Ködfölde

Monoton az egész! Mindenki azt hiszi, hogy félelmetes, meg hogy veszélyes, közbe pedig semmi. Unalmas és hétköznapi. A veszély zónában dolgozom. Vagyis, ott, ahova hétköznapi embereknek tilos a belépés.
Furcsa egy helyzet. Én már az előtt itt dolgoztam, mielőtt veszélyzónává nyilvánították volna. Semmi veszélyes nem volt itt, minden ugyan olyan volt, mint bárhol másol. Viszont most már semmi nem olyan, mint bárhol máshol. Minden más és minden kicsit veszélyeztetett hely lett. A nap már nem süt úgy ahogy régen.
Azon a helyen azonban ahol én dolgozom, nemhogy a nap nem süt úgy, de a klíma is más. Állandóan köd hömpölyög mindenhol. Meg van ennek az oka! Mindenki tudta, hogy egyszer eljön majd ez az idő. A mi városunk viszonylag gyorsan meg tudta oldani a dolgokat, körülbelül öt évbe telt mire ilyen hely lett a mi világunk amilyen. Máshol azonban, ahol nem sikerült mindent ilyen gyorsan lerendezni, sokkal rosszabb a helyzet.
Mindennek ők az okai! Csak és kizárólag ŐK! Nem mondom, hogy mi nem tehetünk az egészről, mert nyilván mindenhez köze van az élő lélegző embernek is, de mégis ők az okai ennek az egésznek. Ezt akarták, és el is intézték.
A városunk – ahogy az egész világ is – egyszer csak két részre szakadt. Egy természetellenes katasztrófát generált az élet és mindent ketté osztott. Ők, akik miatt rettegésben él mindenki, kivéve engem, mert engem már akkor sem érdekelt ez az egész baromság, amikor történt. Az életem ugyan olyan volt évekkel ezelőtt is mint most, azzal a különbséggel, hogy most többen érdeklődnek irántam, ha megtudják hol dolgozom.
Minden napom ugyan úgy kezdődik! Megiszom a kávémat, felöltözők – a védőfelszerelést csak a buszon veszem fel, hogy minél kisebb feltűnést okozzak, ez a szokásos irodai kosztümre rávehető átlátszó köpenyt, lábzsákot, hajhálót, szemüveget és maszkot jelenti. A buszmegállóban, ha a járókelők meglátnak már tudják, hogy perceken belül megáll egy nagyon furcsán felszerelt busz, és én felszállok. Olyankor van, hogy kikerülnek az emberek. Szánalmas, pedig, ha én nem lennék, lehet, hogy az ő gyerekük vagy ismerősük, esetleg ő maguk mennének a 219-es busszal.
Ahogy megáll a busz mindig elförmedek, hogy miért kell ennyire feltűnőnek lennie egy járműnek. Maga a színe halvány szürke, az ablakok is inkább sötétebbek a megerősített üveg miatt, de valahogy a busz alakja vagy felszerelése, vagy csak maga a megjelenése egyből félelmet kelt az emberben. Ez nem a busz hibája! Az emberek idióták, nem tudják hogyan is működjenek egy-egy adott helyzetben. Ezért fél mindenki. Nem mintha nem lenne olyan nagy félnivaló, de mégis, hogy a fenébe lehet egy életet végig élni folyamatos rettegésben?
Ahogy felszállok a buszra minden reggel megállapítom, semmi nem változott. Ugyan azok a fóliába becsomagolt búvárbékák ülnek ma is a buszon, mint tegnap vagy az előtt. Én is egy fóliázott unott búvárbéka vagyok, ez tény!
A buszon őrök állnak, általában hárman vannak, plusz a sofőr. Ők is mint felöltözve buboréknak, a különbség csupán az, hogy náluk hatalmas fegyverek vannak készenlétbe. Az emberek ettől is inkább megijednek, mintsem biztonságba éreznék maguk tőle.
Ismernek már a buszon, tudják, hogy itt veszem fel a műanyag felszerelésemet. Pont elég időm van rá, mire oda érünk a ködkapu határába. Sótlanul húzom magamra a műanyagot és szakszerűen ellenőzök minden kis rést, amit hagyok. Olyan rutinszerű már ez, hogy olykor elfelejtem, hogy tényleg megtettem-e. Ahogy elkészülök, még van egy kis időm kipillantani az ablakokon és gyönyörködhetek az egyre néptelenebbé vált házak és a táj látványába. Valahogy minden sötétedni kezd ahogy haladunk. Nem az ég sötétedik el, hanem a létezés.
Ismered azt az érzést mikor nagyon-nagyon jó a kedved, aztán történik valami és mintha belül meghalnál, az össze jókedv kiszáll belőled és nem is tudod, hogy mi az, amivel vissza lehetne hozni. És aztán rájössz! Nem lehet visszahozni. A táj egyre kihaltabb, az út egyre rázósabb, a színek egyre fakóbbak.
Utunk egy hatalmas kerítésnél megtorpan. Az egyik őr végig sétál a buszban és ellenőrzi a védőfelszerelésünket. Lentről egy ugyanolyan legény felszáll, az igazolványainkat kéri felmutatásra, holott minden nap lát bennünket, tudja kik vagyunk. A kerítés árammal teli, nem ajánlatos megpróbálni bejutni, bár ami ellen véd ez a réteg, az inkább a kijutás.
Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de az biztos, hogy ha itt valami rosszul sülne el, mi bent ragadnánk. És senki az égegyadta világon nem akarna minket megmenteni. Legalább is engem biztosan nem.
A munkahelyem és a városhatár közti út nem túl hosszú, mégis egy örökkévalóságnak tűnik mire odajutunk. A kapun túl már semmit nem látni, még a bánatot sem, amit odakint még érzékelhettünk. Tejfüst párolog mindenütt. Olyan iszonyatos köd van az egész területen, amit azelőtt még sehol nem láttam. Azt nem tudom megmondani, hogy milyen a hőmérséklet ezen a területen, vagy hogy kiszállva a nyílt terepre látni e valamit, mivel évek óta nem érintkeztem az itteni levegővel. Nincsenek színek! A köd teljesen befedett mindent, az alakok is csak közelről kivehetőek.
Ahogy halad a buszunk és kifelé bámulok, nem látok semmit. Olykor, ha közelről meg tudok nézni egy köd tekervényt látom csak, hogy van mozgás odakint. Lehet, hogy csak a szél forgatja az apró részecskéket, de van mozgás.
Nem én választottam ezt a munkát, én csak éppen itt maradtam a történtek után is. Persze nem jó szájízzel, de ez van, nekem minden mindegy. Már az előtt minden mindegy volt mielőtt kirobbant a nagy veszély. Talán pont ezért is tartok itt.
Mikor végre megérkezünk az épülethez, ahol napjaim nagyrészét töltöm és gyűlölöm az egészet, megáll a busz és jön az újabb számomra feleslegesnek gondolt procedúra. Sorban állunk, a buszt és az épületet bejáratát befóliázott ideiglenes állomást összekötik egy műanyag csővel és egyesével lefújnak minket fertőtlenítővel. Fogalmam sincs mi az, amiből folyamatos dózist kapunk minden reggel, de megkapjuk. Mellékhatása szerencsére még nem volt. Aztán áthaladunk az ajtóhoz és elkérik az igazolványunkat, megkérdezik a nevünket és néhány adatot. Olyan ez mintha nem ismernének bennünket. Morcos arcú katonák kérdezik meg, hogy mi a nevem pedig egyik másik már sutyiban a telefonszámomat is elkérte.
Vicces, mert, ha annyira elegem van az egészből és egy olyan őr áll az ajtóban, akivel már volt közelebbi viszonyom a nevem helyett a melltartó méretem szoktam bemondani. A kamerák miatt nem mosolyoghatnak, az én arcom azonban nem látszik a felvételeken, szóval benyögöm a méretem és „bájos” – ez nagyon erős irónia – vicsort eresztek feléjük (a fertőtlenítés után megszabadulhatunk a maszktól). Persze nem tehet mást, visszaadja az igazolványom és próbál faarccal elengedni, nem kérdez vissza, nem teheti, ellenőrzik és ha homokszem csúszik a gépezetbe, mondjuk azt, hogy kétszer kérdezi meg a nevem hát nem jár jól.
Miután beléptünk a munkahelyre jöhet a monoton meló. Elfoglaljuk az irodáinkat, bekapcsoltjuk a gépeket és csak dolgozunk. Mint a szorgos kis hangyák. Eleinte nem ezzel foglalkoztam, amivel most. Ugyan itt ültem és ugyan úgy a számítógép volt az egyetlen közeli munkatársam, de mást csináltam. Teljesen hétköznapi titkárnő voltam. Leveleztem, hírportálokat olvastam, adminisztráltam. Semmi megterhelő. Miután beütött a chracc egy magas és nagyon ellenszenves pasi jött be hozzám és tájékoztatott, hogy ezentúl nincs szükség a titkárnői szerepemre és más feladatot kapok mivel ismerem a számítógépes rendszert. Túlzottan nem keseredtem el, de boldog sem voltam, teljesen mindegy volt. A célom az volt, hogy lehúzzam a 8 órám és mehessek haza.
Új feladatom azonban sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint hittem. Eleinte rengeteg munkám volt, azonban ez idővel csökkent és most így öt év elteltével már lassan elenyészik. Most már mást is bevonok a feladatokhoz, csak hogy legyen mit csinálnom. Amúgy egészek ügyesen csinálom a dolgokat, panaszra még nem volt ok.
A lényege az egésznek az azonosítás. Azokat az embereket kell azonosítanom, akik eltűntek, vagy akiket megtaláltak holtan vagy átalakulva. Számba kell vennem azokat is akik még átalakulhatnak és folyamatosan jelentenem kell ezeket a személyeket, hogy megfigyelés alatt tartsák őket. Hogy ha nem végzem jól a munkám és egy esetleges személy átalakul, de nincs megfigyelve annak súlyos következményei lehetnek. Volt már ilyen, de ez nem nem az én számlámra írható. Folyamatában jöttünk rá a dolgokra.
Ahogy letelt a nap hazamegyek, bevásárolok egy két dolgot aztán nem történik semmi. Otthon csak vagyok. Egyedül élek, a barátaim, a családom, az ismerőseim oda lettek. Ők nem voltak ilyen nem törődömök és hallgattak a szóra, hogy védekezni kell. Tessék, meg is lett az eredménye, mind eltűntek annyira megvédték magukat.
Eleinte nagyon nehéz volt, mindenhol kerestem őket, próbálkoztam bemesélni magamnak, hogy nem történt semmi baj és velük nem eshetett meg az, ami emberek millióival. De aztán megkaptam az új munkám, és szépen lassan mindenkit beazonosítottam. Szóval egyedül maradtam, mint a kisujjam.
Az egyik reggel mikor már éppen indulóban voltam olyan furcsa érzés fogott el. Ritka az ilyen, régen többször volt, de elmaradoztak. Régen izgalom fogott el, ha ezt éreztem és igyekeztem meglovagolni az érzetet, hogy minél tovább tartson és intenzívebb legyen amíg ki nem derül miért tört rám. Most nem ezt tettem, csak értetlenül álltam előtte. Igyekeztem elhessegetni a kergetőző rezgéseket magamból.
A busz pontos volt. Ahogy azonban a kapuhoz értünk valami mintha más lett volna. Sose tudom eldönteni, hogy örüljek annak, ha valami mást érzékelek, mint a monoton, vagy rosszat sejtsek. A mocorgás a kapunál elég élénk volt máskorhoz képest. Más ruhába öltözött katona szerű emberek ácsorogtak a kapuknál. A rutin persze ugyan az volt, csak többen voltak. Sőt, ahogy a busz haladt, azt is láttam, hogy emberek sétálnak a ködben az út mentén. Igyekeztem nem törődni semmivel, miért is törődtem volna vele, biztos éves ellenőrzés fentről. Én elvagyok a kis vackomban és végzem a munkám.
Egész délelőtt nem hagyott nyugodni az a furcsa érzés. Izegtem-mozogtam tőle és nem tudtam rendesen koncentrálni semmire. Délelőtt 10 óra után nem sokkal kopogtattak az irodám ajtaján. A közvetlen főnököm lépett be az ajtón – ez a főnök nem a régi főnököm, mert a előző ugyan olyan sorsra jutott, mint a többiek. – Egy magas, sötét férfi követte. Kicsit berezeltem! Azt első gondolatom az volt, hogy valamit elrontottam, ezt gyorsan felváltotta a több munkát kapok érzése.
– Jó napot! Kisasszony! Elnézést a zavarásért, de szeretném önnek bemutatni Olufemi Péter urat. – az úr biccentett. Már egy ideje nem szokás a kézfogás. – Szóval Olufemi úr, a kisasszony felelős a kutatásokért. Ő lesz a maga embere, és bármire szüksége van állok rendelkezésére. További jó munkát! – a fantasztikus főnökömnek szerintem fogalma sincs a nevemről. Elviharzott és magamra hagyott az idegennel.
– Jó napot hölgyem! Hát nem sokat tudtunk meg egymásról az igazgató úr bemutatása alapján. – kellemesen mély hangja felpiszkálta azt a furcsa érzésemet és még erősebben kezdett érződni a zizegés bennem. Közelebb jött és leült a fal melletti asztalkához.
– Hát nem! – kicsit zavarba voltam, aztán úgy döntöttem nem ácsorgok, hanem leülök a székemre. Tudtam, hogy a munkámat most abba kell hagynom és a férfival foglalkoznom. – Völgyi Melinda vagyok, de szólítson csak Lindának. Valamiért az az érzésem, hogy nem két percig fogunk együtt lenni. – tudattalanul szöktek ki belőlem a szavak és én is meglepődtem a nyíltságomon. Viszont a férfinek láthatóan tetszett, hogy nem kertelek.
– Köszönöm, Linda! Én Péter vagyok, de ha nem gond, a Petit nem szeretem, maradjunk a Péternél. – mosolygott – Azért vagyok itt, mert szükségem van a nyilvántartásaira.
– Péter, szeretném megkérni, hogy legyen velem őszinte. Ami itt elhangzik az sehová nem megy tovább. Kell aggódnunk valami miatt?
– Nagyon bátor a kora ellenére.
– Nem, inkább csak jól következtetek. Higgye el, ha egy önhöz, vagy is hozzád hasonló fejes szerű ember jön ide, és az ellenőrzés is megnövekedett odakint, akkor az jót nem jelent. Túl kis pont a mi városunk ahhoz, hogy látogatóba jöjjenek hozzánk.
– Talán igazad van! Jobb lesz, ha nem kerülgetjük a témát. – nagy levegőt vett. – Baj az van, de nem számottevő, még! A fenti régióban meghibásodás történt és ennek következtében egy lény megszökött. Ez a példány még nem alakult át teljesen, így félig emberként lógott meg. Tudjuk jól, hogy ilyenkor még vannak gondolataik mielőtt teljesen átalakulnak. Akkor még nem veszélyes, de félő, hogy menet közben végbemegy, vagy már végbe is ment az átalakulás. Nem tudjuk hol van, azt se tudjuk, hogyan találhatnánk meg, hiszen ha átalakul teljesen meg fog egyezni a többivel. Erre indult és azt gyanítjuk, hogy ebben a térségben lehet.
– És miből gondolják, hogy itt van a zárt területen, hiszen a kerítésen belül nem tud bejutni. Nem a városban kellene próbálkozni?
– Mindenhol kel próbálkozni! Addig amíg félig ember, bárhová bemászhat, bejuthat, a kerítés nem állítja meg, eszköz van a kezében. Az sincs kizárva, hogy ő rongálta meg a rendszert, hogy el tudjon szökni.
– Ha jól értem, maguk bezártak a szörnyek közé egy gondolkodó embert, akin jelentkeztek az átalakulás tünetei, és csodálkoznak, hogy megszökött? – felvontam a szemöldököm.
– Valahogy így történt. Én személy szerint nem csodálkozom, hiszen emberi reakció a félelem és a menekülés. Azért is vagyok itt, hogy segítsenek nekem és az embereimnek, hogy máskor ilyen ne történhessen meg.
– Mi mondjuk meg egy fejesnek, hogy hogyan kell végig vinni emberi módon az átalakulást? Ez most komoly? Az átalakulás több napot is igénybe vehet. Bele se gondoltak, hogy ha csak úgy belökik az átalakultak közé akkor meghal mielőtt átváltozna? Ez embertelen! Az utolsó tisztelet nem járna neki? Mindenkivel ezt csinálják?
– Eddig ez volt a protokoll.
– És gondolom minden mindegy. Nem egy átalakulást néztem végig és ez nem normális amit csinálnak.
– Sajnálom, ha felzaklattalak. Nem állt szándékomban. A mi rendszerünk ilyen, de megváltoztathatjuk. Viszont ehhez segítség kell.
– Mit szeretnél tőlem?
– Segíts megtalálni az átalakulót.
– Mi sem egyszerűbb! – felháborodtam és elfordítottam a fejem.
– Nézd, tudom, hogy ez most nehéz, de meg kell próbálnunk, különben nagyon sok ember lesz veszélyben.
– Nagyon sok ember van veszélyben, nem lesz, hanem van! Hogy gondoltad a keresést? Mert egy-egy példányt becserkészni nem olyan egyszerű. Öt évbe tellett, amíg ilyen állományt építettünk ki.
– Akkor azt hiszem ki kell mennünk a terepre, ha minden kötél szakad.
– Mégis, hogy gondolod ezt? Nulla terepismerettel, egy fegyverrel csak úgy kimész a ködbe, ahol semmit nem látni és vérengző fenevadak közt keresel valamit vagy valakit, amiről azt se tudod, hogy néz ki éppen?
– Hát ezért kellesz nekem Te!
– Persze, én menjek ki mutáns sárkánygyíkok közé és etessem meg magam velük. Nagyszerű terv.
– Nem így gondoltam, hanem úgy, hogy te ismered a helyeket, vannak már tapasztalataid mi hol van és, hogy hol lehetnek többen. Azt is tudod, hogy milyen fázisban lehet a pasas az átváltozásban.
– Hát persze! Gondolom egy harmincas éveiben járó erőteljes férfiről van szó.
– Honnan tudod?
– Mert azzal lenne a legnehezebb dolgunk. Ebben az esetben halad a leglassabban és leg agresszívabban az átváltozás. Egy hétig is szenvedhet és ilyenkor a legveszélyesebb.
– Mondd, biztos csak adminisztrátor vagy? – furcsán nézett rám.
– Igen. Csak sok mindent volt szerencsém látni, amit nem akartam. – lehajtottam a fejem, kezdtem kétségbe esni, nagyobb feladat várt rám, mint gondoltam. – 95 átváltozásnál voltam jelen. Nem kettőnél. Láttam mindent, amit kellett, hogy tudjam ez rosszabb a halálnál.
– Szóval akkor segítesz nekem? – Péter olyan magabiztos volt, nem akartam és nem is mondhattam volna neki nemet.
Észbe se kaptam már kezeslábasban voltam. Nem tudtam eldönteni szimpatikus-e nekem ez a pasi ezek után. Mikor megláttam nagyon rokonszenves volt, aztán ahogy kiderültek a barbár technikái visszaesett. Szépen lassan tetőtől talpig úgy néztem ki, mint a katonák, akik ellenőriznek. Fegyvert is kaptam. Menő volt, kivéve azt, hogy fogalmam sem volt hogyan kell használni. A ruházat cseppet sem volt kényelmes. Fintorogtam, mocorogtam, sehogy nem akart jó lenni a dolog. Nem sokat kellett várnom és a fantasztikus fejes megjelent mellettem talpig katonában. Gyűlölöm az egyenruhás pasikat, mert imádom őket. Ott állt mellettem fegyverrel a kezében, kommandós katonának öltözve és nem tudtam se köpni, se nyelni.
– Mehetünk? Linda? Itt vagy? Mehetünk?
– Persze! – megráztam a fejem, észnél kell lennem. – Mehetünk. – előre néztem, nagy levegőt vettem és indultunk a hatalmas semmibe. – De azt már most elmondom, hogy ha meghalok, visszajövök és kísérteni foglak!
– Ilyen rövid ismeretség után! Máris kisérteni akarsz? – elmosolyodott. Látta, hogy mennyire félek ettől az egésztől.
Mentünk, mentünk, fogalmunk sem volt, hogy hová. Nagyjából tudtam, hogy merre vannak a gyíkok, de nem lehetett biztos, hogy egy-egy merre kószál. Egy erdőrész volt nekik lekerítve és persze a város nagy része, amit elfoglaltak maguknak. Az út mentén haladtunk, elmentünk a házak mellett, amik egykor otthonok voltak. Most betört ablakok és megrongál, megrágott, szétlőtt kerítések, ajtók adták meg magukat az enyészetnek.
– Biztos vagyok benne, hogy az embered nem megy a többi gyík közé. Még nincs átváltozva, biztosan nem. Szétkapnák és ezt ő is nagyon jól tudja. A szaglása gyorsan változik, már ennyi idő után is megérzi a másik gyík szagát. Valahol olyan helyen kell lennie, ahol a többi nem találja meg. Ha idejött, akkor nem az erdőben, hanem itt kell lennie.
Csendesen beszéltem, nem akartam semmit megzavarni. Iszonyatosan féltem. A köd annyira sűrű volt, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy Pétert elvesztem magam mellől csak azért, mert három métert arrébb lépek. Össze-vissza vert a szívem.
Elhaladtunk egy ház mellett, ami egykor a kedvenc pékségem volt. Tele emlékkel szorult össze a lelkem. Minden tragédiát a sajátomnak éreztem. A levegő nyirkos volt a ködtől. Hiába volt rajtam kesztyű, fázott a kezem. Volt nálam egy műszer, ami a hőmérsékletet mutatta. Tény volt, hogy a gyíkok közelében hidegebb volt a levegő. Ezt az egy ketyerét tartottam segítségnek. Péter csak azért volt segítség, hogy véletlen ne egyen meg semmi. Megtalálni azonban csak én találhattam meg azt a félig férfit. Én akartam.
Folyamatosan figyeltem a műszerem kijelzőjét. Láttam a nagy semmit. Érzékelte Péter testének melegét, de mást még nem mutatott. Egyre messzebb kerültünk a „bázistól” nem tudtam kétségbeessek vagy örüljek amiért nem fenyeget minket ott veszély. Lassanként az elzárt terület széléhez értünk. A kerítés mentén folytattuk az utunk. Az erdő a másik oldalon volt és a hőmérséklet sem mutatott semmi ingadozást.
– A kerítés érintetlen. Itt nem jöhetett be. – Péter elemlámpával fürkészte az árammal teleengedett drótokat. – Nézd! Ott van valami!
Megálltunk! És a kerítés túloldalán lévő kupacot figyeltük.
– Jézusom! Ott van! – döbbenet ült ki az arcomra. Megtaláltuk, de nem ő volt bezárva, hanem mi. Péter elővette az adóvevőjét és jelzett a katonáknak, hogy hova menjenek.
Hátat fordítottam és visszafelé kezdtem el szaladni. Péter utánam jött, nem számított arra, hogy eliszkolok.
– Linda! Várj! – halkan próbált utánam szólni és megállítani. Megálltam! – Nem olyan ijesztő ez, hogy csak így elfuss.
– Ez nem! Az lesz az, amit a maga emberei fognak vele tenni! Ezért sietek így. – újra futásnak eredtem. Elkapta a kezem és megállított. Elővette a rádióját.
– Itt Olufemi! Ha elfogtátok, ne tegyetek vele semmit, amíg oda nem érek! Érthető? – az utasítás pontos volt és érthető.
– Mondd! Honnan a fenéből kaptad te ezt a hülye nevet? – grimaszoltam felé és megráztam a fejem.
– Apám egyiptomi, a nevem azt jelenti, hogy isten szeret engem. – mosolygott és elengedte a karom. – Gyerünk!
Sokkal nagyobb gyorsasággal sikerült kijutnunk az érintett területről, mint amivel bementünk. Már nem féltem annyira, nem is figyeltem úgy semmire, csak mentem. Ahogy visszaértünk a támaszpontra, a férfit már behozták. Bezárták egy ketrecbe és minket vártak.
– Van odabent egy alkalmas hely, ahova elvihetjük. Mutatom az utat, ahol hozhatják. Kívülről megközelíthető.
Előre mentem és követtek. A ketrecbe zárt férfi már eldeformálódott. Nem volt teljesen átváltozva, de látszott, hogy csak napjai vannak. Mégsem volt annyira erős, mint hittem.
Egy legördülő vasajtó előtt álltunk. Bentről tudtam felnyitni. Megkértem a katonákat, hogy tegyék be a ketrecet. Bentről csupán egy üvegezett kalickát láthattak, aminek az egyik fala vasfüggöny.
A ketrec a helyén volt. Péterrel egy mellékes ajtón keresztül bementünk az épületbe. Kellemes volt a hőmérséklet a kintihez képest. Az üvegzárkában ágy volt és természetesen kellemes hőmérséklet. A kalitkát nem nyittattam ki. A férfi testén megjelenő sötétzöld szarupikkelyek véres hegeket képeztek a bőrén. Látszott, hogy szenved. Minden porcikája átalakul. A csontjai eltörnek, megnőnek, mutálódik minden egyes része, még végül kihuny a szeméből az emberi lét.
– Péter, én most bemegyek ehhez a férfihoz.
– Megőrültél?! Ne légy bolond, szétszed! – már megint döbbenet ült ki az arcára.
– Tudod, nálunk nem az a módszer van, ami nálatok. Ez egy ember, aki éppen most fog meghalni. Addig még nem változik át, ugyan olyan, mint te vagy én. Nálunk az átváltozás kezdetétől ilyen helyeken voltak az emberek és megadtuk nekik a végtiszteletet azzal, hogy segítettünk nekik az elmenetelben. Neki ugyan úgy jár a kedvesség, mint bárki másnak. Nem tehet semmiről. – láttam, hogy meggyőztem.
– Kérlek légy óvatos. Én itt leszek! Bármit olyat látok, ami nem tetszik kihozlak!
– Tudom!
Védőfelszerelésben léptem be az üveg mögé. Óvatosan közelítettem, tudtam, hogy most jobban felbőszítettük.
– Kinyitom a kalitkát! Kérem, jöjjön velem. Nem fogom bántani. – lehajoltam a zárhoz, de előtte a szemébe néztem, hogy bízzon bennem. Tudnia kellett, hogy tényleg nem akarom bántani. Bólintott és nekem ez elég volt. Még ott volt benne az ember.
Kinyitottam a kalitkát és kezet nyújtottam a férfinak. A szemei mély kékek voltak, koszosan, véresen, itt ott pikkelyekkel és már meglévő krokodil farokkal és lábakkal mászott ki a rácsok közül. Megcsapta a kerítésbe vezetett áram. Súlyos égésnyom volt a kezén. Az ágyhoz kísértem és leültettem. Hátat fordítottam neki, de nem féltem. Péter arcát kerestem, aki az üvegen túlról figyelt bennünket. Egy vödör vizet hoztam és rongyot. Letörölgettem a férfi testét és bekötöztem a sebét. Verejték csurdogált a homlokán, láttam a fájdalmát. Mikor már tiszta volt és nyugodt, mellé ültem az ágyra és fogtam a kezét. Igyekeztem beszélni velem, de láttam, hogy már nem nagyon tudja a szavakat formálni a fájdalomtól. Egy kis idő múlva elaludt. Kimentem Péterhez de ott maradtam az üveg mellett, hogy lássam, ha felébred.
– Mi ez az egész? – kérdezte értetlenkedve.
– Végtisztelet! – leültem a Péter melletti székre, és felbontottam egy üveg vizet. Meghúztam, teljesen kitikkadtam. Befelé bámultam a férfira.
– Mindenkivel ezt csináltátok?
– Azért kerültünk ilyen helyzetbe, mert hiszékenyek voltunk. Elhittük, hogy ezzel menekülünk meg, hogy minden boldog lesz és vidám. Köteleztek, nyomást gyakoroltak ránk és tessék.
– Te miért nem olttattad be magad?
– Mert nem érdekelt. Egyszerűen nem érdekelt semmi! Elvesztettem a szerelmem. Végig néztem ahogy meghal.
– A vírus?
– Nem, motorbaleset. Én erősködtem, hogy menjünk motorozni. Ő azt mondta, nem jók a látási viszonyok mert szakad az eső, de én ragaszkodtam hozzá. Kisodródtunk egy kanyarban. Én megmaradtam, és végig nézhettem, ahogy szépen lassan meghal a szerelmem miattam. Ez után már mit érdekelt engem, hogy élek vagy halok. – ittam.
– Sajnálom.
– Nem kell! Biztos így volt megírva. Minden olyan nagyon egyszerűnek hatott. Jött egy betegség, ami megöl, aztán megkaptuk, hogy egy oltás fog megmenteni mindannyiunkat. Kísérleti alanyok lettünk. És engem nem érdekelt. A barátaim, a családom, mindenki azt mondta bolond vagyok, sírtak, bömböltek, hogy el fognak veszíteni. Erre végig nézhettem ahogy őket is elvesztem.
– Ezért csinálod ezt? Ezért próbálsz vigyázni erre a férfire?
– Nem ezért. Azért, mert ember és átverték, Őt! Azt, akit igenis érdekelt, hogy él-e vagy hal. Ő élni akart, azért olttatta be magát. És most meghal azért, mert nem akart meghalni. Nincs igazság és nem is lesz sose. Na és te? Neked mi a nagy történeted? Katona vagy és oltatlan?! Miért?
– Az apám is katona volt. Ő terjesztette az igét. Az elsők közt oltották be. Anyám harcolt ellene, ő nem akarta, ahogy én sem. Kirúgtak a katonaságtól, mert nem adtam be a derekam. Apám szégyenére el is fogadtam a felmondást. Nem engedtem. Egyik reggel apám rosszul lett. Nem voltam otthon. Mire hazaértem, apám átváltozott és megölte az anyám és a húgom. Szétmarcangolta a testüket, alig maradt belőlük valami. Az ő szolgálati fegyverével lőttem fejbe. – maga elé nézett és meg se mozdult az arca a történet alatt.
– Sajnálom! Nem egy szívderítő történet ez sem. Itt már csak ilyen vesztesek vannak, mint te meg én. De mégis, talán az a férfi nagyobb vesztes, mint mi.
– És mi lesz, ha teljesen átváltozik? – felém fordult.
– Semmi. Felhúzzuk a vasfüggönyt és eliszkol az erdőbe a többiek közé.
– Ennyi?
– Igen! Ha úgy ölnénk meg, hogy nem támad ránk, mi sem lennénk mások, csak gyilkosok.
Halk nyöszörgés hallatszott az üvegen túlról. Tudtam, felébredt a férfi. Felpattantam és besiettem hozzá. Mellé ültem az ágyára és kezeim közé fogtam az arcát. A levegőt kapkodta. Rosszul jósoltam meg, az átváltozás közelebb volt, mint hittem. Hallottam ahogy a kezeiben megtörtek a csontok, könny csordult a szeméből, felpuffadt az arca.
A szemembe nézett, hálát olvastam ki a tekintetéből. Halkan hozzám szólt.
– Köszönöm!
Még utoljára körbe simítottam az arcán, mosolyogtam miközben csorogtak a könnyeim. Bólintva jeleztem neki, hogy mellette vagyok még és hogy szívesen. Engem nézett, mikor a gyönyörű kék szeme zöldre váltott és megnyúlt a pupillája. Tudtam mennem kell, ő eltávozott.
A teste még gyötrődött egy darabig, az üvegen túlról figyeltük, ahogy végbe megy az átalakulás. Mikor teljessé vált a sárkánygyík, felhúztam a vasfüggönyt és kiengedtem a szabadba.
Péter földbe gyökerezett lábbal nézte végig ami történik. Teljesen elvesztette a lélekjelenlétét. Nem hitt a szemének.
– Látod! Ma megmentettünk egy emberi lelket, és szabadon engedtünk egy vadon élő állatot. Gyere, meghívlak egy kávéra, közben feldolgozhatod ami történt. Jobb, ha hozzászoksz, az élet nem lesz jobb. – átkaroltam a vállát és kivezettem a szobából.

Author: Iványi Barbara

Se nem költő, se nem író, mégis kicsit mind a kettő... talán ez volnék én. Tinédzser koromban kezdtem többféle műfajban, és még többfajta témával. Az írás végig kísérte egész eddigi életemet, még ha sok esetben csak „fiók regényként” is. Lelkem apró kis szilánkjait vetem papírra, amivel csendesítem a bennem lévő érzelmeket. Egy-egy alkotásom tanított meg arra, hogy még a nagy fájdalmakból is ki lehet hozni valami csodálatosat, csak más szemmel kell rá nézni, tollat ragadni, aztán mosolyogva emlékezni. Amíg lesznek olyan pillanatok, mikor valami azt súgja, ideje a szavakat sorba rendezni, és a fejemben ezzel rendet tenni, lesznek új verseim, novelláim és regényeim. A világnak mindig kelleni fog művészet, mert a szép sose megy ki a divatból, csak átalakul.