Az élet fénye

Reggel az első utam a postaládához vezet. Amióta elmentél, így van. A gyerekek még alszanak. Nem hallják kerti papucsom csosszanását az elfeketedett térkövön, a lábam alá rohant csótány reccsenő halálát, a levelesláda fémes nyikorgását. Nem hallják csalódott sóhajom, nem látják, ahogy könnycseppemet elnyeli a kiégett fű. Mire visszaérek a házba, összeszedem magam. Az ajtó mellé akasztott naptáron behúzom az ikszet a mai naphoz is. 1944. augusztus 5. Újabb nap, amikor nincs hírem rólad. Ez a százhetvennyolcadik.

Előveszem a cirokseprűt a szekrényből, és seperni kezdem a konyhát. Este feltakarítottam, de jólesik elölről kezdeni. A seprű nem talál semmit, mégis leteszem elé a lapátot, belehúzom a cirokszőrt, és kiviszem a kertbe. Visszafelé a falutáblát nézem, a postás néha arra akasztja a táskáját, amíg a telkünk melletti kis erdőben könnyít magán. Most nincs ott.

Újra bemegyek, leveszem a papucsom, lesöpröm a talpamat. Ahogy átlépem a lábtörlőt, újra végigsimítok a lábamon, talán minden kosz lejött. Ideje lesúrolni a sparheltet. Előveszem a rongyot, és a jegyre kapott fél üveg tisztítószerből ráöntök egy borsószemnyit. Este nem tettem rá, csak vízzel töröltem át a konyhát. Habosítok, súrolok. Belevájom a körmömet a rongyba. Vékony már, alig valami. A körmöm átfut rajta, a masina vaslapját kaparom.

Anna felébred. Halkan szólongat, nem kelti fel a többieket. Bemegyek hozzá, felemelem, puha arcához bújok. Három nővére tátott szájjal alszik. Kiosonunk a konyhába, leültetem a székre, tegnapról maradt kiflivéget nyomok a kezébe.

– Asztal fölött! – szólok rá. Nézem, ahogy eszik, közben ujjamra ragasztom a földre hullott morzsákat.

– Apuka mikor jön haza? – kérdezi.

– Nem tudom.

– Ma?

– Nem.

– Holnap?

– No, egyél!

Megkordul a gyomrom. Tegnap reggel ettem utoljára, szédülök. A kenyér elfogyott, ez a néhány megszikkadt kifli kell a lányoknak. Talán van még egy kis kukoricadara, főzök puliszkát. Az laktató, ehetnénk ebédre.

Poharat veszek elő. Vizet adok a lányomnak. A szomszéd Terka néni egy hete nem hozott tejet, sem sajtot. Meghalt a tehene. A húsából nem kaptunk, kellett az unokáinak. Új tehénre nem telik, egyedül él, nyomorogva, a bordája is kilóg, amióta a férjét bombatámadás érte Győrben. Imára kulcsolom a kezemet, a bőröm száraz a házi fertőtlenítőtől habzó dörzskefétől, amit a bútorokon rángatok éjjelente.

A konyhában megjelenik a három nagyobb gyerek. Éhesek, elosztom a maradék kiflit. Klári és Kata, nyolcéves nagylányok, tudják, mit illik, hát nem kérdeznek az apjukról. Úgyis szólok, ha van valami. A hatéves húguk, Janka, halkan érdeklődik, jött-e levél. Megrázom a fejemet, ezzel beéri. Csak Annácskám, az alig hároméves faggat tovább. Nem felelek neki, mellé ülök, egyre jobban szédülök.

– Egyél te is, anyuka! – mondja Klári, és felém nyújtja fél kiflije felét. – A legkisebbnek is kell.

Szégyenérzet tölt el, ahogy mind a hasamat nézik. Lesütöm a szememet.

Rád gondolok. Elmentél, és itt hagytál védtelenül. Nem látod, hogy három kiflin osztozunk öten. Nem látod, hogy a lányaid egykor aranyszínű haja fénytelenül hullik. Nem látod, hogy a kert elejében álló málna- és fügebokrokat felgyújtották az szovjetek, a lányoknak nem jut róla termés. Nem látod, hogy egy szovjet erőszaktevő gyerekét hordom a szívem alatt. Nem látod, hogy beszennyeződött az életünk.

Nem akarok enni. Én életben maradok, a lányaimért. De talán, ha nem eszem, a szégyenemtől megszabadulhatok. Gyötrődöm.

A lányokra nézek, édes gyermekeimre. Mennyire vágytam mindegyikükre, mennyire szerettem őket az első szívdobbanásuktól. Ezt a gyereket nem szerethetem. Nem szabad. Bűnben, vérben, szenvedésben fogant, mégis hogy szerethetném? Talán már nem is él. Adott volna életjelet, a lányok ilyentájt már rugdostak.

Lelkiismeret-furdalásom van, ahogy belegondolok, talán a kétségeim ölték meg. Fáj a mellkasom.

Nagyon hiányzol, te erőt adnál. Figyelek befelé, választ keresek. Ellágyulok, ahogy eszembe jut, te mindig a jót látod bennem. És az életben. Neked az élet szent, még a kamrába surrant egeret sem ütötted agyon. Tanítottad nekem, hogy lássam meg az élet fényét mindenben, mindenkiben.

Keresem a hangodat. Mit mondanál, ha elsírnám neked, milyen fénytelen az életünk? Mit tennél, ha egy másik férfi gyermeke is eléd szaladna, amikor végre hazatérsz az értelmetlen, élettelen háborúból?

Kitárnád a karodat.

A szívemben meghallom a hangodat: Nem te vagy a felelős azért, hogy él. De azért már igen, ahogy él.

A hasamra teszem a kezemet. Mintha mégis éreznék valami mocorgást. Gyenge, szinte csak kaparászás. Elképzelem, ahogy benyúlok hozzá, és megsimítom apró fejét. Megfogom apró kezét. Belenézek apró szemébe. Meglátom benne az élet fényét.

– Bocsáss meg – suttogom, és elveszem a lányomtól a kiflit.

Varga Petra
Author: Varga Petra

Varga Petra vagyok, férjemmel és két kisfiammal élek egy csodafaluban, Noszvajon. Első novelláskötetem 2026 tavaszán jelent meg. Címe: Repülnék a víz fölött. Az írás számomra terápia, önismeret, hanghallatás, tisztelgés, ráébredés és ráébresztés. Fő témáim az anyaság, örökbefogadás, gyász, elengedés, újrakezdés, női küzdelmek, nehéz sorsok. A témákból kiragadok egy-egy nehézséget, társítok hozzá egy embert. Elképzelem, milyen élete lehet ezzel a küzdelmes sorssal. Beleképzelem magam a helyébe. Egy pár órára a bőrébe bújok. És elmegyek sétálni. Általában azonnal jön egy ötlet, hogy az az ember épp mit csinálhat. Mi történik vele. Ezt a történést megírom. Lassan formát ölt egy élethelyzet, egy sors, egy történet. Így születnek a novelláim. És így született a regényem is, ami reményeim szerint hamarosan megjelenik.

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A festőművész ajándéka

Az első hó december huszonkettedike estéjén érkezik. Hatalmas, szikrázó labdacsok hullanak az égből, néhány óra alatt az egész falut beborítják. A lakók eldobják a csomagolópapírt,

Teljes bejegyzés »

Az élet fénye

Reggel az első utam a postaládához vezet. Amióta elmentél, így van. A gyerekek még alszanak. Nem hallják kerti papucsom csosszanását az elfeketedett térkövön, a lábam

Teljes bejegyzés »

Hazagondozás

Nézem, ahogy Elza a kertben játszik. A halastó mellé ülteti hercegnőbabáját, kavicssüteménnyel kínálja. Barna haját, ami a nálam töltött év alatt dús és fényes lett,

Teljes bejegyzés »

Balettcipő

Vali 1947-ben, háromévesen húzott először balettcipőt. Kicsi volt a lábára, törte, nyomta minden ujját. A tanárnő szoros kontyát és még szorosabb arcvonásait rendezve közölte Vali

Teljes bejegyzés »

Halhatatlan üzenet

Edit Szabó : Halhatatlan üzenet Zenekarban, békés csendes este halkan szólal a hegedű zene, koncert-terem lassan életre kel, szólaljon egy halhatatlan üzenet. Szólamok szárnyalnak oly

Teljes bejegyzés »

Megyek

Megyek Egy óra kattog a málladozó falon, Mögöttem az út már a semmibe veszett. Az időt ma még hiába faggatom, A holnap már megtette a

Teljes bejegyzés »