Nem néma az, ki hallgat éppen,
csak mélyebb nyelven szól tovább.
A tér nem üres, csupán elrejti,
mit elfedett a zajvilág.
A beszéd sokszor csak híd a másikhoz,
a csend azonban önmagadhoz vezet.
Ott már hangos szónak nincs helye,
csak ami vagy, az tölti ki a teret.
Aki mindig a zajt kereste,
önmaga elől fut talán.
Mert minden elnémult pillanatban,
kérdések kopogtatnak ajtaján.
Az egyedüllét nem ellenségünk,
inkább a legjobb mesterünk.
Lehántja lassan mindazt rólunk,
mit ránk adott a sok szerepünk.
A hegyek némaságban zengenek,
a tenger morajlása sem szavak árja.
Mégis, aki megtanulja nyelvüket,
az egész világot bennük látja.
A csönd nem vég, csupán a kapu,
mely befelé vezet tovább.
S aki egyszer belép rajta,
másként éli meg a külvilág zaját.
Ha pedig megérkeztél önmagadba,
és megszűnik, mit eddig véltél hallani,
egy másik rend születik meg benned,
melyből új dalt írnak a csend hangjai.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
