„Tiszta udvar, rendes ház” mintájára megalkottam „a hangos szomszéd rossz szigetelésű lakás” megtisztelő címet. Bár, míg az előbbit büszkén rakták ki kapura/épületre, ez utóbbi nem kerül ki se büszkén, se szégyenteljesen sehová.
Az új lakóknak hála, – akik épp fölöttem laknak – éjszakai életet élek ágyban, párnák közt, hálóingben. Miután hosszas ásítozást követően lelövöm a tv-t a távkapcsolóval, a fentről áradó műsort hallgatom.
Mióta ilyen intim, testközeli kapcsolatban élek a nyugdíjas házaspárral, felértékeltem az egyedülállókat, akik hozzám hasonlóan szeretnek éjjel aludni. Na, jó, egye fene és üsse kavics, az se lenne baj, ha a házaspár tagjai csendes, hallgatag, zárkózott emberek lennének, vagy csak egyszerűen beesnének az ágyba, hogy aztán reggel pihenten kezdhessék a napot.
Időnként dohányzom is, igaz, hogy ingyen és csupán passzívan, de csak akkor, ha kinyitom a lodzsa ajtót, vagy az arra nyíló ablakot. Nem tudom, hogy mit szívok, csak azt, hogy ez is az együttélésünk hozadéka.
Persze, próbálom magam nyugtatgatni – miután a fejemre húztam a takarót és csak az orrom engedtem ki, hogy némi levegőhöz jussak – hogy nem hozzám szólnak, nem figyelek oda, mert nem érdekel, olyan, mint ha az úton közlekedő járművek hangját hallanám csupán, de nem megy. Az egyik fülemmel ráfekszem a párnára, a másik párnát a szabadon levő fülemre teszem, magzati pózba helyezkedem, hátha ezek segítenek valamit, de nem, semmi se segít.
Azon gondolkodom, hogy vajon ki találta ki a beszédet és minek? Ha csak mutogatni tudnánk, az nem zavarna senkit.
Ma be kellett mennem a városba. „Örömömre” a buszvezető végig – a forgalmi dugó miatt a menetidő két és félszereséig – folyamatosan, megállás nélkül beszélt telefonon. Igaz, időközönként néhány autóst is elküldött melegebb éghajlatra, sőt dudált is, miközben én halkan, csendben arra gondoltam, hogy ha lenne fegyverem, akkor lelőném és nem csak őt, hanem mindenkit, aki beszél, mert nem bírom tovább ezt a hömpölygő, áradó, mindenhonnan folyamatosan betüremkedő zajt. Valamikor legalább fülkéjük volt és a mobilt is nélkülöztük. Az utazáskor csupán a motor hangját hallgattuk. Régi szép idők. „Szerencsémre” visszafelé is vele jöttem. Mivel nincs fegyverem, meg egyébként se szeretném a hátralevő életem börtönben tölteni – ha csak nincs jól szigetelt cellájuk – jó hátra mentem a buszon, hogy ne halljam és ne is lássam ezt a jóembert.
Össze kellene kötni őket – mármint a buszvezetőt a felettem lakókkal – és bedobni a Dunába, bár lehet, hogy ez se megoldás, mert van más is, tele van beszélő emberekkel a világ.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
