Mindenkinek kell egy hobbi. Olyan, ami kikapcsolja, kirángatja a mindennapi mókuskerékből. Annak is, aki szerencsés, és a munkája a hobbija, a szenvedélye. Minden munkában előfordul, hogy egy idő után kicsit (vagy nagyon) belefásulunk. Ilyenkor jól jön egy váltás, annak, aki megteheti, egy hosszabb szabadság (bár, ez ritkán megvalósítható), de a kiégést megelőzendő, illetve a munkakedvet fenntartandó, kell az a hobbi. Személy szerint én a munkától teljesen eltérő tevékenységre szavazok.
Sokaknak a sport a kikapcsolódás, másnak az utazás. De nem kell nagy dolgokra gondolni. Ott van az olvasás, a puzzle, a sorozat nézés, a kézműveskedés. Nekem több hobbim van, de ha mindenképpen választanom kellene egyet, az első helyen a színházba járás szerepelne. Olyan ez nekem, mint egy szerelem. Az első katartikus élményem gimnazista koromban történt, elvittek minket egy klasszikus, monumentális regény musical változatára. Fent ültem a karzaton, oldalt, a darab felét nem is láttam, csak hallgattam, de ott, akkor elvesztem. Onnantól kezdve nem volt megállás. Voltak, és mind a mai napig vannak darabok, amiket újra és újra megnézek, mert tetszik, szeretem, kikapcsol és valljuk be, egy-egy színész is megdobogtatta a szívem. Amikor szóltam otthon, megyek és a szüleim a szemüket forgatták, jelezve, hogy “már megint.”, azzal érveltem, hogy “ jobb lenne, ha diszkóba járnék drogozni és pasizni?”. Ez legtöbbször hatásos volt. A színházban sírok, nevetek, a darab sokszor megérinti a lelkem-ebben nagyon hasonlít az olvasásra. Egy darab olyan, mint egy könyv, olyan világokba, olyan helyekre repít, ahová csak ez által juthatunk. Nem hiába Vámos Miklós híres mondata: „Ahány jó könyvet olvastam, annyi életet élhettem a sajátomon kívül”. A színház pontosan ilyen. Sohasem fordult elő, hogy ne lett volna kedvem menni, kivéve egy alkalmat. Történt ugyanis a munkámban egy eset, az utolsó csepp a pohárban. Akkor már 13 éve dolgoztam orvosként, túl voltunk a covidon is, közben elveszítettem az édesanyámat. Tettem a dolgom, de éreztem, hogy fogy a lendület. A covid után osztályt váltottam, hittem jó lesz, változás, új kihívások. Itt esett a “nagy eset”, egy olyan pofont kaptam a főnökömtől, ami teljesen a földbe döngölt. Nem hibáztam, senkinek semmi baja nem történt, nem is részletezem, de olyan szinten arcul csapott, amiket mondott rólam (függetlenül attól, hogy van önkritikám, tudom, hogy mindig van hova fejlődni és nem vagyok tökéletes), hogy egész nap sírtam, utána hetekig, sőt hónapokig csak bolyongtam, nem tudtam mitévő legyek, merre tovább. De a lényeg. Pont aznap, amikor megkaptam a magamét, estére színházjegyünk volt, nagy csapattal és én, mint “kultúrfelelős” szerveztem az egészet. Akkor és csak akkor fordult elő, hogy azt éreztem, nem tudok elmenni. Nem bírok beszélgetni a barátaimmal, nem érdekel semmi, csak hazamennék és sírnék bekuckózva az ágyban. De a csapat miatt erőt vettem magamon és elvonszoltam magam. Nagyon jó döntés volt. Egy könnyű, vidám, de mégis útravalót adó musicalt néztünk meg és mikor jöttem ki a színházból felszabadultan mosolyogtam és arra gondoltam, nincs itt semmi baj, az élet mégiscsak szép. A munka része most nem is számít a történet szempontjából, legfeljebb annyit, az eset megadta a lökést a váltáshoz. Történetem szempontjából a lényeg az, hogy az a darab, költői túlzással mondhatom, aznap megmentett. Átsegített életem egyik legrosszabb napján. Természetesen nem oldotta meg a problémát, de átmenetileg kihúzott a göndörből. Azóta újra és újra megnézem, különleges helyet foglal el a szívemben. Eszembe jut az a nap és, hogy mennyit köszönhetek nemcsak az említett musicalnek, saját magamnak is, hisz megráztam magam és mindegy, hogy épp színházba mentem, vagy más hobbimnak hódoltam volna, de kiléptem a szituációból, pár órára és megérte! Mindenkit arra bíztatok, legyen bármilyen rossz napja, “lépjen ki”, csináljon valami teljesen mást, aminek semmi köze ahhoz a rosszhoz, ami épp történik. Lépjen ki, segíteni fog továbblendülni!
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.