Állomások,fránya vonatok

Állomások,fránya vonatok

szerintem mindenki járt már úgy az előbbin, hogy az utóbbiról lemaradt. Most én is így jártam. Hiába minden igyekezet lótás futás, ment el az a fránya vonat. Lehet nem is a vonat volt FRÁNYA hanem a vekker mely nem elég kitartóan keltett engem. Vagy esetleg a reggeli, amelyet jóízűen nyugodtan fogyasztottam. Ne adja ég a lágy ősi szél melyben olyan andalgóan sétálgattam. FRÁNYA minden csak én nem én csak a szegény utas vagyok, aki persze semmiről sem tehet. Az órámról a menetrend apró betűjére tekintek. Nem éppen üdv konstatálom, hogy e kis malőr szerzett nekem egy várakozással eltölthető óra hosszát. Röpke 60 perc, hogy átgondoljam ,,hogy mit meg  hogyan? ”vagy csak szimplán unatkozásba vergődve tipródjak egy egymagamban. Ugyanis az egész peronon csak magam vagyok. Először tűnődők, hogy visszamenjek-e az állomás épületébe. De olyan nagyon unatkozom, hogy inkább még erre is lusta vagyok. Le is beszélem magam, hogy minek is mennék le azon a sok lépcsőn azután az aluljáróba onnan újra fel megint a lépcsőkön. Ezt 1:00 múlva újra megismételhetem, amihez nem igazán van sok kedvem. Na ugyebár számba kellett vennem, hogy mi van ha megint jön valami nem várt FRÁNYA dolog és ezt a következőt is lekésem. Nem kockáztathattam így le is ülök egy közelben lévő padra.

A táskám baloldali karfát helyettesíti jobbról használom a pad által biztosítottat. Nézelődök figyelem a kibejövő vonatokat a leszálló utasokat. Morgolódom ,,hogy bezzeg az övék jön-megy várniuk se kell”. Nyugtatom magamat, hogy majd jön csak az enyém is.

Ekkor kezeim közé temetem az arcom és hátra hajtom a fejemet. Távolban egy vonatkürtje szólal meg. Ezt egy ismerős hang követi. Önön hangomat hallom, csak fiatalabban. Kissé meglepetten magam mellé tekintek, ekkor jön az ijedtség és aztán csak a felismerés. A tízéves énem ül mellettem ölébe szőke haja csak úgy fénylik a napsütésben. Szabadidő ruha és edzőcipő van rajtam akárcsak gyerekkoromban. Nem azért, mert úgy szerettem sportolni, hanem mert vastag voltam ez pedig bizony nyúlt is megkényelmes volt.

-Nem hallasz talán engem? -kérdező könyvéből feltekintve valami tudományos idősebbnek való könyvet olvasgatott, koravén gyerek fura érdeklődéssel.

-De hallok csak csodálkozom.

-Igazán?

-Igen.

-A kérdésen?

-Nem. Hanem hogy itt vagy mellettem.

– Vagyunk.

Ismét egy meglepetés. Egy idős férfi állt a másik oldalon olyan, mint én csak a ráncai többek a haja kevesebb. Mikor rám mosolyog rádöbbenek, hogy ő bizony én vagyok. Körülbelül úgy 65-70éves koromban.

-Igen igen meg vagyok most illetődve halljátok.

-Híd el még sokszor meg fogsz. Csak majd győzd a fejedet kapkodni a jövőben.

-Azt kérdeztem, hogy elvetted-e a padtársunkat?

-Sajnos őt se. -válaszol helyettem az idősebb énem.

-Mi az hogy őt se?-kérdezem kissé már feszülten.

-Látsz rajtam gyűrűt te mafla?

Emeli fel mind a 2 kezét, de egyiken se látok.

Ettől kissé elkomorodom.

-De ugye tanár lettem?

-Hát ahogy vesszük.

Csendes szemlélője figyelem a társalgást a régi és jövőbeli énem között.

-Akkor legalább a történelemmel foglalkozom majd ugye?

-Hát …-fej vakarva keresem a választ erre, idősebb énem rámosolyogva kacsint és felel.

-Többé kevésbé.

-De miért támaszkodól botra?

Ilyen öregember leszek akkor? – Kérdezi Ezt olyan ijedt tekintettel hogy én is félni kezdek.

-Csak egy kis baleset volt és azóta fáj a lábunk ezért kell a bot.

-De meggyógyul ugye?

-Sajnos ez már nem fog soha.

Ettől rettenek meg leginkább.

-A testvéreim ugye jól vannak?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kérdezi olyan gyermeki reménykedéssel, hogy még az én szívem is belehasad.

-Bizonyosan, de rég nem beszéltünk.

-Haragsznak?

– Nem. Csak nagyon elfoglaltak.

_Kár. De boldogok vagyunk ugye?

Itt csillan gyermeki énemnek szemében, nekem pedig gombóc ül a torkomba.

. Most.. izé…- Ismét bennem reked e kérdéstől a válasz.

-Igen. Boldogok és olykor nagyon szomorúak. De csüggednünk sosem szabad mert tudjuk jól hogy szebb lehet a holnap csak feladni nem szabad. – Ismét felel az idősebb változatom.

 

Ekkor mindkettőre tekintek egymáshoz lépve rámosolyognak. Hozzájuk lépnék de egy vonat ismét dudál.

Én az ágyamban ébredek ekkor a vekker kérlelhetetlenül csörög már. Tűnődők a halottakon a látottakon. De az órára tekintek s látom, ha nem sietek lekésem a FRÁNYA vonatot most pedig tényleg