Tárgyalás a Legbelsőbb Bíróságon

– Tisztelt Bíróság! – emelkedett fel az ügyész a helyéről. Megigazította a talárját, majd néhány pillanatig szemlélte a vádlottat. Az ügy minden részletét ismerte, hiszen valamennyi bizonyítékot személyesen gyűjtötte össze. – A mai napon egy különösen súlyos ügyben kell igazságot szolgáltatnunk. Olyan ügyben, amelynek sértettje nem lehet jelen közöttünk, nem tehet vallomást, nem kérhet elégtételt, és még csak azt sem tudhatjuk, életben van-e egyáltalán. A sértett egy szarvas. Egy állat, amelynek egyetlen bűne az volt, hogy rossz helyen, rossz időben, rossz embernek jelent meg, aki egész életében azt hirdette, hogy az állatok védelme mindannyiunk erkölcsi kötelessége.

Az ügyész itt megállt. Tekintetét a bíróra emelte.

-Súlyosító tényező, hogy az itt megjelent vádlott nem akárki, nem egy közömbös járókelő, aki sohasem foglalkozott az állatok sorsával. Nem olyan ember, aki a szenvedés láttán elfordítja a fejét. Éppen ellenkezőleg. A vádlott állatvédő. Olyan ember, aki másokat rendszeresen arra figyelmeztet, hogy az állatok élete érték, szenvedésük nem hagyható figyelmen kívül, és hogy az ember erkölcsi kötelessége segítséget nyújtani a kiszolgáltatott élőlényeknek.

Közelebb lépett a vádlottak padjához.

– És most engedjék meg, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést. Mit érnek az elvek, ha éppen akkor nem alkalmazzuk őket, amikor legnagyobb szükség volna rájuk?

– Tiltakozom!- emelkedett fel a védő. – Az ügyész úr már a tényállás ismertetése előtt erkölcsi következtetéseket von le!

– A tiltakozást elutasítom – mondta a bíró. – Az ügyész a vádat ismerteti. Folytassa!

Az ügyész elégedetten biccentett.

– Köszönöm, tisztelt Bíróság! Térjünk tehát a tényekre! Egy napon a vádlott az erdőben sétált. A séta során egy sérült szarvassal találkozott. Az állat oldalából egy karó állt ki. Hogy a sérülés miként keletkezett, nem tudjuk. Hogy mennyi ideje szenvedett az állat, nem tudjuk. Hogy milyen súlyos belső sérüléseket okozott a testébe fúródott idegen tárgy, szintén nem tudjuk. Egyetlen dolgot tudunk bizonyosan: az állat segítségre szorult.

Az ügyész egy pillanatig beleolvasott az eset után készült jegyzőkönyvbe.

– A sértett állapotáról nem készült felvétel, ezért a tisztelt Bíróságnak be kell érnie a vádlott emlékezetével. Azzal az emlékezettel, amely azóta számtalanszor újrajátszotta az eseményeket, minden alkalommal más részletet emelve ki, más mozdulatot lassítva le, más lehetőségeket kutatva. A vádlott pontosan emlékszik a szarvas oldalából kiálló karóra, a segítségkérő tekintetére, és a fájdalmas mozdulataira. Arra a kérdésre viszont nem tud egyértelmű választ adni, hogy miért nem sikerült segítenie.

– Ez nem igaz! – szólalt meg halkan a vádlott.

– Tessék- fordult felé az ügyész.

– Megpróbáltam kihúzni.

– Ó, ezt senki sem vitatja! – tárta szét a karját az ügyész. – A vádlott megpróbálta. Milyen megnyugtató szó ez, tisztelt Bíróság! Megpróbálta. Micsoda kényelmes menedék! Egy szó, amely mögé elrejthető valamennyi kudarcunk. Megpróbáltam megmenteni. Megpróbáltam segíteni. Megpróbáltam helyesen cselekedni. És ha nem sikerült? Nos, akkor legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk!

– Ügyész úr! – figyelmeztette a bíró. – Kérem, tartózkodjon a szónoki túlzásoktól!

– Természetesen, tisztelt Bíróság! Maradjunk a tényeknél! A vádlott megpróbálta eltávolítani a karót. Nem sikerült neki. A szarvas ezt követően elmenekült. A vádlott a keresésére indult, de nem találta meg. Végül elhagyta az erdőt. A sértett pedig ott maradt valahol. Sérülten. Segítség nélkül. Egyedül.

Az utolsó három szót különös lassúsággal ejtette ki.

– Tisztelt Bíróság! – folytatta az ügyész. – A védelem bizonyára arra fog hivatkozni, hogy a vádlott nem rendelkezett megfelelő eszközökkel. Hogy a szarvas megijedt. Hogy az állat váratlanul elmenekült, az ellen a vádlott nem tehetett semmit. Hogy a keresés eredménytelennek bizonyult. Ezeket az érveket már most ismerjük. És már most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egyik sem ad választ az egyetlen valóban lényeges kérdésre.

Ismét a vádlott felé fordult.

– Megmenekült a szarvas?

– Nem tudom.

– Hangosabban, kérem!

– Nem tudom!

– Tehát nem tudja. Nem tudja, hogy az állat életben maradt-e. Nem tudja, hogy a sérülés végzetesnek bizonyult-e. Nem tudja, hogy a szarvas órákig, napokig vagy akár hetekig szenvedett-e. És mégis azt kéri ettől a bíróságtól, hogy fogadja el: ön mindent megtett?

– Nem ezt mondtam…

– Akkor mit mondott?

– Hogy megpróbáltam.

Az ügyész elmosolyodott.

– Vissza is érkeztünk ehhez a csodálatos szóhoz.

Néhány lépést tett az ablak felé. Odakint nem látszott semmi. Az üvegen túl ugyanolyan szürkeség terült el, mint a tárgyalóterem falain.

– Tudja, mi a legkülönösebb ebben az ügyben, tisztelt Bíróság? Hogy a vádlott másokkal szemben sohasem elégedett meg azzal, hogy valaki megpróbált valamit. Ha állatkínzásról hallott, felháborodott. Ha egy sérült állat mellett elment valaki, számon kérte rajta a közömbösségét. Ha valaki azt mondta, hogy nem tudott segíteni, a vádlott rögtön azt kérdezte: valóban nem tudott, vagy csak nem akart eléggé?

– Ez így nem igaz! – szólt közbe a vádlott.

– Melyik része nem igaz?

– Nem ítélkezem mindenki felett!

– Természetesen nem. csak önmaga felett. De arról majd később.

A bíró felnézett a jegyzeteiből.

–   Ügyész úr, kérem, térjen rá a vád pontos megjelölésére.

–    Köszönöm, tisztelt Bíróság. A vádlottal szemben a következő vádpontokat terjesztem elő. – Az asztalához lépett, és kinyitott egy előtte fekvő vaskos dossziét. – Első vádpont: elégtelen segítségnyújtás. A vádlott nem volt képes elhárítani a sértettet fenyegető veszélyt. – Lapozott. – Második vádpont: a segítségnyújtási kötelezettség megszegése. A vádlott a sértett felkutatására irányuló erőfeszítéseit végül beszüntette, holott nem rendelkezett bizonyossággal arról, hogy a sértett további segítség nélkül életben maradhat. – Újabb lapot fordított. – Harmadik vádpont: az önmaga által vallott erkölcsi elvek megsértése. A vádlott nem tudta teljesíteni azt az elvárást, amelyet saját meggyőződéséből fakadóan önmagával szemben támasztott.

A védő felállt.

– Tisztelt Bíróság! Indítványozom a második és harmadik vádpont pontosítását. A vád összemossa a sikertelenséget a kötelességszegéssel, továbbá nem jelöli meg, hogy a vádlott milyen konkrét cselekményt mulasztott el.

– Az indítványt elutasítom – mondta a bíró. – A vád állításainak megalapozottságát a bizonyítási eljárás során vizsgáljuk.

– De tisztelt Bíróság…

– Üljön le, védő úr!

A védő lassan visszaereszkedett a székére.

Az ügyész becsukta a dossziét.

– Van azonban még egy vádpont, tisztelt Bíróság. Véleményem szerint a legsúlyosabb. Negyedik vádpont: a sértett elárulása. – Az ügyész hangja most elcsendesedett. – A vádlott találkozott egy élőlénnyel, amely nem tudott beszélni. Nem tudta elmondani, mennyire fáj neki a sérülés. Nem tudott segítséget kérni. Nem tudta megmagyarázni, mitől fél. A vádlott azonban mindezt tudta. Pontosan tudta, hogy az állat szenved. És amikor a szarvas eltűnt a fák között, a vádlott egyedül maradt a döntéssel: meddig tart a kötelessége?

Az ügyész hosszú szünetet tartott.

– Végül úgy döntött, hogy hazamegy.

– Nem döntöttem így! – kiáltotta a vádlott. – Kerestem! Órákig kerestem!

– És aztán?

– Nem találtam!

– És aztán?

– Besötétedett!

– És aztán?

A vádlott szeme megtelt könnyel.

Az ügyész lassan bólintott.

– Köszönöm! nincs több kérdésem.

Visszasétált az asztalához, de nem ült le.

– Tisztelt Bíróság! A vádlott bizonyára jó embernek tartja magát. És talán valóban az. Talán sok állatnak segített már. Talán számtalan alkalommal cselekedett helyesen. Csakhogy a jó cselekedetek nem teszik meg nem történtté a rosszakat. A korábban megmentett életek nem mentik meg visszamenőleg azt az egyet, amelyet elveszíthettünk.

A bíró figyelmesen hallgatta.

– A védelem majd arra kéri önöket, hogy legyenek megértőek. Hogy vegyék figyelembe a körülményeket. Hogy ismerjék el a vádlott jó szándékát. Én azonban arra kérem a tisztelt Bíróságot, hogy ne a vádlott szándékát, hanem a sértett sorsát tartsa szem előtt. A szarvas nincs itt. Nem tudja elmondani, mi történt vele. Nem tudja megvédeni az érdekeit. Nem tudja megcáfolni a vádlott állításait. Éppen ezért nekünk kell megtennünk helyette.

A védő ismét felemelte a kezét, de a bíró egyetlen mozdulattal jelezte, hogy maradjon csendben.

Az ügyész a vádlott felé fordult.

– Ön azt mondja, hogy szereti az állatokat. Én ezt elhiszem. Azt mondja, segíteni akart. Ezt is elhiszem. Azt mondja, mindent megtett, amit akkor képes volt megtenni. Még ezt is hajlandó vagyok elhinni.

Közelebb hajolt hozzá.

– De mondja meg nekem: ha valóban mindent megtett, akkor miért ül itt?

A vádlott felnézett.

–    Nem tudom.

–    Én tudom.

Az ügyész felegyenesedett.

– Azért, mert ön is tudja, hogy valami nem volt elég. Hogy valahol hibázott. Hogy talán lett volna még egy mozdulat, még egy próbálkozás, még egy óra keresés. És azért, mert ön sem képes elviselni a gondolatot, hogy az az állat talán most is ott fekszik valahol az erdőben, miközben ön egy meleg szobában alszik.

A vádlott a kezébe temette az arcát.

– Tisztelt Bíróság! – emelte fel a hangját az ügyész. – A vád nem állítja, hogy a vádlott szándékosan okozta a sértett szenvedését. Nem állítja, hogy örömét lelte volna benne, vagy egyszerűen közömbös lett volna. Éppen ellenkezőleg, a vádlott szenved. Szenved, mert emlékszik. Szenved, mert nem tudja, mi történt. Szenved, mert a lelkiismerete nem hagyja nyugodni.

Az ügyész a bíróra nézett.

– És én azt kérem a tisztelt Bíróságtól, hogy ezt a lelkiismeretet ne hallgattassa el egy könnyelmű felmentéssel.

Az utolsó mondatot már szinte suttogta.

– Mert ha a vádlott egyszer megbocsát önmagának, ki fog még emlékezni arra a szarvasra?

Az ügyész lassan összecsukta a dossziét.

– A vádlott bűnösségének megállapítását indítványozom valamennyi vádpont tekintetében. A büntetés kiszabására a bizonyítási eljárás lezárását követően teszek indítványt.

Meghajolt.

– Köszönöm, tisztelt Bíróság!

Leült.

A bíró hosszasan nézte a vádlottat, majd a védő felé fordult.

– A védelem kíván reagálni az elhangzottakra?

A védő felállt. Megigazította a szemüvegét, majd bizonytalanul rendezgetni kezdte az előtte heverő papírokat.

– Igen, tisztelt bíróság! A védelem álláspontja szerint…

Megakadt. A vádlott felé pillantott. Az a reggelente látott archoz képest elnyűttebb, ráncosabb volt, tenyerét ökölbe szorította.

– A védelem álláspontja szerint a vádlott…

Újra elhallgatott. Az ügyész hátradőlt a székében. A bíró türelmetlenül megköszörülte a torkát.

– Védő úr, hallgatjuk.

A védő végül felemelte a tekintetét.

-Tisztelt Bíróság! A védencem nem akarta, hogy ez történjen.

Az ügyész szája sarkában alig észrevehető mosoly jelent meg.

– Ezt – mondta halkan a bíró – eddig sem vitatta senki.

A védő lesütötte a szemét.

– Tisztelt Bíróság! A védelem rövid tárgyalási szünet elrendelését indítványozza.

 

– A tárgyalást folytatjuk – jelentette ki a bíró. – A bíróság megkezdi a bizonyítási eljárást. Elsőként a vádlott meghallgatására kerül sor. Kíván vallomást tenni?

 

A vádlott a védőjére pillantott.

– Igen.

– Akkor kérem, fáradjon a vádlottak padjához.

A bíró röviden tájékoztatta a jogairól, különösen arról, hogy nem köteles vallomást tenni, és a kérdések megválaszolását is megtagadhatja.

– Megértette?

– Igen, tisztelt Bíróság!

– Akkor az ügyész úr felteheti a kérdéseit.

Az ügyész felállt, és az asztalánál maradva egy ideig szótlanul nézte a vádlottat.

– Mióta foglalkozik állatvédelemmel?

A vádlott meglepődött. Más kérdésre számított.

– Több hónapja.

– Önkéntesként?

– Főként önkéntesként.

– Részt vett valamilyen szakmai képzésen?

– Igen.

– Milyen jellegű képzésen?

– Állatmentéssel kapcsolatos képzésen. Megtanultuk, hogyan kell megközelíteni a sérült állatokat, hogyan lehet felismerni a veszélyes helyzeteket, és mikor szükséges szakember segítségét kérni.

– Tehát rendelkezik bizonyos szakmai ismeretekkel?

– Igen.

– Ezeket a gyakorlatban is alkalmazta?

– Természetesen.

– Sikeresen?

– Többször is.

– Mondana példát?

A vádlott elgondolkodott.

– Egyszer egy sérült rókát találtam. Nem próbáltam meg egyedül megmenteni, hanem értesítettem az illetékeseket, és a helyszínen maradtam, amíg megérkeztek. Máskor egy kerítésbe szorult őzet sikerült kiszabadítanunk. Többször segítettem sérült madarak mentésében is.

– Tehát mondhatjuk, hogy tapasztalt állatvédő?

– Nem szeretném túlbecsülni a tudásomat.

– Nem ezt kérdeztem. Rendelkezik tapasztalattal?

– Igen.

– És az állatok védelmét fontosnak tartja?

– Igen.

– Mennyire?

– Az életem egyik legfontosabb része.

Az ügyész bólintott.

– Értem. Tehát ön nemcsak ismeri az állatmentés alapvető szabályait, hanem korábban sikeresen alkalmazta is azokat. Rendszeresen foglalkozik sérült állatokkal, és az állatvédelmet az élete egyik legfontosabb feladatának tekinti.

– Igen.

– Akkor beszéljünk a felkészülésről.

Az ügyész elővett egy újabb iratot.

–    Igaz, hogy korábban minden erdei túrája előtt meghatározott előkészületeket végzett?

–    Igen.

–    Pontosan milyeneket?

–    Amilyen útvonalon mentem, előző nap órákon keresztül nézegettem a közeli kamerafelvételeket, hogy tudjam, milyen állatok jártak arra a héten, és kinek vajon milyen segítségre lehet szüksége.

–    Miért tartotta fontosnak ezt az ellenőrzést?

–    Mert az erdőben bármi megtörténhet. Jobb előre felkészülni.

–    És ezt a vizsgálódást minden alkalommal elvégezte?

A vádlott habozott.

– Az utóbbi időben nem mindig.

– Mit jelent az, hogy nem mindig?

– Az elmúlt hetekben elmaradt néhányszor.

– Azon a napon is, amikor a szarvassal találkozott?

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom pontosan?

– Elfelejtette?

– Nem egészen.

– Akkor?

– Valahogy kiment a rutinomból. Sok minden történt mostanában, és…

– És úgy gondolta, hogy már nem jöhet jól ez a vizsgálódás?

– Nem.

– Akkor miért nem végezte el?

– Nem tudom.

Az ügyész néhány másodpercig hallgatott.

–    Érdekes. Ön tehát hónapokon keresztül következetesen felkészült az erdei túráira, mert tudta, hogy a megfelelő reakció adott esetben életet menthet. Majd néhány héttel a történtek előtt felhagyott ezzel a gyakorlattal.

–    Nem hagytam fel vele véglegesen.

–    Az előző nap elvégezte a felkészülést?

–    Nem.

–    Meg tudja mondani, hogy ha elvégzi a szokásos ellenőrzést, sikerült volna-e megmentenie a szarvast?

–    Nem.

–    Nem sikerült volna?

–    Nem ezt mondtam. Nem tudom.

–    Tehát elképzelhető, hogy sikerült volna?

–    Elképzelhető.

–    Köszönöm!

A védő felállt.

– Tisztelt Bíróság! Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy a vádlott nem állította, hogy a felvételek átnézésének elmaradása okozta a mentés sikertelenségét.

– Jegyzőkönyvbe vesszük. – felelte a bíró. – Folytassa, ügyész úr!

Az ügyész közelebb lépett.

– Most térjünk rá a szarvasra. Amikor meglátta, milyen állapotban volt?

– Az erdő közepén állt. Az oldalából egy karó állt ki.

– Vérzett?

– Igen, valamennyire.

– Mit tett?

– Óvatosan közelebb mentem hozzá. Próbáltam megnyugtatni, de nagyon félt.

– Megpróbálta eltávolítani a karót?

– Igen.

– Sikerült?

– Nem.

– Miért?

– Nem tudtam megfelelően hozzáférni. Az állat mozgott, és féltem, hogy még nagyobb sérülést okozok.

– Tehát úgy ítélte meg, hogy a további próbálkozás veszélyes lehet?

– Igen.

– Ez megfelelt annak, amit a képzésen tanult?

– Nem szabad olyan beavatkozást erőltetni, amely tovább ronthatja az állat állapotát.

– Értem. Tehát ebben a tekintetben szabályszerűen járt el?

– Igen.

Az ügyész röviden bólintott.

– És mi történt ezután?

– A szarvas hirtelen megindult, és beszaladt a fák közé.

– Ön követte?

– Igen.

– Meddig?

– Nem tudom pontosan. Sokáig kerestem.

– Egy órán keresztül? Kettő? Három?

– Nem néztem az időt.

– Talált vérnyomokat?

– Egy darabig igen. Aztán elveszítettem őket.

– És mit tett, amikor elveszítette a nyomokat?

– Tovább kerestem.

– Meddig?

– Amíg be nem sötétedett.

– És utána?

– Utána hazamentem.

Az ügyész lassan visszasétált az asztalához.

– Egy utolsó kérdés, mielőtt átadom a szót a védelemnek. Ha most újra ott állna az erdőben, ugyanabban a helyzetben, ugyanazzal a felkészültséggel, ugyanazzal a sérült szarvassal, mit tenne másként?

A vádlott hosszasan gondolkodott.

– Nem tudom.

– Semmit?

– Nem ezt mondtam.

– Akkor mit?

– Azt, hogy nem tudom, mit tehettem volna másként.

Az ügyész elmosolyodott.

– És azóta hányszor gondolta végig?

– Nagyon sokszor.

– Naponta?

– Igen.

– Éjszakánként is?

– Igen.

– És még mindig nem találta meg a választ?

– Nem.

Az ügyész visszaült a helyére.

– Nincs több kérdésem.

A bíró a védőre nézett.

– A védelem kíván kérdéseket feltenni?

– Igen, tisztelt Bíróság!

A védő felállt. Egy pillanatig a jegyzeteit nézte, aztán félretolta őket.

– Mondja, amikor meglátta azt a szarvast, mi volt az első gondolata?

– Hogy segítenem kell rajta.

– Félt?

– Igen.

– Mitől?

– Hogy elpusztul.

– És ön mégis odament hozzá?

– Igen.

– Miért?

A vádlott értetlenül nézett rá.

– Mert segíteni akartam.

– És amikor a szarvas elmenekült, miért indult utána?

– Mert meg akartam találni.

– És amikor végül hazament, mit érzett?

A vádlott szeme megtelt könnyel.

– Hogy cserbenhagytam.

A védő hallgatott.

– De hiszen az előbb azt mondta, hogy mindent megtett, amit az adott helyzetben megtehetett.

– Igen.

– Akkor miért érzi úgy, hogy cserbenhagyta?

– Mert nem mentettem meg.

– Ön szerint minden sikertelen mentés cserbenhagyás?

– Nem.

– Akkor a sajátja miért az?

A vádlott nem válaszolt.

– Kérem feleljen!

– Mert nekem sikerülnie kellett volna.

– Miért?

– Mert állatvédő vagyok.

A védő néhány pillanatig mozdulatlanul állt.

– Tehát ön szerint az állatvédőnek minden állatot meg kell tudnia menteni?

– Nem.

– De önnek igen?

A vádlott lehajtotta a fejét.

– Igen.

Az ügyész elégedetten összekulcsolta a kezét.

A védő lassan visszatért a helyére.

– Nincs több kérdésem, tisztelt Bíróság!

A bíró néhány mondatot feljegyzett, majd felnézett.

– A bíróság a vádlott meghallgatását befejezettnek tekinti.

A vádlott felállt, és visszaindult a védője mellé. A bíró megvárta, amíg a vádlott visszaül a védője mellé. Az ügyész elégedetten rendezgette az iratait. A kihallgatás pontosan úgy alakult, ahogyan remélte. A vádlott nemcsak a történteket ismerte el, hanem azokért a felelősséget is készségesen magára vállalta.

– Ügyész úr, kíván további bizonyítási indítványt előterjeszteni?

– Nem, tisztelt Bíróság! A vád álláspontja szerint a tényállás kellően tisztázott. A vádlott elismerte, hogy elmulasztotta a szokásos felkészülést, a sértettet nem sikerült megmentenie, majd hazament. Úgy vélem, további bizonyításra nincs szükség.

– Védő úr?

A védő felállt. Ezúttal nem nézett a jegyzeteibe.

– Tisztelt Bíróság! A védelem egy tanú és két szakértő meghallgatását indítványozza.

Az ügyész felsóhajtott.

– Tiltakozom! A vádlott valamennyi lényeges körülményről nyilatkozott. Nem világos, hogy további személyek meghallgatása milyen új tények feltárásához vezethetne.

– Tisztelt Bíróság – fordult a védő a bíróhoz -, az ügyész úrnak igaza van abban, hogy a vádlott sok mindenről nyilatkozott. Arról azonban még nem hallottunk, hogy amit elmulasztott, azt egyáltalán köteles lett volna-e megtenni. És arról sem, hogy amit megtett, az nem volt-e elegendő?

– A sértett megmentéséhez nyilvánvalóan nem! – vágta rá az ügyész.

– Éppen ezt a következtetést kívánjuk megvizsgálni.

A bíró néhány pillanatig a védőre nézett.

– A bíróság helyt ad az indítványnak. A tanút kérem bevezetni.

Az ügyész ingerülten visszaült a helyére.

A tanú egy harmincas éveiben járó nő volt. Határozott léptekkel érkezett, de amikor elhaladt a vádlott mellett, egy pillanatra megtorpant. A férfi nem emelte fel a tekintetét.

A bíró a szükséges figyelmeztetések után megadta a szót a védelemnek.

–    Tanú asszony, milyen kapcsolatban áll a vádlottal?

–    Önkéntes állatmentők vagyunk. Néhány alkalommal már dolgoztunk együtt.

–    Milyen minőségben vett részt a jelen eljárás tárgyát képező mentésben?

– Én voltam az aznapi csoportvezető.

Az ügyész felnézett az irataiból.

– Jelen volt, amikor a vádlott megpróbált segíteni a sérült szarvason?

– Mit látott?

– Tisztes távolságból figyeltem az eseményeket. A vádlott óvatosan közelítette meg az állatot. Amikor látta, hogy a szarvas nyugtalan, megállt. Megpróbálta felmérni a sérülését, de nem erőltette a beavatkozást.

– Látta, amikor a karót megpróbálta eltávolítani?

– Igen. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel további sérülést okozhat, felhagyott a próbálkozással.

– Ön szerint helyesen járt el?

– Igen.

– Mi történt ezután?

– A szarvas hirtelen megindult, és eltűnt a fák között. Megkezdtük a keresését.

– Hogyan osztották fel a feladatokat?

– Előzetesen megegyeztünk abban, hogy a keresés második felében én veszem át a feladatot. Ennek megfelelően dolgoztunk.

– A keresés során tapasztalta, hogy a vádlott elfáradt?

– Egy idő után láthatóan kimerült volt.

– Mit tett ekkor?

– Felajánlottam, hogy átveszem tőle a keresést, és pihenjen.

– Elfogadta?

– Nem.

– Miért nem?

– Azt mondta, hogy korábban megállapodtunk a feladatok elosztásában, és ő szeretné elvégezni a rá eső részt.

– Csak egyszer ajánlotta fel a segítségét?

– Többször is.

– És mindannyiszor visszautasította?

– Igen.

– Ön mint csoportvezető ezt hogyan értékelte?

– Figyeltem, hogy biztonságosan képes-e még ellátni a feladatát. Amíg igen, nem láttam okát annak, hogy megtiltsam neki a folytatást.

– Tehát a vádlott az előzetes megállapodásukhoz ragaszkodott?

– Igen.

– Meddig folytatták a keresést?

– Amíg meg nem érkezett a váltásunk.

– Ki érkezett a helyszínre?

– Egy másik állatmentő kolléganőnk.

– Mi történt az érkezését követően?

– Átadtuk neki az addig összegyűjtött információkat. Megmutattuk, hol láttuk utoljára a szarvast, merre kerestük, és hol veszítettük el a nyomait.

– A vádlott részt vett az átadásban?

– Részletesen beszámolt mindenről, amit látott.

– És ezután távoztak?

– Igen.

– Miért?

– Mert a váltásunk megérkezett, a feladatot átadtuk, és a további jelenlétünk nem volt indokolt.

– Tehát a vádlott nem hagyta abba a keresést?

– A rá eső keresési feladatot elvégezte, majd a mentési munkálatokat szabályszerűen átadtuk.

– Ön szerint indokolt lett volna, hogy a vádlott tovább maradjon?

– Nem. Sőt, a fölösleges jelenlétünk akadályozhatta volna a további munkát.

– Tanú asszony, ön szerint a vádlott a mentés során elkövetett bármilyen szakmai hibát?

– Nem.

– Volt olyan intézkedés, amelyet az adott körülmények között elvárható lett volna megtennie, de elmulasztott?

– Nem.

– Megítélése szerint a vádlott végezhette volna jobban a mentési munkálatokat?

A nő határozottan megrázta a fejét.

– Az adott körülmények között nem.

– Köszönöm! Nincs több kérdésem.

Az ügyész lassan felállt.

– Tanú asszony, ön tehát azt állítja, hogy a vádlott mindent tökéletesen csinált?

– Azt állítom, hogy szakmailag megfelelően járt el.

– De a szarvast nem mentette meg.

– Nem tudjuk, mi történt vele.

– A mentés mindenesetre sikertelen volt.

– A szarvast nem találtuk meg.

– Tehát sikertelen volt.

– Ha így kívánja nevezni.

Az ügyész közelebb lépett.

– Ön korábban is dolgozott együtt a vádlottal?

– Igen.

– Jó kapcsolatban állnak?

– Még a kutyám is kedveli.

– Tehát ön nyilvánvalóan szeretné, ha a vádlottat felmentenék.

– Azt szeretném, ha a történeteket helyesen értékelnék.

– Természetesen – felelte az ügyész, olyan hangsúllyal, amiből úgy tűnt, nem tartja ezt természetesnek.

– Mondja, igaz, hogy a vádlott a keresés során elfáradt?

– Igen.

– És igaz, hogy ön felajánlotta neki a pihenés lehetőségét?

– Igen.

– Amit ő visszautasított?

– Igen.

– Tehát a vádlott a saját fizikai állapotát figyelmen kívül hagyva folytatta a keresést?

– Fáradt volt, de képes volt ellátni a feladatát.

– Ezt honnan tudja?

– Mert én voltam a csoportvezető, és folyamatosan figyeltem a munkáját.

– Elképzelhető, hogy a kimerültsége miatt elveszített olyan nyomokat, amelyeket kipihenten észrevett volna?

– Erre semmi nem utalt.

– De elképzelhető?

– Elméletileg igen.

Az ügyész elégedetten bólintott.

– Köszönöm!

– Ahogyan az is elképzelhető, – folytatta a tanú- hogy ha leváltom, én veszítem el ugyanazokat a nyomokat. Vagy hogy a szarvas már jóval korábban elhagyta a területet.

– Tanú asszony, kérem, csak a kérdéseimre válaszoljon!

– A kérdésére válaszoltam.

Az ügyész néhány másodpercig hallgatott.

– Egy utolsó kérdés. Ön szerint helyes döntés volt elhagyni a helyszínt?

– Igen.

– Annak ellenére, hogy a szarvas sorsa ismeretlen maradt?

– Igen.

Az ügyész felemelte a hangját.

– Akkor tehát ön szerint mindenki mindent helyesen csinált, és mégsem sikerült megmenteni a szarvast?

A tanú nyugodtan nézett rá.

– Igen, ügyész úr. Pontosan ez történt.

Az ügyész nem válaszolt. A tanú hozzátette: – Tudom, hogy ezt nehéz elfogadni. Nekünk is az volt.

 

Az első szakértő magas, fiatal nő volt. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, vastag keretes szemüvege mögött figyelmes tekintet követte a bíró mozdulatait. Határozottan, de minden feltűnés nélkül foglalt helyet.

A védő megvárta, amíg a bíró ismerteti a szakértői meghallgatás tárgyát.

– Szakértő asszony, ismeri a vádlottat?

– Futólag találkoztunk már, de közös mentésben még nem vettünk részt.

– Tehát nincs személyes tapasztalata a munkájáról?

– Nincsen.

– A szakvéleményét milyen adatok alapján alakította ki?

– A rendelkezésemre bocsátott iratok, a vádlott vallomása, a tanú által ismertetett körülmények és a mentési gyakorlatban alkalmazott szakmai követelmények alapján.

– Beszéljünk a vádlott felkészülési rutinjáról. Megismerte annak részleteit?

– Igen.

– Mi a véleménye róla?

– Rendkívül alapos.

– Ez mit jelent?

– A vádlott olyan rendszert alakított ki magának, amely jelentősen meghaladja az ilyen jellegű túrák és önkéntes mentési tevékenységek során általában elvárható felkészültségi szintet.

– Kötelező az ilyen felkészülés?

– Nem.

– Szakmai előírás megköveteli?

– Nem ebben a formában.

– Tehát ha valaki a felkészülést nem végzi el, az önmagában nem minősül szakmai mulasztásnak?

– Így van.

– Akkor sem, ha korábban rendszeresen elvégezte?

– Akkor sem.

A védő közelebb lépett.

– Szakértő asszony, mi a különbség az elvárható gondosság és az önként vállalt többletfelkészülés között?

– Az elvárható gondosság az a szakmai mérce, amelynek az adott körülmények között meg kell felelni. Az önként vállalt többletfelkészülés ezen túlmutat. Hasznos lehet, de az elmaradása önmagában nem jelenti a szakmai követelmények megszegését.

– Tehát ha valaki a szükségesnél többet tesz, azzal nem teremti meg automatikusan azt a kötelezettséget, hogy élete végéig mindig ugyanannyit tegyen?

– Nem.

A védő röviden a vádlott felé pillantott.

– Megállapítható, hogy a vádlott a kérdéses napon olyan felkészültséggel indult útnak, amelynek hiánya akadályozta volna a mentést?

– A rendelkezésre álló adatok alapján nem.

– Megállapítható, hogy a korábbi rutin elvégzése megváltoztatta volna a mentés kimenetelét?

– Nem.

– A vádlott felkészültsége megfelelt a szakmailag elvárható szintnek?

– Igen.

– Köszönöm! Nincs több kérdésem.

Az ügyész felállt.

– Szakértő asszony, jól értem, hogy ön szerint a felkészülésnek nincsen jelentősége?

– Nem ezt mondtam.

– Akkor miért állítja, hogy a vádlott mulasztása közömbös?

– Mert nem minden elmaradt előkészület minősül mulasztásnak szakmai értelemben.

– Tehát ön szerint létezik olyan óvintézkedés, amely hasznos, de nem kötelező?

– Természetesen.

– És ha éppen annak az elmulasztása miatt következik be a baj?

– Akkor vizsgálni kell az ok-okozati összefüggést és az adott helyzetben elvárható magatartást.

– És itt?

– Itt nem állapítható meg ilyen összefüggés. A vádlott korábban szigorúbb követelményeket támasztott önmagával szemben, mint amilyeneket a szakmai gyakorlat megkövetel. Az, hogy ezeknek a saját maga által kialakított követelményeknek egy alkalommal nem felelt meg, nem jelenti azt, hogy az általánosan elvárható gondosságot is elmulasztotta.

– Ez az ön szakmai álláspontja?

– Igen.

– Nincs több kérdésem.

A szakértő megigazította a szemüvegét, majd távozott.

A bíró hosszan jegyzetelt. Az ügyész eközben újra és újra átlapozta a dossziéját.

A második szakértő is nő volt, egyszerű, sötét ruhát viselt, és rutinos nyugalommal foglalt helyet a tanúk padján.

A bíró ismertette a szakértő jogi végzettségét és állatmentési tapasztalatát.

– Szakértő asszony, ismeri a vádlottat? – kérdezte a védő.

– Az eljárást megelőzően nem ismertem.

– Részt vett korábban állatmentésekben?

– Több éve végzek önkéntes állatmentő tevékenységet.

A védő bólintott.

– Szakértő asszony, ön jogász is. Kérem, magyarázza el a bíróságnak, mi a különbség a gondossági kötelem és az eredménykötelem között.

– Eredménykötelem esetén a kötelezett egy meghatározott eredmény elérésére vállal kötelezettséget. Gondossági kötelem esetén ezzel szemben az elvárható gondos eljárás áll a kötelezettség középpontjában. A kívánt eredmény elmaradása önmagában nem bizonyítja, hogy a kötelezett megszegte a kötelezettségét.

– Az állatmentési tevékenység melyikhez áll közelebb?

– A gondossági kötelemhez. Természetesen nem arról van szó, hogy minden önkéntes mentési helyzet valamilyen szerződéses kötelem lenne. A különbség azonban jól szemlélteti a mentővel szembeni elvárásokat.

– Miért?

– Mert az állatmentő nem tudja garantálni a mentés sikerét. Az állat sérülésének súlyossága, az állat viselkedése, a környezeti körülmények és számos más tényező kívül esik a befolyásán. Azt lehet várni tőle, hogy megfelelő gondossággal járjon el.

– És ha így jár el, de az állat mégsem menekül meg?

– Akkor önmagában a sikertelenség alapján nem állapítható meg a felelőssége.

– Tehát a sikertelen mentés nem feltétlenül hibás mentés?

– Nem.

A védő egy pillanatra elhallgatott.

– Szakértő asszony, megismerte a vádlott vallomását?

– Igen.

– Mit gondol arról, ahogyan saját magát értékeli?

A nő a vádlott felé fordult, de nem hozzá beszélt.

– Úgy látom, hogy a vádlott önmagával szemben olyan követelményeket támaszt, amelyek jelentősen meghaladják a szakmailag ésszerűen elvárható mértéket.

– Ezt mire alapozza?

– Arra, hogy a saját cselekedeteit kizárólag az eredmény alapján ítéli meg. Ha sikerül megmentenie egy állatot, azt természetesnek tekinti. Ha nem sikerül, akkor abból automatikusan arra következtet, hogy hibázott.

– Ez szakmailag helyes megközelítés?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert összekeveri a cél elérését a kötelesség teljesítésével.

A védő lassan bólintott.

– Kifejtené ezt?

– A vádlott célja az volt, hogy megmentse a szarvast. A kötelessége azonban az volt, hogy az adott körülmények között elvárható gondossággal járjon el. A kettő nem azonos. A cél akkor is meghiúsulhat, ha a kötelességét maradéktalanul teljesítette.

– A vádlott esetében mi állapítható meg?

– A tanúvallomás és a szakmai vélemény alapján az, hogy az elvárható gondosságot tanúsította. Ennek ellenére úgy ítéli meg magát, mintha az eredmény elmaradása önmagában bizonyítaná a kötelességszegést.

– Hogyan jellemezné ezt a hozzáállást?

A szakértő néhány másodpercig hallgatott.

– Könyörtelennek.

A vádlott felemelte a fejét.

– Miért éppen ezt a szót használja?

– Mert a vádlott nem enged meg önmagának olyan körülményeket, amelyeket mások esetében természetesnek fogadna el. Nem veszi figyelembe a saját korlátait, a mentés objektív nehézségeit, és azt sem, hogy a helyszínen jelen lévő csoportvezető szakmailag megfelelőnek ítélte a munkáját.

– Ön szerint másként értékelné a történteket, ha nem ő, hanem egy másik állatmentő lett volna a helyszínen?

– A vallomása alapján igen.

– Miért?

– Mert saját magával szemben szigorúbb mércét alkalmaz, mint másokkal szemben.

A védő közelebb lépett.

– Szakértő asszony, ön szerint mi történne, ha valamennyi állatmentőt ilyen mérce alapján ítélnénk meg?

– Akkor minden sikertelen mentés automatikusan valakinek a bűnévé válna.

– És ennek milyen következménye lenne?

– Egy idő után senki sem merne menteni.

A teremben csend lett.

– Aki segíteni próbál, az vállalja a kudarc lehetőségét is – folytatta a szakértő. – Ha pedig a kudarcot minden esetben bűnként értékeljük, akkor éppen azokat büntetjük, akik egyáltalán megpróbáltak segíteni.

– Köszönöm. Nincs több kérdésem.

Az ügyész összezárta a dossziéját.

– Nincs kérdésem.

*************************************************************

A bíró hosszasan lapozta az iratokat.

– A bíróság a bizonyítás során elhangzottakat értékelni fogja- mondta végül. – A tanú vallomása alapján a vádlott a mentési munkálatok során megfelelően járt el, a keresést pedig a váltás megérkezését követően szabályszerűen átadták. Az első szakértő véleménye szerint a vádlott korábbi felkészülési gyakorlata meghaladta az általánosan elvárható szintet. A második szakértő rámutatott arra, hogy a mentés eredménytelensége önmagában nem bizonyítja a gondossági követelmények megsértését. – A bíró ekkor a vádlottra nézett. – A bíróság indokoltnak tartja annak tisztázását, hogy a vádlott miként értékeli a saját magatartását, és miért tulajdonít önmagának olyan felelősséget, amelyet a rendelkezésre álló bizonyítékok egyelőre nem támasztanak alá. A bíróság ezért hivatalból elrendeli a vádlott ismételt kihallgatását. A kérdéseket magam kívánom feltenni. A vádlott ismételt kihallgatására a következő tárgyalási napon kerül sor. – Felemelte a kalapácsot. – A tárgyalást elnapolom.

 

A vádlott lassan visszaült. A védő összecsukta az iratait, az ügyész pedig egy ideig mozdulatlanul állt, majd elindult az ajtó felé.

 

– A bíróság folytatja a tárgyalást – jelentette ki a bíró. – A korábbi tárgyalási napon elrendeltem a vádlott ismételt kihallgatását. A mai napon elsősorban azt kívánom tisztázni, milyen megfontolások alapján tulajdonít magának felelősséget a történtekért. Vádlott, kérem fáradjon a vádlottak padjára!

 

A férfi felállt, és elfoglalta a kijelölt helyet.

– Figyelmeztetem, hogy nem köteles vallomást tenni, és bármely kérdés megválaszolását megtagadhatja. Kíván vallomást tenni?

– Igen, tisztelt Bíróság!

– Akkor kezdjük. Vádlott, mit jelent önnek a szeretet?

A férfi hosszasan gondolkodott.

– Azt hiszem, azt, hogy fontos nekem valaki.

– Ez önmagában elegendő?

– Nem.

– Mi tartozik még hozzá?

– Hogy törődöm vele. Nem akarom bántani. Segítek neki, ha szüksége van rám.

– Akkor is, ha hibázik?

– Igen.

– Akkor is, ha fél?

– Igen.

– Akkor is, ha nem érti meg a szándékait?

– Igen.

– Akkor is, ha elutasítja a segítséget?

– Igen.

– Miért?

– Mert attól még szüksége lehet rá.

– És ha soha nem fogadja el?

– Attól még nem lesz kevésbé méltó rá.

A bíró bólintott.

– Ön szerint a szeretetet ki kell érdemelni?

– Nem úgy működik.

– Tehát nem jutalom?

– Nem.

– Nem a helyes viselkedésért jár?

– Nem.

– Nem a sikeres teljesítményért?

– Nem.

– Akkor miért adja?

A vádlott vállat vont.

– Mert szeretem.

A bíró néhány pillanatig figyelte.

– Hogyan bánik a segítségre szoruló állatokkal?

– Igyekszem óvatosan. Türelmesen.

– És ha félnek öntől?

– Akkor még óvatosabban.

– Ha megharapják?

– Nem hibáztatom őket.

– Miért nem?

– Mert félnek. Vagy fáj valamijük. Nem tudják, hogy segíteni akarok.

– Ha menekülni próbálnak?

– Megpróbálom úgy kezelni a helyzetet, hogy ne okozzak nekik további sérülést.

– Haragszik rájuk?

– Nem.

– Csalódik bennük?

– Nem.

– És ha nem sikerül megmentenie őket?

– Akkor nagyon szomorú vagyok.

– Akkor is szereti őket?

– Igen.

– Tehát ön ítélkezés nélkül fordul a segítségre szoruló állatok felé?

– Igen.

– Miért?

– Mert nem tehetnek arról, hogy félnek. Nem tehetnek arról, hogy megsérültek. Arról sem, ha nem tudnak együttműködni velünk.

– Megérdemlik a szeretetet?

– Igen.

– Mindegyikük?

– Igen.

– Kivétel nélkül?

– Igen.

– Vádlott, ha egy másik állatmentő ugyanígy járt volna el, őt hibáztatná?

– Nem.

– És ha az állatmentő később elmondaná önnek, hogy emiatt képtelen megbocsátani magának, mit mondana neki?

– Azt, hogy mindent megtett, amit tudott.

– És ha nem hinné el?

A vádlott elgondolkodott.

– Azt hiszem, megölelném.

A bíró lassan bólintott.

– Értem. A vádlott kihallgatását befejeztem. Az ítélet meghozatalára rövid szünetet rendelek el.

 

Amikor a bíró visszatért, a vádlott azonnal felállt. A védő és az ügyész követte.

– A bíróság meghozta ítéletét.

A bíró maga elé helyezte az iratokat.

– A bíróság a vádlottat az ellene emelt valamennyi vádpont alól felmenti. A bizonyítás során nem nyert megállapítást, hogy a vádlott megszegte volna az állatmentői tevékenysége során tőle elvárható gondosság követelményét. A sértett sorsa továbbra is ismeretlen, szenvedése azonban kétségtelen. A bíróság a szenvedést nem kívánja kisebbíteni. Ugyanakkor annak ténye önmagában nem alapozza meg a vádlott felelősségét.

A bíró rövid szünetet tartott.

– A bíróság megállapítja továbbá, hogy a vádlott a mentési munkálatok során a rendelkezésére álló eszközökkel és ismeretekkel megfelelően járt el. A korábbi felkészülési rutinjának elmaradása nem minősül szakmai kötelességszegésnek, és nem bizonyított, hogy az bármilyen módon hozzájárult volna a mentés sikertelenségéhez. A bíróság ezért megállapítja, hogy a vádlott a terhére rótt cselekményekben nem bűnös.

A vádlott mozdulatlanul állt. A bíró azonban még nem fejezte be.

– A bíróság ugyanakkor a vádlottat egy másik cselekményben bűnösnek találta. A vádlott bűnös abban, hogy önmagát következetesen megfosztotta attól az ítélkezésmentes szeretettől, amelyet minden más, segítségre szoruló élőlénynek készséggel megadott. Mindezek alapján, a bíróság a vádlottat háromrendbeli ölelésre ítéli. Az ítélet végrehajtásának címzettjei az ügyész, a védő, és a bíró.

A vádlott végül elmosolyodott. A mosdóban állt otthon, a tükör előtt. Úgy döntött, hogy megöleli önmagát.