Palatin Krisztina
Magyar Miatyánk
„Minden magyar szerte e világban,
Térdre hulljon hálaadó imában!”
Wass Albert
András a kiállítás harmadnapján érkezett a Galériába. Nyugodt őszi délután volt, csupán néhány fiatal nézelődött rajta kívül a csarnokban. Az ifjú társaság körülvett egy lányt, aki magabiztosan vezette a tárlatot. Bár jóval idősebb volt náluk András, ösztönösen közelebb lépett hozzájuk. Figyelte őket. Bízott a fiatalságban. Hitt a tehetségben és hitt a tenni akarásban. Szerette a kultúrát.
A Tóth Ida által készített festmények gazdagon tárták a látogatók elé a művésznő életpályáját. A néhány magyar felirat mellett többnyire angol és francia címmel jegyzett műalkotások szerepeltek a tárlaton. A képek különböző országok tájait és bibliai jeleneteket ábrázoltak. András a festmények között kitartó érdeklődéssel sétálgatott. Hosszú időt töltött a képtárban.
A csarnok déli falát egyszerű keretbe foglalt, kockás füzetlapra vázolt gyermekrajzok borították. Az apró, nehezen kivehető, helyenként már elmosódott grafikák a művészi tehetség első jeleit mutatták. Miközben András egy családról készült rajz alakjait kémlelte, hirtelen verejtékezni kezdett, majd erős szívdobogás jött rá. Megtörölte a homlokát. A képnek nem volt címe, mellette csupán egy hetven évvel korábbi évszám állt.
Megremegett a lába, mikor felismerte a képen az apját. A régi szobájuk látványa tárult elé. Az ajtó mellett a kályha, előtte az asztal és a két ágy. A falon a feszület, ami előtt apja mondja az imát. Két gyermek volt a képen. Szemből a tíz év körüli András, háttal pedig egy vele azonos termetű kislány ült az asztalnál. Anyja kenyeret szelt. Mivel a művész a petróleumlámpa fényébe helyezte a családot, tisztán láthatta mindhármuk arcát.
Sokáig állt a kép előtt. Ősz volt, kint már korábban sötétedett. Odabent záráshoz készülődtek. A villanyok nagy részét leoltották, ám András ebből semmit nem vett észre. Nézte a képet és emlékezett. „Anyám és apám Idának szólították azt a lányt, csak én hívtam Bambának. Egy hónapig lakott nálunk és azalatt egy szót sem szólt hozzánk. Aztán érte jött, akivel megérkezett, és örökre elvitte magával. Apám azt mondta, hogy Ida soha nem jön vissza hozzánk. Csak egyetlen levelet kaptunk tőle, amiben hálásan megköszönte az ellátást. Anyám a lapot a kredencen tartotta éveken át. Nagyon megszerette Idát.” – gondolt vissza a történtekre András, mikor megszólították:
– Kérem, uram, letelt a látogatás – mondta egy kedves hang Andrásnak. – Remélem tetszettek Önnek nagyanyám képei. Nagyon készült rá, de sajnos nem élhette meg a kiállítást. Magam is művész vagyok, néhány éve már itt élek Magyarországon. Megígértem neki, hogy beteljesítem az álmát.
András felnézett, és a Bamba képmását látta maga előtt. Ugyanolyan nyurga volt, mint ő, sötétbarna, fonott hajú lány. András legszívesebben meghúzta volna a varkocsát, mint ahogy azt Idával tette akkoriban minden reggel, miután anyja, a sámlin ülve szépen megfésülte a haját.
– Jól van, kérem? – kérdezte a lány Andrástól, mert ő csak állt és bámult rá.
– Szerettem a nagyanyját. – szólalt meg András.
– Ismerte a nagyanyám? – kérdezte a férfit, aki még mindig csodálkozva nézte a lányt.
– Mindhárman szerettük. Anyám a halála napjáig gondolt rá. – mondta.
– Ők azok itt – és rámutatott a képre András, – apám és anyám. Ida egy hónapig lakott nálunk, mielőtt emigrált.
A fiatal lány körülnézett a teremben, ami akkorra már teljesen kiürült. András leült egy székre, és folytatta:
– Apám adta neki búcsúzóul ezt az irkát. Megismerem a lapjait. A ceruzát én csúsztattam a hátizsákjába, mert nem mert szólni, hogy nincs grafitja hozzá. Apám azt mondta neki, hogy rajzoljon, attól jobban fogja majd érezni magát. Anyám egy cipót csomagolt neki az útra. Még utoljára befonta a haját és a fülébe súgta, hogy akárhol lesz, soha ne féljen, mert vigyáz rá a magyar Miatyánk.
Tíz éves voltam 1956 őszén, mikor a nagyanyja megérkezett hozzánk. Aznap nem értem haza az esti harangszóra, tisztán emlékszem, hogy lekéstem az imát. Apám szigorú volt velem, nem alhattam a szobánkban. Anyám a kamrában ágyazott meg nekem, onnan hallottam, hogy jelez a kutyánk. Apám fogta a petróleumot, és kiment. Egykori iskolatársa állt a kapunkban és mellette egy sáros kendőbe burkolt lány. Anyám behívta őket és meleg kakaót főzött nekik. A férfi így szólt apámhoz: „Ida a húgom lánya. A szülei véres kabátja között találtam rá a Corvinnál. A testükkel védték meg a kislányt. Már majdnem hazaértek, mikor mindkettőjüket eltalálták. Nem vihetem vissza oda, ahol megölték a családját. Ti itt laktok, messze a fővárostól. Kérlek, néhány hétig vigyázzatok rá! Addigra elkészülök és eljövök érte.”
Anyám felkeltett a kamrában. Éjszakára át kellett adnom a helyem apám iskolatársának, engem pedig kettejük mellé fektetett a nagy ágyba. A lányt megmosdatta és megágyazott neki a szobánkban.
Ida nem beszélt hozzánk, nem is hallottuk a hangját. Szüleim türelmesek voltak vele, csak engem bosszantott a némasága. Úgy segített anyámnak a háztartásban, hogy egy árva szót sem szólt hozzá.
Aztán eljött a nagybátyja és elvitte magával Idát. Soha többé nem láttuk. Apám éveken át félre tett neki egy kevés kenyeret, amit vacsora után kivitt a kamrába. Talán abban bízott, hogy Ida éjjel, váratlanul beállít hozzánk. Sajnálom, hogy többé nem láthattam a nagyanyját. Ezek szerint festőművész lett. Anyám mindig dicsérte a kézügyességét. Szeretett volna ő is egy kislányt.” – fejezte be a visszaemlékezést András és elköszönt a fiatal lánytól. Megállt még egyszer a kép előtt és hazaindult. Fáradtnak érezte magát. Hosszú volt a délután.
Kanyargós út vezetett a Galériától a buszmegállóig. András az őszi alkonyon újra érezte a régi kenyér illatát. Hol van már az az étvágy, és hol van már az a kenyér, amit anyja dagasztott! A kemencébe került rég, mire felébredt a család. Anyja hangját hallotta, amíg sétált: „Ne félj semmitől, fiam, mert aki a mindennapi kenyerünket adja, az megáld!”
Nem vette észre, hogy séta közben elkerülték egymást, de szemmel láthatóan nem lepte meg Andrást, hogy a váróban megint maga előtt látta a lányt.
– Balogh úr? Ugye, Ön Balogh András? – szólította meg a lány. András bólintott.
– Szóval ő is gondolt ránk. Igaza lett anyámnak, hogy nem fog elfelejteni minket. – mondta nyugodtan a lánynak. – Játszani szerettem volna vele, mert nekem sajnos nem volt testvérem, de ő csak anyámat követte mindenhová. Dühös voltam, mert amíg nálunk lakott, anyám jobban figyelt rá, mint rám. Még akkor sem kiabált, mikor mérgemben meghúztam a haját.
– Szép hangja volt nagyanyámnak. – mosolyodott el a lány.
Hallotta András, de nem válaszolt. Mindketten a gondolataikba mélyedve várakoztak. A közeli templom harangzúgása törte meg azt a csendet, ami egy percre közéjük fészkelte magát.
– Nagyanyám minden este magyarul imádkozott. Úgy mondta el az imát, ahogy azt odahaza Balogh Andriséknál mondták. – folytatta a beszélgetést a lány. – Nem szerette, ha arról faggattuk, kik voltak Baloghék, és miért nem látogatják. Csak annyit mondott, hogy kislányként nem hagyták magára, mikor szüksége volt rá.
Mikor befejezte mondanivalóját, próbálta magában felidézni a magyar imát, de az első szavaknál nem jutott tovább.
Várt egy keveset, majd elővett valamit a táskájából és ismét Andráshoz fordult:
– Siettem, hogy utolérjem magát. Fogadja el tőlem ezt a könyvet, ebben mindig láthatja majd a családját. – kérlelte a lány.
András meghatottan nézett a lányra. Elvette tőle a Tóth Idáról szóló könyvet. Bár a sötét buszmegállóban nem látott egészen jól, addig lapozott, míg a képre rá nem talált.
– Magyar Miatyánk – hallotta a lány András sóhajtását.
A közelben egyre halkult a harang, s mire teljesen elhallgatott, megérkezett az autóbusz. Elköszöntek egymástól. András felszállt rá.
A lány nézte a buszt, ahogy elhalad mellette Andrással. Talán már soha nem látják egymást. Állt még egy darabig a megállóban, majd elindult abba az irányba, ahonnan a harangzúgást hallotta. Nem volt messze a templom, ami egy szépen kivilágított téren állt. Bentről kihallatszott az esti szertartás. Óvatosan nyitotta ki a templom ajtaját.
A hátsó padban talált magának egy helyet, onnan hallgatta az imát, ami pontosan úgy szólt, ahogy azt egykor Balogh Andriséknál mondták.
Szombathely, 2026.
Nyomtatásban megjelent: Zsoldos Adrienn – Zsoldos Árpád (2026, szerk.): Hűs hajnalok lehete. Az Irodalmi Rádió alkotóközösségének 2026. évi őszi antológiája. Irodalmi Rádió, 196 – 201.
Author: Palatin Krisztina
Szombathelyen élő gyógypedagógus, mesterpedagógus, magyar nyelv és irodalom - ének-zene szakos tanár vagyok. Pedagógiai Szakszolgálatban dolgozom. Szívügyem a kora gyermekkori intervenció, különösen az írott nyelvi zavarok prevenciója. Hiszek abban, hogy a korai irodalmi és zenei nevelés hatására már az iskolakezdés előtt megerősödnek a gyermekek nyelvi képességei, és megelőzhetőek az olvasási és írási problémák. Művészeti és pedagógiai témájú írásaim a Fejlesztő Pedagógia, Parlando és A Kisgyermek folyóiratokban olvashatóak. Novellákat, verseket, meséket írok. Első prózám 2012-ben jelent meg egy Vas megyei antológiában. 2023-ban lettem tagja a Csongrádi Alkotóközösségnek. 2026-ban kerültem kapcsolatba az Irodalmi Rádió Alkotóközösségével. Műveim a Szárnypróbálgatók, az Alföldi Fecskefészek, az Alföldi Paletta antológiákban, az Aposztróf Kiadó Szó-kincs 2025. antológiában, az Irodalmi Rádió 2026. őszi antológiájában és a Föveny folyóirat különböző számaiban jelennek meg. Szívesen veszek részt irodalmi pályázatokon, melyek közül kiemelkedő eredményeim: Országos Mécs László Irodalmi Társaság és a Pro Cultura Pannoniae Alapítvány pályázata (2022. próza kategória, 1. díj), Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely „Szárnypróbálgatók 2023.” pályázata (próza kategória, 1. díj), Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely „Alföldi Fecskefészek 2025.” pályázata (próza kategória, 1. díj).