Harapásnyomok

Bruno Geller nyomozó leguggolt, hogy jobban megnézze a sikátor végében heverő holttestet, és amikor meglátta a jellegzetes sebhelyet az elhunyt nő nyakán, magában káromkodott egyet. Nagyon úgy tűnt ugyanis, hogy egy vámpír áldozatával van dolguk. Persze a szakértői vizsgálat még hátravolt, de Geller elég ilyen üggyel találkozott már ahhoz, hogy szabad szemmel is meg tudja különböztetni a valódi harapásnyomot egy pusztán annak kinéző hegtől.

Sok gyilkos próbálta vámpírokra terelni a gyanút azzal, hogy lyukakat szúrt áldozata nyakába, mintha két szemfog mélyedt volna bele – de valamit mindig elrontottak. Előfordult, hogy természetellenesen nagy volt a mélyedések távolsága, más esetekben pedig vér szivárgott a sebhelyekből, ami igazi vámpírharapásnyom esetében nem fordult volna elő. Maguk a lyukak pedig túl egyformák voltak, vagy éppenséggel látványosan különbözőek. A nyomozó nem találkozott még olyan esettel, amikor valaki hihetően le tudta utánozni a vérszívók okozta sebhelyeket.

Márpedig – gondolta Geller – ha ezzel a szerencsétlen nővel egy vámpír végzett, akkor további áldozatokra lehet számítani, hiszen a vérszívó előbb-utóbb ismét éhes lesz, és amíg biztonságban érzi magát, biztosan nem áll tovább a városból. Úgyhogy az elkövetkező hetek Geller számára elég stresszesnek ígérkeztek. A rendőrfőnök részéről folyamatos sürgetésre számított, és azt is tudta, hogy az újságírók a nyakára fognak járni a szaftos információmorzsák reményében. Már előre elege volt az egészből, úgyhogy mielőtt felállt volna, belső zsebéből előhúzta a laposüveget, és ivott két korty whiskeyt.

Felegyenesedve oldalra pillantott, és látta, hogy néhány lépéssel arrébb a társa még mindig azzal a járőrrel beszélt, aki előttük érkezett a helyszínre. Oliver Baldácsy és ő néhány hónapja lettek partnerek, ami eredetileg büntetés volt számára. Az utóbbi időben ugyanis volt pár balhéja, amiket főnöke a korábbi érdemeire való tekintettel elsikált, de jelezte, hogy ezért cserébe kérni fog valamit. Aztán amikor a városvezetésnek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy alkalmazzanak egy vámpírt gyilkossági nyomozóként, nem is lehetett kérdés, ki mellé osztják be a vérszívót. Geller jól emlékezett rá, milyen hangosan lélegeztek fel a kollégái, miután kiderült, hogy megúszták a dolgot.

Egyébként – bár ezt Geller nyilvánosan sosem ismerte volna be – Baldácsy egész elviselhető partnernek bizonyult. Sose ment a saját feje után, mindig követte tapasztalt kollégája tanácsait és utasításait, s ami még fontosabb, nem próbált állandóan jópofáskodni meg fecsegni, mintha barátok lennének, nem pedig munkatársak. Gellernek kellett már olyan nyomozóval együtt dolgoznia, akinek be nem állt a szája, amitől viszont ő falra tudott volna mászni. Baldácsy legalább csak akkor szólalt meg, amikor volt is mit mondania, és láthatóan megelégedett azzal, hogy kollegiális viszony van köztük.

A laposüveg épphogy eltűnt Geller dzsekijében, amikor Baldácsy otthagyta a közrendőrt, és odasétált partneréhez. Évtizedekkel korábbi divatot követő, hosszú kabátjában meg széles karimájú kalapjában mintha csak egy régi krimi képregény lapjairól lépett volna elő.

– Nem tudni, ki tett bejelentést, és a járőr senkit sem látott a környéken – mondta a vámpír jellegzetes kelet-európai akcentusával. – Elküldtem, hogy nézzen szét a környéken, és pár helyre kopogtasson be. Hátha valaki látott vagy hallott valamit.

– Rendben – nyugtázta a hallottakat Geller. – Mit szólsz a sebhelyhez?

Baldácsy odalépett a holttesthez, majd előrehajolt, és néhány pillanatig hümmögve nézte a nő nyakát.

– Valódi harapásnyomnak tűnik – szólt aztán.

– A francba! – Geller felsóhajtott. – Féltem, hogy ezt fogod mondani.

– Tehát úgy néz ki, nem én vagyok a fajtám egyetlen képviselője a városban – Baldácsy hátravetette a fejét, és párszor mélyen beleszippantott a levegőbe. – De ha így is van, az biztos, hogy ezt a hullát egy ember cipelte ide. Nem érzek vámpírszagot.

– Szóval, amennyiben tényleg egy vérszívó a gyilkosunk, kell lennie egy bűntársának is… – Geller undorodva elhúzta a száját. – Ez talán kapóra is jöhet nekünk, mert egy embert könnyebb nyakon csípni, mint a vámpírt. Aztán, ha ő megvan, elvezethet minket a tetteshez.

Baldácsy némán bólintott. Ezt követően átvizsgálták a tetthelyet – olyan nyomok után kutatva, amelyek a holttestet idecipelő személyre utalhattak –, de nem jártak szerencsével. Időközben megérkezett a helyszínelő fotós is, ők pedig átadták neki a terepet, és elindultak lehetséges szemtanúkat keresni, de senkit nem találtak, aki azt állította volna, hogy látta, miként került oda a hulla. Ezt ugyanakkor sem meglepőnek, sem gyanúsnak nem találták, ugyanis a szűk sikátorra kevés ablak nézett, és még ezeknek a többsége is be volt deszkázva. Remélték, hogy legalább az a járőr megtudott valamit, akit Baldácsy a szomszéd utcákba küldött kérdezősködni, de csalódniuk kellett. Elég rosszul indult tehát a dolog, Geller átkozta is a balszerencsét, amiért éppen nekik jutott ez az eset.

Időközben a holttestet elszállították, és mire a nyomozók visszaértek a rendőrőrsre, az orvosszakértő azzal fogadta őket, hogy elsődleges vizsgálata alapján úgy véli, vámpírfogak okozták a sebeket. Emellett azt is megállapította, hogy a vérveszteség mértéke megegyezik azzal, amit vámpírtámadások esetén szoktak tapasztalni. Nem volt mit tenni, Baldácsy nekiállt jelentést írni, Geller pedig beszélt a főnökükkel, aki a várható módon reagált: hosszas káromkodás után szólt a titkárának, hogy hívjon össze egy sajtótájékoztatót. Néhány órával később a parancsnok egy csapat riporter gyűrűjében állva, vakuvillogás közepette bejelentette, hogy több év után először ismét vámpír garázdálkodik a városban.

A következő holttestet hat nappal később találták, szintén egy félreeső helyen. Újból egy fiatal nő volt az áldozat, és se árulkodó nyom, se szemtanú nem akadt. Ezt követően sötétedéstől kijárási tilalmat rendeltek el a városban, és megemelték az utcán járőröző rendőrök számát. Aztán újabb hat nap elteltével még egy halott nőre bukkantak. Ekkor a rendőrparancsnok már tajtékzott, a sajtó képviselői elől alig tudtak menekülni, Geller pedig egyre többször nyúlt a laposüveghez. Mivel mindenfajta segítség jól jött volna, a nyomozók fel akarták keresni Flynn Briskert, a vámpírszakértő professzort – aki a rendőrség tanácsadója volt a vérszívókkal kapcsolatos ügyekben, még Baldácsy érkezése előtt –, de pechjükre csak az asszisztensével tudtak beszélni, aki közölte: a tudós férfi hobbijának hódolva éppen hegymászó túrán vett részt.

Mikor aztán már négyre emelkedett az áldozatok száma, egyik délután, a holttestekről készült fotókat nézve Baldácsy hirtelen felszisszent.

– Észrevettél valamit, vagy csak eleged lett az egészből? – kérdezte Geller a társa felé pillantva.

– A harmadik lánynál feltűnt, hogy mintha a két szemfog helye között lenne még egy további, halvány fognyom is a bőrön – mondta Baldácsy. – A felnagyított képek alapján pedig a második és a negyedik áldozat nyakán is van egy ilyen.

– És ez miért érdekes számunkra? Nyilván kettőnél több foga van. Ezzel az információval nem vagyunk előrébb…

– Igaz. De eszembe jutott, hogy ismertem egy kusza fogsorú vámpírt, akinek az egyik középső metszőfoga kicsit hosszabb volt, mint a másik.

– Na végre! – Geller összecsapta a kezét. – Akkor legalább most már egy személyleírásunk lesz a gyanúsítottról!

– Csak az a bökkenő, hogy ez a vámpír már meghalt. Nagyjából hat éve, ha jól emlékszem.

– Ez biztos?

– Ott voltam, amikor megölték. Ami azt illeti, segítettem is a meggyilkolásában – Baldácsy megköszörülte a torkát. – Én mondtam meg az embereknek, hogyan végezhetnek vele.

– A fene egye meg, Oliver! Már kezdtem örülni, hogy végre felmutathatunk valamit a főnöknek! – Geller megvakarta az állát. – Egyébként nem lehet, hogy elrontottak valamit? Hallottunk már olyan esetről, amikor egy vérszívó kivégzésekor hanyagság történt, és csak később derült ki, hogy életben maradt.

– Nem is tudom. Meglepne, ha ez lenne a helyzet, de azért talán jobb, ha leellenőrizzük. Amúgy sincs semmi más nyom, amin elindulhatnánk.

– Ez a beszéd! Irány a vámpírtemető!

A rendőrségi épületből kilépve kisebb tömegbe botlottak. Pár nappal korábban jelentek meg a tüntetők, akik transzparenseikkel és bekiabálásaikkal követelték Baldácsy letartóztatását. Egyesek ugyanis – néhány ócska pletykalap cikkei nyomán – fejükbe vették, hogy valójában a nyomozóként dolgozó vámpír a gyilkos, a rendőrség pedig nem megoldani akarja az ügyet, hanem eltussolni. Titkos összeesküvésről pusmogtak az emberek, amiben egy sátánista szekta, a rendőrfőnök, meg mindenféle városi potentátok szerepeltek. Geller nem lepődött meg ezen, mivel jól tudta: a dühös és elkeseredett embereknek kell a bűnbak, és mert nem tudnak más vámpír jelenlétéről, sokak számára kézenfekvőnek tűnhetett a magyarázat, hogy Baldácsy kezdett titokban gyilkolászni.

Tucatnyi közrendőr igyekezett távol tartani a demonstrálókat a rendőrőrs ajtajától, hogy ne akadályozhassák a ki- és bejárást. Ám amikor feltűnt Baldácsy, a tömeg hirtelen kettévált. Noha a kiabálás és szitkozódás hirtelen hangosabb lett, az emberek láthatóan rettegtek a vámpírtól, csak szóban merték támadni.

– Rohadt unalmasak ezek az idióták! – morogta Geller. – Te hogy viseled?

– Nekem nem újdonság, hogy utálnak. A kollégák többsége is elkerül, ha csak teheti. De amíg a félelmük erősebb az utálatuknál, nem zavar a dolog.

– Hát, én mindenesetre már csak azért is szeretném minél hamarabb megoldani az ügyet, hogy megszabaduljunk ettől a csőcseléktől!

Baldácsy erre nem mondott semmit, és ezután egy darabig némán sétáltak az utcán.

– Egyébként ki is ez a vámpír, aki elvileg meghalt, de talán mégsem? – kérdezte aztán Geller.

– Felix Rhédey a neve, és egy eszement szadista volt világ életében. Az ő műve volt az 1745-ös beaumonti mészárlás, meg az 1876-os pesarói vérfürdő. Már ha mondanak ezek neked valamit. Mivel híres volt a kegyetlenségéről, gyakran bérelték fel gazdag arisztokraták, sőt kormányok is. Amikor annak idején a többi vámpír szemében nemkívánatos személy lettem, és úgy döntöttek, megszabadulnak tőlem, legelőször Felixet küldték, hogy tegyen el láb alól.

– Te jó ég! Hát, most, hogy ezt tudom, már inkább azt remélem, nem ő a gyilkosunk!

– Hamarosan kiderül.

A városban megölt vérszívókat egy régi, használaton kívüli temető végébe hantolták el, melynek erre a célra kijelölt területét magas kőfallal vették körbe – nem annyira az esetleges sírrablók távoltartása céljából, hanem inkább a lakosság megnyugtatása érdekében. Egy öreg férfi gondozta a sírokat, tőle kellett elkérni a kulcsot, ami az elzárt részre vezető kovácsoltvas kaput nyitotta. Mivel a gondnok nem volt hajlandó annak a helynek a közelébe menni, megkérték, hogy adjon oda nekik egy ásót is.

Geller úgy találta, hogy a vámpírtemető közel sem olyan baljós hely, mint amilyennek az ember hinné. Inkább lehangolónak tűnt az elburjánzott növényzet miatt. Itt sírkövek nem álltak, csak nagyjából másfél méter magas karók jelezték, hol vannak elföldelve a holttestek. A neveket nem vésték fel, bár a sokéves gaztól valószínűleg egyébként sem lehetett volna látni a feliratokat. Szerencsére Baldácsy nagyjából emlékezett, merre temették el annak idején Rhédeyt. Odaérve azt látták, hogy a sírt valaki egyértelműen megbolygatta, és még csak rendesen vissza sem temette a kiásott gödröt. Geller elkáromkodta magát.

Baldácsy nekiállt félrekaparni a földet, és az ásó hamar a fémkoporsó tetején koppant. Rögtön felnyitották a láda fedelét, odabent pedig egy összeaszott múmiát találtak, amelynek hiányzott a feje.

– A rohadt életbe! – fakadt ki, Geller, majd mérgében belerúgott egy fűcsomóba, és előkapta a laposüvegét, amiből aztán gyorsan kiitta a maradék whiskeyt. – Ezek szerint nem is egy vérszívó a gyilkos! Valaki ellopott egy vámpírfejet, és azt használva vezetett félre minket! Hirtelen nem is tudom, hogy most örüljek-e vagy sem.

– Ne viccelj! – mondta Baldácsy némi hallgatás után. – Ez elég nagy felfedezés!

– Na igen, de hogyan tovább? – Geller visszacsúsztatta a zsebébe a kiürült flaskát. – Ha az emberünk az áldozatai mellett sem hagyott nyomot, akkor kizárt, hogy itt találnánk bármit, ami alapján azonosíthatnánk! Így viszont nem vagyunk közelebb a megoldáshoz! Hogyha ezt a Felixet kellene keresnünk, akkor legalább egy személyleírásunk lenne a gyilkosról!

– Ami azt illeti, egy fontos dolgot megtudhattunk a tettesről – jegyezte meg Baldácsy.

– Valóban! Kiderült róla, hogy profin tud lemásolni egy vámpírtámadást – ahogy ezt kimondta, Geller a homlokára csapott. – Hát persze! A vérszívók istenverte szakértője!

– Bizony, a szakértő! Ha van olyan a városban, aki képes tökéletesen imitálni egy vámpírt, az csak ő lehet! Ráadásul azt is tudjuk róla, hogy szeret hegyet mászni. Márpedig az ahhoz használt kötelekkel könnyűszerrel leereszthet egy hullát egy magas ház tetejéről, és akkor nem hagy nyomot maga után a földön.

– Szépen kitalált mindent a professzor!

– Való igaz! Viszont pechjére éppen Felix koponyáját vitte el. Ha valaki másét ásta volna ki, talán sose jut eszünkbe idejönni.

– Ami neki szerencsétlenség, az nekünk mázli! – Geller a hajába túrt. – De vajon miért csinálhatta mindezt?

– Ezt majd megkérdezzük tőle!

Míg Geller elbeszélgetett a gondnokkal, hogy látott-hallott-e valamit, Baldácsy betelefonált az őrsre, és elmondta a parancsnoknak, hogy mire jutottak. A rendőrfőnök nem hozta egyből nyilvánosságra, hogy új gyanúsítottjuk van. Annyit sem, hogy már nem egy vámpírt keresnek. Így aztán Brisker nem tudhatta, hogy már a nyomában vannak. Még aznap este, a lakásán elfogta két civil ruhás rendőr.

Kihallgatása során a professzor semmit sem tagadott, de persze ennek nem is lett volna értelme, hiszen megtalálták nála a vámpírkoponyát és azokat az eszközöket is, amelyeket a vér lecsapolásához használt. Elmondta, hogy áldozatai egytől egyig utcalányok voltak, akiket véletlenszerűen választott ki és hívott fel a lakására, ahol aztán elkábította és kivéreztette őket. Amikor Baldácsy az indítékáról kérdezte, Brisker látható undorral az arcán válaszolt:

– Azt reméltem, magát fogják hibáztatni. Még névtelen leveleket is küldtem az újságoknak, és ezekben felvetettem, hogy a rendőrség új üdvöskéje lehet a tettes. A dolog működött, mert egyes lapok elkezdtek erről cikkezni. Úgy gondoltam, ha a lakossággal is sikerül ezt elhitetni, a közfelháborodás rákényszeríti a rendőrfőnököt, hogy lecsukassa magát.

– Csakhogy amint ismét megölt volna valakit, amíg én egy cellában ülök, újrakezdték volna a nyomozást.

– Az volt a tervem, hogy amint elfogják magát, leállok. Akkor annak a szemében is gyanússá vált volna, aki addig ártatlannak vélte.

– Szóval az egészet azért csinálta, hogy engem befeketítsen. De miért?

– Tudja, mennyit keres egy professzor? Hát nem úszok a pénzben! A rendőrség legalább jól megfizetett! De mióta maga itt van, nem kell a szakértelmem.

Geller felhorkant, és kelletlenül átnyújtott egy húszast Baldácsynak. Ők ketten ugyanis előzetesen fogadást kötöttek arról, hogy mi lehetett az indíték, és a társa éppen erre tippelt.