Vali 1947-ben, háromévesen húzott először balettcipőt. Kicsi volt a lábára, törte, nyomta minden ujját. A tanárnő szoros kontyát és még szorosabb arcvonásait rendezve közölte Vali anyjával, hogy jelenleg ezt az egy cipőt lehet kölcsönözni, legközelebb hozzanak sajátot, ha ez nem felel meg.
– A balettcipőnek amúgy sem a kényelem a célja – mondta. Vali nem szólt többet, csendesen intett az anyjának, és követte a tanárnőt a szőnyegre. A többi kislány kíváncsian méregette az új jövevényt. Volt köztük magas és szőke, duci és barna, karcsú és vörös, de olyan sovány, nyeszlett teremtés, mint a kis Vali, egy sem akadt.
– Csak nehogy eltörjön a csontod már az első órán – súgta oda neki egy vaskos lány, akinek szájáról az uzsonna morzsáit elfelejtették letörölni.
Vali csak a vállát vonogatta. Nem félti ő a csontjait, a szoros cipő sem érdekli. Csak balettozni szeretne. Mint a színházban azok a fehér ruhás nénik. Ő is olyan akar lenni.
A nagyanyja vitte magával egy balettelőadásra. A jegypénztáros kikelt magából, na de kérem, ez nem bábszínház, hangos kisbabáknak itt nincs helye. Vali kihúzta magát, úgy kapaszkodott a nagyanyja kezébe. Szelíd asszony volt a nagyi, csak halkan bizonygatta, hogy az unokája már hároméves, csak vékonyka teremtés, de okos, nagy lány, nem fog zajt csapni. Végül beengedték.
Amikor felgördült a függöny, és az első táncosok megjelentek, Vali a szájára tapasztotta a kezét, nehogy felsikkantson a gyönyörűségtől. Végig csendben volt, szívében viszont felordított a vágy, én is ezt akarom csinálni! Oda tartozom!
Anyja, aki legidősebb lányát mindennél jobban imádta, nem tudott ellenállni a ragyogó szemecskének, a könyörgő cincogásnak. Egy májusi napon vitte először balettórára. A férjével is megbeszélte, spórolják ki az edzések árát, cipőt majd kölcsönkapnak, arra nem kell költeni. A férfi belement, de csak azzal a feltétellel, hogy heti egyszer a lánykája vele tart a fogászati rendelőbe, és figyeli őt munka közben.
– Az életre is el kell kezdeni felkészíteni.
A kislány már következő héten csatlakozott a kezdő balettcsapathoz.
– Feljebb azt a kart, nem repülőgépek vagyunk, hanem kecses balerinák! – harsogta a balett-tanárnő.
Vali felemelte a karját a feje fölé, és kinyújtotta az ujjait. Közben megpróbálta utánozni a többi lányt, és lábujjhegyre állni, de a szűk cipőben sehogy sem ment.
– Plié! – hangzott az utasítás, mire a lányok behajlították a térdüket. Vali leguggolt.
– Nem! Csak egy kicsit hajlítunk, nem kakilni ülünk le!
Vali ráharapott a nyelvére, és javította a mozdulatot.
Az óra végére annyira elfáradt, hogy az anyjának haza kellett cipelnie. A villamoson el is aludt. Csendesen ült a vacsoraasztalnál, csak a végén merte megkérdezni, mehet-e következő héten is.
Az apja csak annyit mondott:
– Meglátjuk.
A kislány halkan köszönömöt motyogott. Az asztal alatt első pozícióba tette a lábát.
***
A Budapesti Balettintézet 1950-ben nyílt meg, Vali ekkor hatéves volt. Az iskolában hallott a megnyitóról, és olyan izgatott lett, hogy aznap még az írásórán is hibázott, a tanító néni meg is üzente a szüleinek, hogy lányuk minduntalan elkalandozik, ábrándozik, mint egy szerelmes parasztlány. Vali anyja a fejét csóválta, apja némán aláírta az intést. Aznap nem mehetett balettórára.
- augusztus 9-én a kislány betöltötte a tízet, és még aznap odaállt a szülei elé.
– Apuka, anyuka, a Balettintézetbe szeretnék járni.
Apja az asztalra csapott, és az anyját hibáztatta. Miért kellett fellelkesítenie a gyereket?
– Az egy szajhaképző! – harsogta. – Nem hagyom, hogy egész életedben másoknak vágd terpeszbe magad, és vonaglással keresd a kenyeredet!
Vali az anyja kezébe kapaszkodva, titokban ment el a felvételire. A balett-tanárnő is elkísérte. Az öltözőben átadott egy dobozt.
Egy fényes, rózsaszín balettcipő volt benne.
– Én mindig hittem benned! – kacsintott Valira, és megsimogatta a fejét. – És ne feledd, fel a kezet, nem repülőgép vagy, hanem kecses balerina!
Mire kiment a színpadra a felvételi bizottság elé, Vali az egész reggelijét kihányta. Meghatottság, izgatottság, remény; sok volt ez így együtt.
A felvételi tánca tökéletes volt. Az ugrásai kecsesek, pliéi pontosak, ujjai virágszálakként nyúltak az ég felé. Jeté, pirouette, fouetté. Minden mozdulata maga volt az elegancia.
Büszkén jött le a színpadról. Tánc közben érezte a siker mámorát, a szenvedély hevét, a végtelen boldogság bódulatát.
Két hét múlva érkezett a levél. Elutasították. Túl vékony, eltörnének a csontjai. Ez volt az indoklás.
Vali a párnája alá dugta a levelet, és hang nélkül sírt. Másnap elővette, és a kályhába tuszkolta. Az anyja nem kérdezett, csak rádobta a gyufát. Együtt temették el a titkot és az elutasítás fájdalmát.
Négy év telt el, Vali ezalatt kitartóan táncolt tovább a városi balettiskolában. Amellett apjával majdnem tíz éve járt már a fogászati rendelőbe. A doktorúr csendes, gyengéd lányát minden beteg a szívébe zárta. De Vali hiába próbálta, nem tudta előhozni magából a vágyat, hogy apja nyomdokaiba lépjen. A lelke a táncparkettre húzta.
Egy nap az újságban meglátta, hogy ismét közeledik a felvételi napja a Balettintézetbe. Elővette kinőtt, rongyosra hordott balettcipőjét, amit még a tanárától kapott, és az apja elé állt.
– Felvételizek az Intézetbe.
Apja lesöpörte a kávéscsészét maga elől, ami apró darabokra tört a csempén.
– Már megint ez a baromság! Felejtsd el, Valéria!
De Vali nem engedett ilyen könnyen.
– Apám, ha nem vesznek fel, megígérem, hogy csak a fogorvosi karra készülök majd.
– Ez eddig sem volt kérdés! Fogorvos leszel. Erről nem nyitok vitát!
– Kérem, apám! Táncos szeretnék lenni!
– Elég ebből! Négy év múlva ott ülsz az egyetem padjában, és erről egy szót sem akarok többé hallani! Még hogy táncos…
Vali készült a felvételire. Tudta, hogy tizennégy éveseket még felvesznek, de gimnáziumból már sokkal nehezebb bekerülni. Négy éve mást sem csinált, csak evett és gyakorolt. A tanára megerősítette, hogy a súlya megfelelő. Akárcsak a tudása. Minden adott volt, hogy abban az évben felvételt nyerjen. Csak az anyját avatta be a tervébe, apjának ismét nem szólt.
A felvételi napján kontyba fogta a haját, hátizsákjába tömködte a balettcipőjét, és egyedül indult az Intézetbe. Amikor odaért, dermedten torpant meg. Az ajtóban az apja magasodott. Mögötte ott görnyedt az anyja, és bűnbánóan tördelte a kezét.
Az apja nem szólt semmit, csak karon ragadta a lányát, és hazafelé kezdte cibálni. Vali sikított, szabadulni próbált a szorításából. Pofon csattant az arcán. Hátratántorodott, a hátizsákját elejtette. Apja felvette, szétrántotta a cipzárt, és a balettcipőt az utcára dobta. Vali hiába kapálózott érte, az apjával szemben nem volt esélye. A cipő ott maradt az Intézet előtt.
***
Vali summa cum laude végzett fogorvosként. A diplomáját a vőlegényével együtt vette át, akivel az egyetemen találkoztak. Összeházasodtak, kis lakásba költöztek, a fogak doktoraként kezdtek dolgozni. Vali hamarosan két gyönyörű kislánynak adott életet. Ők voltak élete értelmei.
Néhány év múlva, ha visszagondolt az álmára, hogy táncos legyen, elfogta a nosztalgikus búbánat, de aztán emlékeztette magát, mennyire elégedett az életével. Hivatásában megtalálta a sikerélmény mámorát, feleségként a szenvedély hevét, anyaként a végtelen boldogság bódulatát. Mindent, amit egykor a tánc adott neki, most megkapta az élettől. Csak másképp, mint először remélte.
Végül 1972-ben, huszonnyolc évesen tért vissza a balettiskolába.
Kezében a hároméves Gabika nyirkos tenyere, és egy pár fényes, rózsaszín balettcipő.
Author: Varga Petra
Varga Petra vagyok, férjemmel és két kisfiammal élek egy csodafaluban, Noszvajon. Első novelláskötetem 2026 tavaszán jelent meg. Címe: Repülnék a víz fölött. Az írás számomra terápia, önismeret, hanghallatás, tisztelgés, ráébredés és ráébresztés. Fő témáim az anyaság, örökbefogadás, gyász, elengedés, újrakezdés, női küzdelmek, nehéz sorsok. A témákból kiragadok egy-egy nehézséget, társítok hozzá egy embert. Elképzelem, milyen élete lehet ezzel a küzdelmes sorssal. Beleképzelem magam a helyébe. Egy pár órára a bőrébe bújok. És elmegyek sétálni. Általában azonnal jön egy ötlet, hogy az az ember épp mit csinálhat. Mi történik vele. Ezt a történést megírom. Lassan formát ölt egy élethelyzet, egy sors, egy történet. Így születnek a novelláim. És így született a regényem is, ami reményeim szerint hamarosan megjelenik.