívtak a Körúti Könyvtárban tartott felolvasó délutánra, ami nagy élmény volt számomra.)
Author: Németh G. István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
