Hazagondozás

Nézem, ahogy Elza a kertben játszik. A halastó mellé ülteti hercegnőbabáját, kavicssüteménnyel kínálja. Barna haját, ami a nálam töltött év alatt dús és fényes lett, megfújja a késő áprilisi szellő. A két fiam harsogva szaladgál körülötte. Bottal kardoznak, fejükön kötött sapka. Lovagsisak. Homlokukon csorog az izzadság. Elza nem törődik a lovagokkal, félrebillentett fejjel énekel a fekete szemű, barna bőrű babának. A bolhapiacon találtam neki. Épp olyan, mint ő maga.

Elveszem a pillantásomat a három gyerekről. Újraolvasom a levelet. Lábujjaimat összeszorítom kerti papucsomban, jár a térdem – képtelen vagyok nyugton ülni.

Meghívó anyák napi ünnepségre. Két hete is kaptam hasonlót. A fiúk miatt. Vér szerinti anyjukként jogosult vagyok részt venni az iskolai műsoron, ahol majd verset szavalnak, virágot nyomnak a kezembe, és még egy-egy puszira is számíthatok tőlük. Azt a meghívót kitettem a hűtőre. De az más volt. Nem arról tájékoztattak, hogy a lányka, akit majd’ egy éve én nevelek, köteles megjelenni Tárnaszurdokban, a visszamaradott, igénytelenségtől és nyomortól bűzlő faluban május első vasárnapján, és részt venni a Kákavirág Alapítvány anyák napi műsorában.

Minden évben megpróbálják. Összeszedik a falu gyerekeit, és heteken át bajlódnak, hogy egy hatsoros verset megtanítsanak nekik. Amit aztán elszavalhatnak az anyjuknak, aki vagy megjelenik, vagy – és ez a gyakoribb – inkább távol marad. A családokból kiemelt, de még nem örökbe adható gyerekeket is kötelezik a megjelenésre.

A verset, amit Elzának el kell szavalnia, kipostázta az alapítvány. Nekem kell megtanítanom. És mellé elmagyaráznom, mit is jelent az ünnep, a részvétel. Egy négyévesnek, akinek van anyja, de még sincs. Abszurd. De a nevelőszülő véleménye nem számít. Mi csak eszköz vagyunk. Arctalan személy, aki gondozza a gyereket, akit a saját családja nem tud. Gondoskodik a kapcsolattartásról, és életben tartja a reményt, hogy a gyermek hazagondozhatóvá válik. Egészen addig, míg örökbe nem fogadja valaki.

Elza nem örökbe adható. A vér szerinti anya nem mond le a jogairól, papíron még Rebeka lánya. Évente többször hazaviszem hozzá, kötelező. Haza, oda, ahol teher volt. Ahol rá, a legkisebbre már nem telt, csak a többi hatra. Ahol bántalmazták. Ahol nem kapott szeretetet. Mégis vinnem kell. Abszurd. De az én véleményem nem számít. Mi csak eszköz vagyunk.

 

A kapcsolattartási alkalmak egyike éppen május első hétvégéjére esik. Szombaton viszem el Elzát Tárnaszurdokba. Az autóból kiszállva a kezemet szorongatja. Nyirkos a kis tenyere. Egyik lábával a másik cipője orrát tapossa.

– Nem maradunk sokáig – nyugtatom. Felnéz rám, látom a szemében a félelmet. Leguggolok elé. – Anya már biztosan vár. – Hazugság, amit köteles vagyok mindig elmondani.

– Ő anyuci – helyesbít Elza. – Anya te vagy.

– Igazad van.

Amióta megszokott nálunk, anyának hív. Nem kellene hagynom. De nincs szívem kijavítani. A szó, anya, biztonságérzetet ad egy gyereknek. Ha nem mondhatja ki nap mint nap, azzal űr keletkezik érzelmektől túlzsúfolt szívében, amit aztán egyetlen pszichológus sem gyógyít ki belőle. Ráadásul egyre inkább sajátomnak érzem. Ami nevelőszülőként hiba. Óriási hiba.

– Félek a testvéreimtől – suttogja. Óvatosan a ház felé pillant. Követem a tekintetét. Az omladozó vakolatú, alig negyven négyzetméteres, egykori otthona gyerekzsivajtól hangos. Az egyik ablakkeretből kitört az üveg, azon keresztül szűrődnek a hangok.

– Egy pillanatra sem mozdulok el mellőled – biztosítom.

De a félelmeink alaptalannak bizonyulnak. Amint belépünk, a négy fiú és két kislány kissé nagy hanggal, de szeretettel fogadják húgukat. Kézen fogják, és már húzzák is játszani.

Rebeka néhány perc múlva jön elő. Ruhája hagymaszagtól bűzlik, haja mosatlan. Legutóbbi találkozásunk óta még egy fogát elvesztette. Riasztó látvány.

Köszönés gyanánt biccent. Itallal kínál, de csak mert így illik. Semmijük nincs, tudom. A csomagtartóm tele van élelmiszerrel, ruhákkal, tanszerrel. És tisztítószerrel. A poros padlót, ragacsos bútorokat, koszfoltos ágyneműt nézve az előző adag már elfogyott. Vagy nem is használta.

Rebekával együtt beállunk az apró szoba ajtajába, ahol a testvérek megmutatják kevéske játékukat a húguknak. Körbenézek. Négy keskeny ágy, hat gyerekre. Egy szekrény, aminek hiányzik az ajtaja, polcain csupán annyi ruha, amennyi nálunk egyetlen gyerekre jut. Az ablaküvegen piszkos tenyérnyomok.

Elza kézbe veszi nővére babáját – ruhája szakadt, akár a kis gazdájáé.

– Holnap elhozom Elzát – mondom Rebekának.

– Gondoltam.

– Eljössz?

– Aszonták, muszáj. – Ezt igennek veszem. A többi hat gyereke is részt vesz a műsorban, csak nem teszi meg, hogy mindüket magára hagyja. Bár… – Nem tom, elmegyek-e – szólal meg aztán. Helyben vagyunk. – Dógom lesz.

Nem kérdezem meg, micsoda.

– Elza ott lesz. Jó lenne, ha te is eljönnél – mondom. – Te vagy az anyja.

– Egyesek szerint csak papíron – veti oda. Nem tudom, harag vagy csalódottság van-e benne emiatt, a hangja színtelen, szemében nem látok érzelmet.

Érzem, talán itt az alkalom, hogy kimondjam, amit hónapok óta hurcolok magamban, de annyira fájna a visszautasítás, hogy még az örökbefogadási ügyintézőnek sem mertem megemlíteni. Végül Elza érdekében – és a sajátomban – előhozakodom vele.

– Beadnám a kérelmet – vetem fel. – Ha aláírnád a lemondó nyilatkozatot, és Elza örökbe adhatóvá válna.

Harsogva felnevet. Az összes gyerek ránéz. Elza szemében rémület tükröződik.

– Kéne magadnak, mi? – kérdezi Rebeka gúnyosan. Nem válaszolok. Csak meredten nézem Elzát, akihez a testvérei folyvást csicseregnek. Nehezen megy a légzés. A szoba párás levegője vagy a tehetetlen düh az oka, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy szeretem Elzát. Mintha a sajátom volna. Az első hónapban, amikor megérkezett, elmondtam a férjemnek, hogy örökbe akarom fogadni.

Rebeka hosszú pillanatokig tart kétségben.

– Nem írom alá – közli. – Ha kő egy lyány, szüjjé’ magadnak! Ez meg majd visszagyün ide, ha szerzek melót. Legjobb neki a saját családja, nem valami gyüttment! Ha megyek hónap, azé’ megyek én, mer’ én vagyok az anyja. – Ellép mellőlem, felkapja az ablakpárkányról a cigarettás dobozt, és a kert felé indul. A válla mögül még visszaszól. – Remélem, nem kő kikísérni.

Az egyik fiú „viccből” megtépi Elza fonott copfját, mire ő sírva szalad a szoknyám mögé.

Távozunk. Nem kell kikísérni.

 

Az anyák napi műsoron az alapítvány vezetője úgy terelget minden gyereket, mintha komolyan hinne az esemény sikerében. A nagyobbak gúnyolódnak, a kisebbek egymást csipkedve állnak görbe sorban. Elza a szélen ácsorog, a haját rágja. Az ajtóból figyelem a zavarát. Rémülten húzza el a lábát a padlón szaladozó csótányoktól. Az elrongyolódott ruhában, gumipapucsban megjelent anyák harsányan káromkodnak.

Valóban ez az élet a legjobb a lánykámnak? A vér szerinti családja és a hazagondozás az, amire szüksége van? Oda, ahol nincs igazi anyja? Ahol más anyaminta hiányában ő is ilyen lesz? És így vele sem törik meg a sor…

A gyerekek szavalnak. Mire Elzára kerül a sor, a szemem sarkából meglátom az éppen belépő Rebekát. A szájában cigaretta. A végén a szervező szól a gyerekeknek, hogy lépjenek az anyjukhoz, öleljék meg. Elza egyik lábáról a másikra áll. A testvérei rohannak az anyjukhoz, aki közönyösen megpaskolja a vállukat. Elza végül elindul felém. Rebeka összevont szemöldökkel figyeli a jelenetet. Lánykám odalép hozzám.

– Inkább te legyél az anyukám! – mondja halkan. Letérdelek elé, felemelem, és magamhoz ölelem. Rebeka elviharzik. Mi is távozunk. Megígérem magamnak, hogy jövőre nem hozom el a kislányt.

A következő kapcsolattartási napon Rebeka a kapu előtt vár. Köszönés helyett egy papírt nyom a kezembe. Nem magyarázza. De tudom, mi az.

Lenéz a lányára, a fejére teszi a kezét. Először látok érzelmet a tekintetében.

– Ereggyé azokhoz, jobb neked ott! – mondja, azzal bemegy a házba.

Ő talán nem így élte meg, de életében először, igazi anyja volt a lányának. Aki képes volt a gyermeke érdekeit nézni. Mindenek felett.

Még azon a héten beadom az örökbefogadási kérelmet.