A mai vers nehézkes, tömör. Néhol széttartó, mint az elmélyült gondolatok egy magányos séta közben. Szeretem a hosszú, lidérces sorait. Bevisz az erdőbe, ha követed az ösvényt.
OKTÓBERI BARANGOLÓ
Lombjaik alatt megőszültek a délceg ősplatánok.
Ívbe hajló öreg úton nap mint nap közöttük járok,
De amíg máskor a sétány mosolygó gyermeki ajak,
Most október végén úgy tűnik, hogy szinte sírva fakad.
Zörgő levélszőnyegen roppannak nehézkes lépteim.
Lábam alatt sikoltozva porladó lelkek jajszava.
Milliónyi parány életen kell bokáig gázolnom,
Hogy leülhessek egy félig korhadt, öreg és rossz padra.
Megteszem, hogy fölém boruljanak a délceg, néma fák;
Engem csak ez nyugtat meg, mert az erdőn túl a világot
Valakik titokban kartondobozokba csomagolták:
Szikrázó remények, szép ígéretek, tekergő díszek,
Ünnepi szalagok; a dobozokból, mint üveggyöngyök
Hullanak alá, s a földön üres emlékké hasadnak
Az álmainkhoz méltatlan, vágyott életpillanatok.
A szomszéd a földet bámulja, úgy lépked mellettem el,
Én rá sem köszönök, így megy ez régóta, minden reggel.
Rettegve lopódzok. Ismerős érzés, ami szembejön.
Megáll, beszélni kezd, de nekem erre nincs elég időm!
Máshol parkjaink őre, mint parkolók hőse, rám förmed,
És peckesen állom pechem és csendben fizetem csekken,
Hogy cipőimet vállra vetve, mezítlen lábaimmal
A hívogató bársony-harmat fű párnájára lépek;
És egyre azon csodálkozik, hogy én bizony nem értem:
Miért is az a büntetés? Mi az én igen nagy vétkem?
Az én vétkem… nincs értelme győzködnöm és magyaráznom,
Hogy a repedező, forrón izzó, szürke makadámok
Csupán a szent anyaföldet fojtogató kínzó láncok.
Így hát csak a gőzölgő, nyirkos, zörgő levélszőnyegen
Roppan csupasz léptem, mert a kiszabható büntetésre
Nincs már elég pénzem, és mert az erdő az őr szemében
Bizonyosan nem számít őrizendő parknak, nem tiltja,
Hogy a rozsdás levéllelkeken bokáig gázoljak…
Emberek! Emberek! Zörgő csontú megfásult emberek!
Száraz ágról hulló, beteg, erőtlen, rőt falevelek,
Semmit érő, siránkozó torzók; töredező lelkek!
Holtunkban az ágat elengedi reszkető karunk…
Ránk csap a szél, felkap, elsodor, végül szépen zuhanunk!
Sírunkba szállunk alá. Kriptánk a termékeny anyaföld,
És amíg a korhadó, rothadó, éltető, szent avar
Emésztő, puha-lágy húsával óvva lassan betakar,
Egyszer csak ránk taposnak jókedvükben az arra járók,
Roppannak a lelkek és koppannak a cipők, szandálok;
És nem hallanak! Hiába minden! Bárhogy is kiáltunk,
Észre sem vesznek. Voltunk, de már senkinek sem hiányzunk.
Üres kartondobozzá zsugorodik össze a világ.
Nagyon félek, hogy ott benne egyszer csak én is elveszek,
De fáj elveszni? Ha nem ismersz, neked nem is létezek.
Csupán semmit érő, zörgő, rozsdás falevél a lelkem,
És nem fáj, ha elégetsz vagy véletlenül eltaposol.
Bár széttörök, ott leszek majd megírva számtalan versben;
Bizony mondom néktek: én is léteztem egyszer, valahol.
(2005.10.30-2026.10.30.)
Fábián Szilárd
Author: Fábián Szilárd
Fábián Szilárd vagyok. Szigetváron élek, és ezer szállal kötődöm a városhoz, amely számomra egyszerre otthon, történelmi örökség és közösség. Kulturális szakemberként dolgozom. Gyermekkorom óta írok; első versem 1982-ben született. A hely identitásformáló szellemisége az emberi sorsok iránti érdeklődésemet, szakmai munkámat is meghatározza, Erős hatással van irodalmi alkotásaimra. Dalszerző énekesként is működök, zenekarommal az elmúlt 10 évben két nagylemezt jelentettünk meg az UTOPIA kiadó gondozásában Üdvözlet Szigetvárról és Személyes univerzum címmel. Verseimben és prózai írásaimban elsősorban az emberi kapcsolatok, az idő múlása, az emlékezet és a felejtés kérdései foglalkoztatnak. Szeretem a hétköznapi pillanatokban felfedezni a különöst, a tárgyakban és tájakban az emberi sorsokat. Írásaimban a személyes hangvétel mellett helye van az iróniának, a humornak, a nyelvi játéknak és a kísérletezésnek is. Számomra az írás a figyelem egyik formája: kísérlet arra, hogy rámutassak a hétköznapok észrevétlen tárgyaira és megőrizzem mindazt, ami egyébként könnyen nyomtalanul múlna el.
