Edit könyve 1.rész

/  A Hosszú hétvége folytatása/

Félév telt el a márciusi hosszú hétvége óta, amikor Péter lebukott. Nem tudtam megbocsátani neki, már egyébként is kiábrándultam belőle. Rájöttem, hogy amikor megismertem, és felébredt bennem iránta a vágy, én felruháztam őt olyan tulajdonságokkal, melyek soha nem voltak meg benne. Felöltöztettem a jellemét, mint egy karácsonyfát. menet közben ezek a fényes díszek megkoptak, kifakultak, összetörtek. Egy kiábrándító, ünnep utáni, pergő levelű lucfenyő lett belőle.

Törvényesen elváltunk. Mivel a kertvárosi családi házunkat az apám az én nevemre vette, ki kellett költöznie belőle. A berendezést már együtt vásároltuk, mivel gyesen voltam, az ő fizetéséből. Követelte, hogy fizessem ki. Nevetséges. A gyesből? Végül az én drága apukám ezt is megoldotta.

Péter, banki középvezető lévén, a jövedelmét nem tudta eltagadni, ezért a bíróság nagy összegű gyerektartás fizetésére kötelezte. Vergődött miatta, de nem tudott mit tenni, rendszeresen utalta, ezért megélhetési gondjaim nem voltak. A gyerekeknek nem mondtam semmit a szemétségeiről, amikor akarta, elvihette őket. Nem akarta túl gyakran.

El volt foglalva a barátnőjével, akivel összeköltöztek egy albérletbe. Az anyja házába nem vihette, mert az ex-anyósom ki nem állhatta a nőt.

A világtól elzárva éltem, a régi barátnőim másfelé mentek férjhez, a szülés előtt pár hónapig dolgoztam, ott nem kötöttem új barátságot.

Próbáltam részmunkaidős állást keresni, de nevetséges összeget fizetnének, elvinné az óvodai térítési díj, meg gyerekek megbetegedése esetén a bébiszitter, akit nehéz lenne találni. Talán nem is bírtam volna fizikailag, mert így is folyton fáradtnak éreztem magam. Az volt az esemény az életünkben, amikor a szüleimhez utaztunk falura. Jó hatással volt ránk a falusi környezet, az anyukámmal jókat beszélgettem, a gyerekeket meg boldoggá tették az állatok.

Mondták is többször, hogy költözzünk hozzájuk, de egyelőre nem akartam feladni a függetlenségemet.

Egyszer, amikor épp tőlük érkeztünk haza, megszólalt a mobilom. Apám jelent meg a kijelzőn. Rosszat sejtve vettem fel.

• Mi a baj, apa?
• Anyád agyvérzést kapott, elvitte a mentő. Menjetek a kórházba, én is oda indulok.
• De hát ez hogy lehet? Félórája még semmi baja nem látszott!
• Hát ez az, a vérnyomás nem látszik.
• Leteszem, indulok.

A kicsiknek elmondtam, mi történt, felhívtam az apai nagyanyjukat, hogy hozzá vihetem-e őket egy órára. Mondta, hogy neki most épp programja lenne /mikor nincs?/ de a helyzetre való tekintettel lemondja.

A megszeppent gyerekeket leadtam, remegve indultam a kórházba. Mire odaértem, anyám meghalt.

Úgy éreztem, megnyílt alattam a föld, lezuhantam valami szűk mélységbe, ami összenyom, és mindjárt maga alá temet.

Apámmal egymás vállára borulva zokogtunk. ő tért magához elsőként. Telefonálni kezdett valakiknek, hogy jöjjenek értünk, mindkét kocsit haza kellene vezetni valakinek, mert mi nem vagyunk olyan állapotban.

Egy évszázad múlva megjöttek az emberei, hazavittek bennünket, a gyerekek egyelőre a mostmár egyetlen nagyanyjuknál maradtak.

Otthon mindketten elvonultunk a szobánkba, lefeküdtünk, és én elsírtam az összes könnyemet. Legalábbis akkor úgy éreztem.

Másnap erőt kellett magunkon venni, mert a temetést el kell valakinek intézni. Felkerestük a helyi temetkezési vállalkozót.

Elmondta, hogy kórházba az osztályra, ahol meghalt és a patológiára nekünk kell mennünk személyesen, be kell vinni a ruháját, melyben fel lesz ravatalozva, meg aláírni néhány papírt. Most ki kell választanunk a koporsót, a hazaszállítást ők intézik.

Még soha életemben nem választottam koporsót senkinek. Eltöprengtem, milyen furcsa. Úgy állnak a boltban a falhoz támasztva, mint butikban a ruhák a próbababákon. Ez is csak egy árucikk, mint minden más. Különböző színek, anyagok, méretek, mint a kosztümöknél. Én csak bámultam szótlanul, apám kiválasztott egyet. Ki akarta fizetni, de azt mondták, majd a temetés után, az összes költséget egyben. Felhívták a figyelmünket, hogy a pappal mielőbb beszéljünk, mert négy faluban szolgál, minden napra van programja, időpontot kell vele egyeztetni.

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, apu megy a kórházba, én meg itthon maradok, megkeresem a lelkészt.

Author: Kertész Vali

Kertész Vali vagyok, 1961-ben születtem Ricsén, azóta is itt élek. 2023-ban jelent meg első novellám, a Kendvenc ételem története című antológiában Búcsú címmel. Azóta többször szerepeltek verseim, novelláim különböző válogatásokban. Eddig a családdal, a az anyagiak előteremtésével voltam elfoglalva, most végre eljutottam az önmegvalósításhoz. Remélem, maradt még rá időm. Nem fantázialényekkel, hanem valódi hús-vér emberekkel foglalkozom, szereplőim akár lehetnének a szomszédjaim vagy a barátaim is, de természetesen kitalált személyek. Napjainkban, vagy a közelmúltban élnek. Mégis érdekesek lehetnek az olvasó számára. Szándékaim szerint van bennük valami, ami az átlagtól eltérő, a történetük általában keserédes.