Vendégbabák. Megérintette a szívemet ez az elnevezés. Kedvesnek, meghatónak éreztem, de ahogy elgondolkodtam a szó jelentésén, már egy kis kétely is született bennem. Ha egy vendégre gondolok, akkor az jut eszembe, hogy várom, megérkezik itt van egy ideig, majd elköszön és elmegy.
Az újszülött unokám is megérkezett, megszületett. Láttam, fogtam, csodáltam és megsirattam. Mondhatnám úgy is, hogy átsuhant az életemen, pár órát vendégeskedett nálunk. Most mégis, amikor felidézem az érkezését és távozását, nem vendégként jut eszembe. Velem maradt. Mélyebben bennem él, mint bárki a világon.
A nagy és kicsi unokáim, akik meglátogatnak, akik beszélgetnek velem, rám mosolyognak, majd elköszönnek és mennek a maguk útjára, növekednek, erősödnek, fejlődnek, változnak, valóban vendégek a házunkban. Ezzel szemben az én picibaba unokám, aki több mint egy évtizede a világra született, de nem maradt itt velünk, ő az, aki mégsem megy sehová, nem változik. Ő ugyanaz marad, örök lakója a lelkemnek. Most sem sír, nem néz rám, ahogy soha nem sírt és nem nézett rám, mégis bennem él. A szívem mélyén.
Nem ő látogat meg engem, én megyek hozzá közel, ha rágondolok. Ilyenkor engedem, hogy az emlékeimben éljen. Gazdagabb lettem általa. Vártam, fohászkodtam érte, kezembe vettem, majd visszaadtam. Mégis velem maradt örökre.
Hála érte! Hála a 9 hónapnyi rejtőzködő életéért, a születéséért, a megérkezéséért és a búcsúzásáért. Mindazért, amit élete és halála nekem ajándékozott: a bizonyosságot, hogy a születés, az élet és a halál olyan misztérium, amit ugyan föl nem foghatok, de megélhetek. Olyan csoda, ami velem marad, ha én nem menekülök el.
Vendégbabák, ne csupán átsuhanjatok az életünkön, maradjatok bennünk, tegyetek jobbá, emberibbé bennünket!
Author: Gáborné Puskás Julianna
Gáborné Puskás Julianna vagyok. Szülővárosom, Szeged közelében, Zsombón élek férjemmel. Négy felnőtt gyerekünk már családot alapított, így unokák sokaságával is gazdagodott az életünk. Nyugdíjas pedagógusként a gyászfeldolgozás módszerének átadásával segítem a hozzám fordulókat. Mióta megtanultam a betűket, azóta az olvasás az életem meghatározó tevékenysége. Kislány koromban a könyvtár a csodák birodalmát jelentette számomra. Tanítónőként pedig én vezettem be a tanítványaimat az irodalom adta lehetőségek gazdag tárházába a mesék, történetek, versek segítségével. Ahhoz a felismeréshez, hogy az én írásaim is adhatnak valamit mások számára, csak a közelmúltban jutottam el. Igaz, hogy régóta írtam már levelek sokaságát, nyitottam meg kiállításokat és ünnepségeket, cikkeket küldtem felkérésre helyi- és iskolai újságnak, összefoglalókat, beszámolókat vetettem papírra különböző rendezvényekkel kapcsolatban, de még csak fel sem merült bennem, hogy ez valamiféle írói tevékenység lenne. Amikor néhány éve az egyik fiam biztatására és segítségével elkészült a honlapom, akkor ott „Szívhangok” cím alatt megjelentettem néhány személyes írásomat. Elsődleges célom ezzel az volt. hogy megörökítsem és átörökítsem a nagyszüleim, szüleim emlékeit és saját gyerekkori szép vagy éppen fájdalmas élményeimet. A „szív dolgai” kifürkészhetetlenek, így egyszercsak azon kaptam magam, hogy már nem csupán régi történeteket írok, hanem saját jelen megéléseimet, a szívemben most megszülető érzéseket, vágyakat is formába öntöttem. A legnagyobb...
