Ott voltál…
Nem szóltál, csak néztél.
Valami régi emlékre ébredt lelkem,
Amit sosem éltem át, mégis ismerős lett.
Ott voltál…
És én elvesztem benned.
Mintha a szemeiden keresztül láttam volna,
Egy helyet, ahol végre megpihenhetek.
Csak egy pillanat volt…
De az idő máshogy járt.
Azóta csend van,
De te mégis bennem maradtál.
Álmaimban halkan jelensz meg…
Mint egy emlék, mely sosem történt meg.
És fáj, hogy sosem érinthettem meg,
Mindez csak a lelkemben létezett.
Ott voltál…
És én is ott voltam.
S ez pont elég ahhoz,
Hogy örökké hiányozz.
Author: Karakó Mónika
Karakó Mónika vagyok. 2005-ben születtem Budapesten. A versírással először egy iskolai feladat keretein belül ismerkedtem meg. Később egyre több verset írtam, viszont úgy ténylegesen az Egyetem első évében kezdtem foglalkozni. Ki akartam próbálni valami újat, ezért meséket is írok a versek mellett. A művészet ezen ága segít szavakba önteni az érzéseimet, belső gondolataimat, és az a célom vele, hogy legalább egy ember magára ismerjen ezekben, és támaszt nyújtson neki.
