Egy víziantilop hevert nem messze a folyótól. Legyek dongtak körülötte. Egykor csillogó szemei üvegesen meredtek a semmibe. Percekkel ezelőtt még egy homotherium lakmározott belőle, aztán megjelent Lucy a hordájával. Hangos ordítozásba kezdtek és kövekkel dobálták a nagymacskát, amíg az végül feladta, és eloldalgott. Az antilop vére beterítette a földet. Nyitott hasában még ott voltak a belső szervei: a gyomor, a belek, a máj, a szív még érintetlenek voltak.
A csoport három legerősebb tagja egyből megrohamozta a tetemet. A legnagyobb egy pillanat alatt kitépte a zsigereket a testből. Amint megkaparintotta a májat és a szívet, kissé eltávolodott a csoporttól, és egyben befalta a zsákmányolt belsőségeket. A másik két csatlós egymással viaskodott a maradékért, míg az alacsonyabb rangú tagok éhesen figyelték a jelenetet. Lucynak esélye sem volt hozzájutni a tápanyagokban gazdag szervekhez. Jól emlékezett azonban arra, hogy fiatalabb korában többször is látta a felnőtteket, akik a természet adta eszközöket használva jutottak élelemhez. Amint a hímek elvonultak, Lucy megragadott egy követ, és megállt a dög felett. A csapat többi tagja buzgón köré gyűlt.
A nehéz kő a magasba emelkedett.
Lesújtott.
A csont reccsenve adta meg magát.
Amint láthatóvá vált a kocsonyás agyvelő, a csoport valamennyi tagja éles visításban tört ki; mindenki szerezni akart belőle. Lucy ügyes ujjaival kikapart valamennyit az értékes eledelből. Először a nyakában csimpaszkodó utódját kínálta, majd ő is evett egy keveset, utána odaadta egyik társának a velőt tartalmazó koponyadarabot. Amíg a többiek körbeadták az ételt, Lucy elkezdte feltörni a többi, hús alól kilógó csontot is. Így a csapat valamennyi tagjának jutott némi táplálék.
Ezután a horda lement a folyómederhez inni és sást, fűmagot, meg tavirózsagyökeret gyűjteni. A csapat egyik tagja egyfolytában a környéket körülölelő magas füvet pásztázta. Hiszen bármikor kitörhetett onnan valami. Egy falka óriás hiéna. Vagy a korábban elkergetett homotherium. A folyóból pedig bármikor felbukkanhattak a vérszagot megérző krokodilok.
A csoport fiatal tagjainak azonban ez a veszély fel sem tűnt. Amíg a felnőttek a környéket figyelték, a kicsik birkóztak a földön és egymást kergették a fák között.
Az ivás végeztével Lucy a kicsinyével felmászott a közelben lévő vad fügefára a többiekkel együtt. Felérve rágcsálni kezdték a korábban gyűjtött növényeket, majd kurkászták egymást. Késő délután Lucy gyermeke még mindig éhes volt.
Sírni kezdett.
Az anyja értette.
Finoman morgott, és homlokát a kölyke homlokához nyomta, hogy megnyugtassa. Mielőtt elindult volna, rábízta őt a csoport egyik tagjára.
Ezután mászni kezdett felfelé a fán. Biztosan kapaszkodott. Amikor már elég magasan járt észrevett egy gyümölcsöktől roskadozó ágat. Egyik kezével érte nyúlt. A tartó keze hirtelen lecsúszott a kéregről. Ijedtében a fügék borította gallyhoz kapott, de az azonnal letört.
Ő pedig a mélybe zuhant.
Author: Erdős Viktória
Hiszem, hogy az írás – csak úgy mint bármelyik másik művészeti ág – alapvetően a sérült emberek nyelve. Személy szerint azért ragadok ceruzát, tollat, billentyűzetet, okostelefont és olykor írógépet, mert sokszor van bennem valami, ami kibeszéletlen, ami fáj, ami bosszant vagy éppen válaszokra vár. A történeteim abból táplálkoznak, amit már elég jól ismerek, vagy amihez kétségbeesetten szeretnék közelebb kerülni. Nem az életrajzommal szeretnék hatni, hanem azokkal a gondolatokkal, amelyek megragadnak az elmémben. Fő témám azon hétköznapi vagy történelmet befolyásoló katasztrófák és mulasztások, melyek kiváltó oka az emberi tényező. Írásaim lényege, hogy ne nyugalomba ringassák az olvasót, hanem tükröt tartsanak számára. Szembesíteni szeretnék: a tetteinknek súlya van, és a következményekkel előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie.