Edit könyve 2. rész
A parókiára mentem. Végre megismerhetem a papot. Kb .egy éve került ide, de még nem találkoztunk. A templomba csak az anyukám járt rendszeresen, papa vasárnap is a farm dolgai után rohangált, én meg otthon maradtam a gyerekekkel.
Becsengettem, meglepetésemre egy ötvenes éveiben járó rokonom nyitott ajtót. Megdöbbenésemet látva magyarázkodni kezdett:
– A lelkészné súlyos beteg, nemrég engedték ki a kórházból. Elvállaltam az itthoni ápolását. A főnök úgy haknizik, mint a rocksztárok. Rohangál faluról falura. Délután három és fél négy között itthon lesz. Ha addig haldoklóhoz nem hívják. Gyere vissza akkor.
Hazaérve legnagyobb meglepetésemre az exférjem várt. A ház előtt ült a kocsijában. Amikor meglátott, kiugrott, hozzám lépett, és szeretetteljesen vigasztalt. Ezt a műsort még nem láttam, ez új. Nem dőltem be neki. Tudom, hogy milyen nárcisztikus. Nincs tekintettel senkire, minden mozdulatát önös érdek irányítja. Behívtam, mert így kívánja az illem, és mert szerettem volna, ha beszámol a gyerekekről. Még mindig a mamánál vannak, már tudják, hogy meghalt Ica mami. Kicsit sírdogáltak, mert nem láthatják többet, de hamar túltették magukat rajta.
Azután a valódi tárgyra tért:
- Edit, költözzünk vissza a házunkba! Tudom, hogy még mindig szeretsz.
- Hozod magaddal Krisztit is?
- Ne hülyéskedj. Kriszti és köztem nem működnek a dolgok. Hiába jó az ágyban, ha nincs miről beszélnem vele. Alulművelt és folyton a külsejével van elfoglalva.
- Értem, szóval sokat költ magára.
- Rosszhiszemű vagy. Te vagy életem szerelme, azért akarlak visszakapni.
- Ne szeress ilyen rosszhiszemű nőt. Tűnj a francba!
- Meg fogod bánni! Úgysem találsz senkit ezzel a savanyú ábrázattal, meg az úszógumival a hasadon.
Az utolsó mondatnál felkaptam az asztalon álló vázát, és már repült is! Épphogy elhajolt előle, és futott, mint a nyúl.
Az elhízásomra tett célzástól megkordult a gyomrom. Már dél volt, de még nem ettem semmit. Mostmár nincs is étvágyam. Ittam egy kávét, elszívtam egy cigit. Többször próbáltam már leszokni róla, de nem sikerült. Amíg lefőtt a kávé, eltakarítottam a váza maradványait.
Nemsokára megjött apa.
- Mi volt a papnál?
- Semmi, nem volt otthon. Majd visszamegyek.
- Együnk valami hideget a hűtőből, utána én kimegyek a farmra, meg a mezőre. Holnap már főzni is kéne valamit.
- Nem vagyok éhes, és nincs kedvem főzni.
- Az én feleségem halt meg, mégsem eresztek így le. Az élet nem állhat meg.
- Nekem meg az anyám halt meg, akiből csak egy lehetséges az életben, míg feleséget lehet másikat találni, és nincs energiám főzni.
- Jó, akkor szólok Margit nénédnek, hogy jöjjön el, csináljon valamit, úgy is ajánlkozott, hogy bármiben segít. A paphoz is magaddal vihetnéd.
- Nem viszem, jobb nekem egyedül.
Margit néném anyám unokatestvére, és nem a kedvencem. Kedves, amíg minden az ő elképzelései szerint zajlik, de ha valami eltér az értékrendjétől, nem rejti a véka alá. A válásom miatt is megszólt, ő nemrég vesztette el a férjét, és állítása szerint az egyetlen férfi volt az életében. Nekik is voltak problémáik, de azért nem kell rögtön válni, szokta mondogatni.
Végül mégis csak ettem valamit, elszívtam egy újabb cigit, kocsiba ültem, hogy út közben ne állítson meg senki, és felmentem a parókiára.
Pontban háromra értem oda, a lelkész már az előszobában várt, csengetés nélkül nyitott ajtót. Talán, hogy a beteget ne zavarja. Egy melléképületbe kalauzolt, az az ő hivatala.
Ki gondolná, hogy a papi hivatás ennyi adminisztrációval jár? A falakat polcrendszer borítja, tele dossziékkal, vastag könyvekkel. Leült egy hatalmas íróasztalhoz, én vele szemben. Most vettem csak észre, milyen megnyerő külseje van. Közepes alkatú, nem igazán jóképű, mégis van benne valami. Megvan, mi az! Figyel rám. Nem csak úgy tesz, valóban figyel, de olyan szinten, mintha a vesémbe, vagy inkább az agyamba akarna látni. Ritka az ilyen ember .Olyan bizalmat ébresztett, hogy azt éreztem, bármit elmondanék neki, a legsötétebb titkaim is.
Csak az anyám személyi adatai érdekelték, mert be kell írnia egy nyilvántartó könyvbe, ami hasonló a polgármesteri hivatalokban lévő anyakönyvre.
Azután azt kérdezte, mit szeretnénk, ha a beszédében megemlítene. Mondom semmit.
- Iskoláit, munkahelyeit szokták itt felsorolni.
- Nincs jelentőségük.
- Akkor miről beszéljek?
- A Szentírásból vegyen egy részt, ami a szeretetről, a család összetartásáról szól.
- Kiktől búcsúztassam? Itt pontosan fel kell sorolni a közeli rokonokat, keresztgyerekeket, mert volt már sértődés belőle.
- Fogalmam sincs, majd összeírom este az apám segítségével, és holnap visszajövök.
- Holnap egész nap be vagyok táblázva. Küldje át emailben, leírom egy cédulára a címet.
Kerekre nyílt szemmel néztem, rögtön reagált rá: az egyház is halad a korral. Már csak a temetés időpontját kell egyeztetnünk.
- Holnap délelőtt szállítják haza, kora délután már temethetnénk.
- Mint említettem, a holnap nem jó. Holnapután?
- Az nekünk is jó. Egykor szeretnénk, hogy a messzebbről jövők ide tudjanak érni, és haza is tudjanak menni.
- Rendben van.
Felálltam, kikísért a kapuig. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – Egy pap nem csak vasárnap dolgozik?
- Nem, tanítok is néhány iskolában, az egyetemen tanársegéd vagyok,néha a református újságba publikálok, és az ágyban fekvő betegekhez házhoz megyek imádkozni.
- Mind a négy községben?
- Természetesen.
- Így már értem. Akkor et küldöm a hiányzó adatokat. Áldás, békesség.
- Áldás, békesség.
A következő két napban sokat kellett tűrnöm Margit néni szúrkálódásait, mert tudomást szerzett Peti látogatásáról, és futva távozásáról. Többször célzott rá, hogy rosszul tettem, de legalább gondoskodott a háztartásról, intézte a temetés utáni fogadásra az ételt és az italokat, nekem semmi dolgom nem volt. Többnyire az ágyon feküdtem és sírtam. A temetésre mégis olyan fáradt lettem, hogy a beszédet sem bírtam követni. Mintha kiszáradt volna az agyam. Elvesztettem az egyetlen embert, aki mindig meghallgatott, nem parancsolta meg, mit tegyek, és támogatott mindenben.
Se testvérem, se barátnőm, senki, akivel őszintén beszélhettem volna a problémáimról. Az apámmal biztosan nem. Ő folyton parancsolgatni akart, mint a munkásainak.
A gyerekeim nagyon hiányoztak, de már csak a temetés után hozzák el őket. Így egyeztem meg az apjukkal.
Esténként videóhívásban beszélgettünk, addig igyekeztem erősnek és nyugodtnak látszani.
Minden voltam, csak erős és nyugodt nem.
Az utolsó egyedül töltött estémen sehogy sem tudtam elaludni. Apámnak rengeteg bor volt a házában, nagy részét ajándékba kapta. Felbontottam egy üveggel, a felénél valamivel többet megittam, így sikerült álomba sírni magam.
Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem, alig érkeztem megmosakodni és magamhoz térni, megérkeztek a gyerekek.
Az apjukat megelőzve, sivalkodva rontottak be:
- Anya, anya, de jó hogy látunk!
Én is, csak ne hasogatna a hangotoktól a fejem. Úgy látszik, már semminek sem tudok örülni – gondoltam magamban, és mosolyogtam.
Author: Kertész Vali
Kertész Vali vagyok, 1961-ben születtem Ricsén, azóta is itt élek. 2023-ban jelent meg első novellám, a Kendvenc ételem története című antológiában Búcsú címmel. Azóta többször szerepeltek verseim, novelláim különböző válogatásokban. Eddig a családdal, a az anyagiak előteremtésével voltam elfoglalva, most végre eljutottam az önmegvalósításhoz. Remélem, maradt még rá időm. Nem fantázialényekkel, hanem valódi hús-vér emberekkel foglalkozom, szereplőim akár lehetnének a szomszédjaim vagy a barátaim is, de természetesen kitalált személyek. Napjainkban, vagy a közelmúltban élnek. Mégis érdekesek lehetnek az olvasó számára. Szándékaim szerint van bennük valami, ami az átlagtól eltérő, a történetük általában keserédes.
