Az érem
„A hősök vérét beissza a föld, de emlékezetük a jövő alapkövévé válik.”
– Az októberi köd úgy feküdt a völgyön, mintha az éjszaka elfelejtette volna magával vinni utolsó, szürke takaróját. A domboldal fái között vörös és rozsdabarna levelek reszkettek a hajnali szélben. Az országút mentén sáros víz csillogott a keréknyomokban, s ahol az út elkanyarodott a temető felé, egy magányos nyárfa még őrizte koronájának megmaradt aranyát.
A távolból tompa dörrenés hallatszott.
Tóth László karpaszományos honvéd megállt, és hátrafordította a fejét. A hangot hamarosan újabb követte, mélyebb és fenyegetőbb. A dombok visszaverték a robbanások moraját, mintha odafönt, a felhők mögött valami óriási kaput döngetnének.
– Ez már közel van, önkéntes úr. – mondta mellette a tizedes, s köpött egyet a sárba.
László nem felelt. A puskaszíját megigazította a vállán, bakancsára és a kamáslijára vastag sár tapadt.
Húszéves volt. Alig néhány hónappal korábban még úgy gondolta, hogy ez az ősz a jogi kar padjait, a pesti kávéházak füstjét és a délutáni előadásokat hozza el neki.
A zsebében lapuló egyetemi halasztási igazolás megvédhette volna ettől a sártól. Védve volt, hiszen az egyetemistákat a kötelező őszi sorozás ellenére sem siettette a hadsereg.
Ő mégis besétált a budapesti Kiegészítő Parancsnokságra. Tisztán emlékezett egy idősebb, alezredesre, aki az asztal mögött ült, és hitetlenkedve nézte őt, a finom posztókabátos diákot.
–„Szép dolog! De biztos benne, fiam?” – kérdezte akkor a tiszt, miközben levette szemüvegét és egy törlőkendővel precízen megtisztította a lencséket. –„A pokol már itt van a nyakunkban.”
László nem habozott. Ott, a parancsnokságon határozott mozdulattal tépte ketté a dékáni mentességet. Nem tudott a katedra mögött ülni, miközben a hazáját ágyútűzzel tiporták.
A laktanyaudvaron aztán gyorsan odalett a civil méltóság. A merev hajvágó gép percek alatt megszabadította gondosan fésült fürtjeitől, és a raktáros egy durva posztó honvédzubbonyt dobott elé, aminek kétszer is utána kellett nyúlnia, hogy magára erőltesse. Az ujjára azonban már ő varrta fel a paszományszalagot A kezébe egy zsírtól kissé ragacsos, 35M puskát nyomtak és pár napos gyorstalpaló kiképzés után már indult is a menetoszlop. Nem dicsőségre vágyott, csak a szülőföldet akarta védeni, amíg még tehette.
Ahogy a sárban gázolt, a fegyver dörrenései visszarántották az utolsó otthon töltött estéhez. Apja a konyhaasztalnál ült, a lámpa sárgás fényében tisztította a pipáját. Amikor László letette elé a kettétépett halasztási igazolást és a bevonulási parancsot, a házban megállt a levegő.
– Megőrültél, fiam? – csattant fel az öreg, és a tenyere ránehezedett az asztal lapjára. – Önként? Húszévesen? Hát semmit sem tanultál abból, amit meséltem?
Az apja megjárta a Nagy Háborút. Isonzónál harcolt, látta a pergőtüzet, és a bal lábára azóta is sántított egy repesz miatt. Pontosan tudta, hogy a golyó nem válogat úrfi és egyszerű munkás között. Órákon át vitáztak. Az öreg kiabált, érvelt, kérlelt, az édesanyja pedig a tűzhely mellett állva, kötényét szorongatva némán sírt. De László makacsul rázta a fejét. Nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy a többiek ott vesznek el a fronton, miközben ő Pesten a törvénykönyveket bújja.
Aztán, amikor a hajnali órákban László már a bőröndjét csomagolta, az apja belépett a szobájába. Nem kiabált már. Megviselt arcán az elkeseredettség helyét valami egészen más vette át. Odalépett a fiához, és a várt szidás helyett nehéz, kérges kezét László vállára ejtette.
– Makacs vagy, pont olyan, mint én voltam akkor. – mondta halkan, és a hangja picit megremegett. – Először azt hittem, bolond vagy, fiam. De most… most látom, hogy igazi Tóth vagy. Megvan benned a tartás. Hazafi! Büszke vagyok rád, Laci
A szeme sarkában megcsillant a könny, de gyorsan elfordult, hogy elrejtse. Aztán a fiú kezébe nyomott egy kopott, ezüstből készült érmet. A fényes ezüstön Szűz Mária volt. Kezeit előrenyújtva, tenyerét pedig a föld felé tartva állt. Ez az érem mindig vele volt a Nagy Háborúban és a mai napig is vagy a zsebében vagy a pénztárcájában volt.
– Vigyázz magadra! Ne vakmerősködj, ha nem muszáj. Csak gyere vissza hozzánk.
László most önkéntelenül is a zubbonyzsebéhez nyúlt, megérintette a posztó alatt lapuló hideg ezüstöt. Az érem ott volt vele, mint az apja áldása és féltése.
Most pedig az ősznek lőporfüstszaga volt.
– Tizedes úr! –szólalt meg végül – Maga szerint hazajutunk még karácsonyra?
A tizedes ránézett. Sovány, borostás arcán egy pillanatra megmozdult valami, ami akár mosoly is lehetett volna.
– Karácsonyra, önkéntes úr? – a káplár a földre köpött, majd megigazította a nehéz géppuskaállványt a vállán. – Ha a tüzérség így folytatja, örülhetünk, ha a holnapot megérjük. Indulás, ne ragadjunk le a nyílt úton!
A domb felől érkező újabb lökéshullám megrázta a levegőt, és a magányos nyárfa, ágairól sárga zuhatagként hullatta fent maradt aranyát. Az égbolt szürkeségét hirtelen vörös villanások szaggatták szét, s az úttól alig száz lépésre néhány honvéd futott fedezéket keresve. László megmarkolta a fegyverét, a torkában érezte a lüktető szívét. Követte a tizedest le az útról, egyenesen a régi temető kőfala felé. A sár cuppogva engedte el a bakancsukat, miközben a köd fojtogató gázként nehezedett a tüdejükre.
László a hideg kőfal tövébe lapult. Lehunyta a szemét, és a fülhasogató, fémes fütyülés közepette kétségbeesetten próbált elmenekülni a valóságból. Maga elé képzelte az otthoni udvart a szüret idején – azt a világot, amit a pesti kollégiumi szoba magányában, a vastag jogi kódexek felett görnyedve is mindig visszasírt. Látta a tőkék között átszűrődő, még meleg kora őszi napfényt, és szinte érezte a fakádakból áradó, nehéz, édes mustillatot. Felrémlett előtte az édesanyja alakja, ahogy a kút mellett áll, kötényébe törli a kezét, és tiszta, frissen mosott inget készít ki neki a kályha mellé, mielőtt visszautazna a fővárosba. Hallani akarta a hangját, amint vacsorához hívja, de a hang szerte foszlott. A kép szétoszlott, amikor az első gránát fojtó dörrenéssel becsapódott a temető árkában. A föld megmozdult, a világ feketébe fordult, és a nyárfa utolsó levelei is a sárba hullottak.
Az őszöket telek követték, a telet tavaszok. A lőpor szúrós szagát kimosta a zápor, a lövészárkok sebeit benőtte a puha, vadvirágos fű. A fegyverek zaja elhallgatott, s a csöndet már nem törte meg többé a tüzérség dörrenése.
Október van újra. A hajnali köd lágyan, békésen dereng a völgy felett, mint egy puha dunnákból szőtt takaró. Az országúton egy autó suhan el, kerekei szétfröccsentik a kora reggeli eső vizét a keréknyomokból. A benne ülők sietnek, talán a munkába, vagy a hétvégi bevásárlásra; észre sem veszik a tájat.
Ott, ahol az út egy régi temető felé kanyarodik, egy hatalmasra nőtt, öreg nyárfa áll. A fa alatt a köd alól kíváncsian elő-előbújó napsugara valami csillogó fémes dologra vetül. Ezüstösen fénylik a fa tövében. Tompa fényével próbálja visszaadni a napsugarait. Az évtizedek alatt annyiszor látta már a fölé magasodó, hol zöld, hol sárga faleveleket.
De most egy reszketeg, ráncos kéz nyúl le érte, és felemeli a nedves földből.
Majd egy csendes konyhában, ahol csak a falióra egyenletes kattogása hallatszik, az öreg kéz vízzel mossa le az ezüstérmet. A ráfolyó víz lemossa róla a sarat és koszt ami a sok év alatt rátapadt. A hideg vízsugár alatt felcsillan Szűz Mária alakja, ahogy kezeit előre, tenyerét pedig a föld felé tartja.
Az idős ráncos kéz pedig egy darab gyolccsal szárazra törli az ezüstöt, - ami kicsit visszanyeri régi fényét -és odahelyezi a falon lógó katonakép alá.
A fakeretes, megsárgult fotóról egy egyenruhás alak néz vissza a világra komoly, de csillogó tekintettel. Egy férfi. Egy apa vagy fiú, akit egy másik nemzedék talán már elsiratott.
A kép pedig ott lóg egy rozsdásodó szögön a fehérre meszelt falon. Alatt ott sárgul egy halotti értesítő, mint egy néma, megmásíthatatlan felkiáltójel egy jobb sorsra érdemes élet végén.
A háborúk elmúlnak, a fegyverek elhallgatnak, de a föld mélye örökre megőrzi a hősök elfeledett nyomait.
Author: Thiesz János
Thiesz János vagyok, Kalocsán élek. Szeretem a természetet, amit általában kerékpárral járok. Sok gondolat és írás a természetetjárás közben születik meg. Az irodalom mellett a történelem iránti rajongásom is gyakran visszaköszön az írásaimban.
