Rég bevált módszerem, hogy amikor az élet kezd nagyon hasonlítani egy rosszul sikerült szappanoperára, kilépek a komfortzónámból. Nem óvatosan, lábujjhegyen, hanem ajtóstul. Ha már változás, legyen mitől megijedni!
Most éppen összejött néhány nehézség. Ráadásul elhagytak. Lecseréltek egy fiatalabbra.
Nem lepődtem meg különösebben. A nő egy bizonyos kor után már ne nagyon ugráljon. Legjobb, ha szépen elhelyezkedik egy kényelmes fotelben, kötöget, és hálásan mosolyog, ha valaki még észreveszi, hogy él. A férfi persze más. Ő nem öregszik, hanem érik. Mint a sajt. Némelyik még szagában is.
Én viszont nem szeretek kötögetni. A fotelomban pedig a macska ül.
Úgy döntöttem, új korszakot nyitok. Ha már lecseréltek, legalább én is lecserélek valamit. Mondjuk a fejemet.
Az egész egy ártatlannak látszó tanácsadással kezdődött.
– Vállald fel magad! Légy bátor! Mutasd meg az ősz hajadat!
Szép gondolat. Csak van egy apró bökkenő: nem őszülök.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a hajam ne követne el mindenféle merényletet ellenem. Vakítóan szőke hajjal születtem. Olyannal, amilyet a mesebeli királykisasszonyoknak rajzolnak, mielőtt a boszorkány bezárja őket a toronyba.
Aztán az évek múlásával a hajam sötétedni kezdett. Én pedig nem hagytam. Még hogy majd ő dönti el, milyen színű legyen a fejem!
Évtizedekig szőkítettem. Kitartóan, következetesen, már-már világnézeti alapon.
Aztán egyszer csak megfordult a fejemben: mi lenne, ha megnézném, milyen vagyok valójában?
Elmentem a fodrászhoz.
– Vissza szeretném kapni az eredeti hajszínemet.
Nem esett kétségbe. Pedig szerintem lett volna rá oka. Elém tett egy mintakönyvet, és megmutatta, milyen színű most a hajam töve.
Néztem a mintát.
– Ez? Ez az enyém?
– Ez bizony.
– És nem lehetne inkább valaki másé?
Nem lehetett.
A fodrász munkához látott. Én pedig a tükör előtt ülve végiggondoltam, hogy az ember hányféleképpen képes új életet kezdeni. Lehet költözni, munkahelyet váltani, új szerelmet keresni, elutazni Tibetbe. Én most mindezt megspórolom. Egy doboz hajfestékkel megoldom a teljes személyiségfejlődést.
Aztán lemostuk a festéket.
A tükörből egy idegen nő nézett vissza rám.
Komoly. Barna. Megfontolt.
Ilyen nő biztosan nem nevet hangosan az utcán. Nem ír pajzán verseket. Nem vesz fel bolondos ruhákat. Ez a nő valószínűleg elolvassa a gyógyszerek betegtájékoztatóját, és időben befizeti a számláit.
– Te jó ég! – mondtam. – Ki ez?
A fodrász elégedetten szemlélte a művét.
– Nagyon jól áll!
Persze. Neki könnyű. Nem neki kell ezzel a nővel hazamennie.
Egész életemben szőkének éreztem magam. Szőkének öltöztem, szőkének nevettem, szőkének voltam szemtelen. A ruhatáram is erre a szőkeségre épült. Most akkor mi lesz? Lecseréljem a ruháimat is? Vegyek kosztümöt? Esetleg egy aktatáskát?
És Frici?
A macskám még egészen fiatal. Nem készítettem fel rá, hogy a gazdája egyetlen délelőtt alatt másik nővé változik. Mi lesz, ha nem ismer meg? Ha rám fúj? Ha feljelent a macskavédőknél jogosulatlan gazdacsere miatt?
Miközben ezen töprengtem, a hátam mögött két koros úr várakozott hajvágásra.
Vidáman beszélgettek. Vicceket meséltek egymásnak.
Szőkenős vicceket.
Egymás után.
Volt ott minden. Buta szőke, még butább szőke, és olyan szőke, akinek már a puszta létezése is veszélyezteti az emberiség szellemi fejlődését.
Hallgattam őket, és közben azon gondolkodtam, hogy lám, milyen igazságtalan az élet. Hatvankilenc évig szőke voltam, és éppen azon a napon kerülök ki a célcsoportból, amikor végre ingyenes kabaréműsort kapok a fodrásznál.
A fodrász észrevette, hogy figyelek.
Közelebb hajolt, és a fülembe súgta:
– Ne vedd magadra! Te már nem vagy szőke!
Author: Farkas Etelka
Farkas Etelka vagyok, nyugdíjas tanítónő. Írni akkor kezdtem, amikor befejeztem az aktív munkát. Először egy naplószerű blogot írtam, majd ráéreztem az alkotás ízére. Nagyon sok mondanivalóm van a világnak, a tapasztalatok, a traumák, a történetek. A bejegyzések formálták a stílusomat, és novellák, versek születtek. Első verseskötetem a Küldj egy angyalt! (2024), utána egy autofikciós regény következett Nem bánok semmit (2024), majd újabb versek Hétköznapi líra (2025). Az utolsó kötetem 2026-ban jelent meg, címe Anyaseb, és ebben szerzőtársam Szabó Kitti a kollázsaival. Nincsenek jelentős díjaim. Antológiákban, internetes folyóiratokban jelentek meg alkotásaim. Könyvbemutatókon, felolvasásokon személyesen találkozom az olvasóimmal. Írásaimban a hétköznapi élet örömeire hívom fel az emberek figyelmét, és népszerűsítem a művészetterápiát. Költői stílusom a lírai tárca lehet, mert nálam a vers és a próza összeér. Ritkán írok kötött formában. Elindulok valami hétköznapitól, abból lesz egy lelki felismerés, és eljutok egy halk csattanóig. Az irodalom egy ösztönös rokonság, melyben suttogva kiabálok. A negyedik könyvem elkészülte után létrehoztam egy szerzői oldalt is, ahol szeretnék a követőimmel interakciót kialakítani. Folyamatosan alakul a stílusom, bővül a közönségem. Újabb verses köteten és regényen is dolgozom. https://fetelka.hu/ https://www.facebook.com/fetelka
