Ez a novella az Irodalmi Rádió Hűs hajnalok lehelete című antológiájában megjelent írásom változata.
Egy ragyogó szeptemberi napon mentem fel először Zoliékhoz. Ugyanabban a panelházban laktunk, három emelet választott el bennünket. Osztálytársak voltunk a gimnáziumban, és anyukáink kitalálták, hogy hetente két délután együtt kell tanulnunk. A terv szerint ő a reál tárgyak házi feladataiban segített nekem, én pedig a humán tananyagok leckéit néztem át vele.
Aznap a szülei estig dolgoztak. A nappaliból nyílott a szobája. Huncut tekintettel intett, hogy menjek előre. Sejtettem, hogy valami „csavar” lesz odabent. És igen: az ajtón sehol nem találtam kilincset. Éreztem, hogy kivörösödött az arcom. Zoli kacagni kezdett, majd büszkén megmutatta, melyik parkettre lépve tárul ki a bejárat. Ő készítette így, és a működési elvét is elmagyarázta. Gyorsan végeztünk a közös tanulással: percek alatt lemásoltuk egymás leckéit. Azután, hogy ne túl hamar érjek haza, beültünk a nappaliba és a hátralévő időt társalgással töltöttük. Valójában végig ő mesélt.
Elmondta, eddig milyen helyeken jártak a barlangász csoporttal. Megmutatta az ásványgyűjteményét. Rövid jellemzés kíséretében minden követ a kezembe adott. Szépnek, de hidegnek találtam őket. Ezután egy termoszból két virágmintás bögrébe teát töltött, majd odatolta elém az egyiket.
– Kérsz, ugye? – kérdezte, miközben ő már kortyolta is a gőzölgő italt. – Hallgassunk zenét! Itt van a szüleim kedvence: Chet Baker. Biztos tetszik majd neked is, Bea.
Feltette a régi bakelit lemezt a retró lejátszóra és felhangzott a jazz. Autumn Leaves – „Őszi levelek” – olvastam magamban a borítócímet. Kis idő múlva felismertem a címadó dallamot, az eredeti dal refrénszövege is eszembe jutott franciául, de hallgattam. Nem akartam megzavarni tanulótársamat az elmélyült zenehallgatásban. Csöngettek, Józsi érkezett. Gyanakodva nézett rám, majd közölte, hogy ők most buliba mennek. Engem nem hívtak, és ez egy kicsit fájt. Kapkodva összepakoltam, és hazamentem. Az előszobában elköszöntem Zolitól, aki a nagy tükör előtt bámulta magát, ruháját igazgatva. Rám sem nézett, úgy motyogott egy sziát. Így kezdődött a történetünk.
A következő hetekben egyre ritkábban tartottuk fontosnak a közös tanulást, és novemberben már nem is egyeztettünk időpontot. A Cseppkő diszkóban, a szalagavató bálon jöttem rá, miért mondhatta le az időpontokat. A bejáratnál segítettem a belépőjegyek ellenőrzésében, mint a legtöbb másodikos, amikor Zoli megérkezett. Ilyen elegánsan még sosem láttam, öltönyt és csokornyakkendőt viselt. Nem volt egyedül: egy végzős lánnyal érkezett. Mindenki őket nézte.
– De szép pár! – szólt valaki.
Rendezgetni kezdtem az asztalra dobált jegyeket. Zoli partnerét, Hajnalt a tavalyi iskolabálon szépségkirálynőnek választották. Úgy vonult be a terembe tanulótársam karján, mint valami istennő. Strasszokkal díszített fehér báli ruhában pompázott, vállig érő hullámos haját apró gyöngyök díszítették. Éreztem a különleges parfümillatát, amikor elhaladt előttem. Zoli se látott, se hallott a közelében, és úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lettem volna.
Az egyik félhomályos sarokból figyeltem a terem közepén táncolókat. A parkettre fény villódzott a plafonról függő diszkógömbökből. Azonnal megláttam Hajnalt, ékszerei szikrázva követték a mozgását. Zoli árnyalaknak tűnt mellette. Amikor lassú szám következett, visszatértem a bejárathoz.
– Bea, gyere, ropjunk egyet mi is! – hívott Peti, és én örömmel indultam vele táncolni.
A bál éjfélig tartott. Egy évig jártam Petivel. Tőle tudom, hogy amikor Hajnalt felvették a jogra, azonnal szakított Zolival.
Két év múlva leérettségiztünk, és mindketten ugyanabba a nagyvárosba kerültünk egyetemre. Zoli földtudományi alapszakra járt, én pedig francia szakirányra. Időnként ugyanazon a buszon utaztunk haza, és néha összefutottunk otthon a lépcsőházban is. Köszönésen kívül nem volt mondanivalónk egymásnak. Aztán az ötödik félévi vizsgaidőszak kezdetén történt valami. Én a tanulmányi hivatalba igyekeztem. Az utcára rátelepedett a decemberi szürkeség ezen a délutáni órán. Az útmenti fák ágaira szerelt adventi füzérek gyengén világítottak. Nemrég állt el a havazás. Hideg volt. A járdát hiába szórták le homokkal, mégis csúszott.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott ülök a latyakban. Fel sem fogtam, mit történt, amikor két kéz szorítását éreztem karomon. Valaki segített felállni. Felnéztem. Zolit láttam magam előtt.
– Jól vagy, Bea? – kérdezte.
– Láthatóan semmi baja – válaszolta egy ingerült női hang.
Zoli nem érdeklődött tovább, bemutatta a barátnőjét.
– Anita vagyok. Te szólíthatsz Aninak is – hadarta kimért tekintettel a lány, aztán Zolira nézett: – Siess! Menjünk már! Jó lenne, ha még zárás előtt odaérnénk.
Azzal belekarolt a fiatalemberbe és szinte húzta magával a tanulmányi hivatal felé. Lépteiktől visszhangzott az üres folyosó. Én jóval mögöttük haladtam. Sajnáltam Zolit.
Egy évvel későbbi találkozásunkkor mesterképzésre jártunk. Az egyetemi színházterem bejáratánál várakozók között álltunk. Épp csak odabólintottunk egymásnak. Zoli a párjával volt, mint később kiderült, Trixinek hívták. Én sem voltam egyedül, Karcsival érkeztem. A nyitott ablakon át friss, meleg levegő áramlott be, a hársfák virágainak bódító illatával keveredve. Végre bemehettünk. Zoliék az előttünk lévő sorban foglaltak helyet. A szemüveges barátnő egyszerű barna blúzt viselt, mely tökéletesen illett lófarokba kötött szőke hajához. Láttam, milyen áhítattal hallgatta Zoli szavait. Én a függönyt bámultam, Karcsi pedig halkan társalgott a másik oldalán ülő ismerősével.
A színpadon hamarosan megjelentek a Night Standard Jazz Quartet tagjai. Elkezdődött a koncert. Valamennyi számot hatalmas sikerrel játszották. A ráadás az Autumn Leaves volt. Már az első akkordoknál felismertem. A hangszerekkel együtt magamban énekeltem az eredeti szöveggel: C’est une chanson qui nous ressemble… Aztán a magyar változat is megszólalt bennem: A két szemét még most is látom… Kicsit oldalra fordítottam a fejem: tekintetem találkozott Zoliéval. Elmosolyodott, és én is. Ekkor durva csörgést hallottam: Karcsi mobiltelefonja jelezte, hogy keresi valaki. Villámgyorsan kikapcsolta a készülékét, és mintha mi sem történt volna, békésen ült a helyén.
Két év telt el, amikor legközelebb találkoztam Zolival. Sosem felejtem el: szombat volt és kánikula. Többször megmártóztam a városi strand medencéjében, aztán leültem olvasni az egyik árnyékos padra.
– Szia, Bea! Leülhetek ide? – hallottam az ismerős hangot.
Zoli volt. Miközben elhelyezkedett, megmutatta a sima kavicsokat, melyeket a tenyerében tartott. A sétányról szedte fel őket. Mosolyogtunk, majd beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte, mi van velem. Nem csodálkozott, hogy a gimnáziumban tanítok franciát. Én is érdeklődtem felőle. Kiderült, ő a megyeszékhelyen dolgozik, az önkormányzat környezetvédelmi osztályán. Ezután megtárgyaltuk a családi eseményeket, majd a közös ismerősökre terelődött a szó. Hamarosan pedig már szakmai problémáinkról, szabadidős elfoglaltságokról és a jazzről társalogtunk. Észre sem vettük, hogy elszaladt a délután. Együtt mentünk haza.
Tíz évvel ezelőtt futottunk össze a strandon – jut eszembe, miközben a nappalinkat figyelem. Zoli néhány perce vette ki a retró készülékből a lejárt, ősrégi Chet Baker-lemezt. Azóta a bakelit lemezek között keresgél. Beuska épp leült a pianínóhoz, Zolika pedig ott áll mellette. A kislány egy ujjal pötyögtetni kezdi a lágy dallamot, melyet nemrég hallott a lemezről. A fiúcska érdekes ritmust üt hozzá a kezével. Zoli ránk néz, és elmosolyodik. Halkan énekelni kezdek: C’est une chanson qui nous ressemble…
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.