Álmodj tovább!

Álmodj tovább!

A fehér alapon tarka virágmintás bögrében tea gőzölgött. A benne ázó mentalevelek fonnyadtan úszkáltak a forró vízben, illatukkal megtelt az aprócska konyha. A helyiség falait giccses lila tapéta borította aranyozott pillangókkal és csipke mintás szegéllyel. A hajnal csendjét egy sejtelmesen mosolygó, alacsony, vöröshajú nő töltötte ki szürcsölésének zajával.

– Micsoda éjszaka volt – motyogott álmosan, és beleszippantott egy mélyet a gőzölgő nedűbe.

Hangja rekedten hagyta el a torkát, nem volt még alkalma bejáratni az ébredező hangszálait. A légcsövében felgyülemlett váladék az első kimondott szavakkal kezdett feloldódni. Ahogy bágyadtan nézte az éppen kibontakozó napkeltét, eszébe jutottak az elmúlt éjszaka szokatlan és vitathatatlanul különleges eseményei. Álmodott. Vagy talán nem is álom volt. Annyira elő volt és olyan részletesen emlékezett minden pillanatra, mint ha valódi, megélt tapasztalat érkezett volna az életébe. A nap melege lassan elérte a haját, az arcát és a bizonytalanság terhétől megereszkedett vállát. Hátradőlt s engedte, hogy a kissé összezavarodott elméje pontról pontra elővegye és visszaidézze az éjjel látottakat.

Még lefekvés előtt lecserélte gombhiányos hállóingét. Nem szerette a szakadt ruhaneműt. A frissen vasalt kelme mandulás macaront idéző illata édesanyjára emlékeztette. Ágya mellett éjjeli lámpa pislogott, narancssárgára festette hálószobája hófehér falait. Amint kikapcsolta a lámpát, elaludt. Egy kislány jelent meg előtte álmában, úgy hét, nyolcéves lehetett. Haja szőkésbarna, hosszú, teljesen sima, arca meleg kedvességgel teli. Ismerős tekintet, bizalmat sugárzó, bölcs.

–  Ki lehetett?  – kérdezte visszafolytott hangon teáját szürcsölve, miközben számba vette az összes élő és már eltávozott rokonát, ismerősét.

A kislány kézen fogta őt és lassú, ám megfontolt léptekkel elindult az előttük kitárulkozó semmi felé. Körülöttük milliárdnyi csillag, de emlékezete szerint semmi és senki más nem volt a térben, kivéve valami szemmel nem érzékelhető helyiséget, amelyben időnként ajtókat vélt felfedezni még bizonytalan lelki szemeivel. A gyermek beszélt hozzá. Hang nélkül. Kérte, hogy engedje szabadon az elméjét és hagyja, hogy kibontakozzon előtte egy új látószög. Úgy tűnt, a kommunikáció egy sokkal magasabb szintjén közölte vele a szükséges érzéseket, tudnivalókat. A kislány belelátott a gondolataiba, de ami még meglepőbb volt, hogy lassan, elhagyva elméje határait ő is elkezdte látni a kislányt. Jelenét, múltját, jövőjét, valami elképesztő módon összeforrva a mindenséggel.

–   Te jó ég! Eszméletlen volt. – hitetlenkedett fejét csóválva, s kiköpte a száját elérő mentalevél darabot.

Emlékei szerint a helyiség, ami lassan kirajzolódott lelki szemei előtt ragyogott. Halvány rózsaszín fény töltötte ki az immár jól körülírható teret, tisztán lehetett látni a homályból előbukkanó lélegzetelállítóan gyönyörű ajtókat. A kislány tudatta vele, hogy ezen ajtók átlépésével térben és időben utazhat. Minden ajtó egy-egy bolygó kapuja, minden bolygó egy-egy életfeladatának segítője, ugyanakkor maga a helyiség a mindenkori létének térképe.

–  Hogy is van ez? – ismételgette magában a kislánytól kapott információkat. Igyekezett megérteni, de a konyhaasztal mellett teát szürcsölgetve valahogy nem tudott azonosulni az éterben hallottakkal.

Egyik kezével megtámasztotta a fejét, így próbálta megszabadítani sajgó nyakát a nehezen értelmezhető gondolatok súlyától. Az ajtók következtek.

A kislány megállt a helyiség közepén. Az ajtók, mint ha pulzálni kezdtek volna. Ékkövekkel kirakott utak vezettek minden ajtóhoz. Smaragd, zafír, rubin, gyémánt, citrin és a kissé halványabb fényű, de annál vonzóbb gyöngy. Minden ajtó félfáján ott díszelgett teljes pompájában a hozzárendelt bolygó. Ösztönösen a legerősebben pulzáló ajtóhoz ment. A Merkúr kapuja. A kislány még utoljára tudatta vele, hogy a Merkúr a kommunikáció bolygója és ha belép az ajtón, az égi test térben és időben bárhová elrepítheti. Az ajtó kinyílt.

–  Ah, Istenem! Miért is nyitottam ki? – vonta kérdőre döntését könnyekkel a szemében.

Egy felvillanó fény kíséretében megjelent előtte egyszerre minden olyan helyzet, amikor mást mondott, mint amit gondolt. Látta, ahogy beszélgetések torkollnak vitába azért, mert túl büszke volt, hogy a szívéből beszéljen. Sokkoló igazságok tömkelege támadta őt minden irányból és száguldott át az elméjén akár egy mindent elsöprő tornádó.  Szeretett volna elmenekülni, szinte könyörgött, hogy legyen vége, mikor hirtelen mindent elragadott egy smaragd színű köd. Felismeréseket hozott. Megértést. Olyan mély elfogadást, amilyet előtte még sosem tapasztalt.

–  Anya, kérlek ne haragudj! – suttogta mély megbánással, egyre gyűlő könnyekkel a szemében.

Az ajtó lassan bezárult, pulzálása megszűnt. A kislány szeretettel megölelte őt, majd átnyújtott neki egy zöld fénygömböt. A megbocsájtás fényét. Az álmot megélő test úgy nyelte el a tündöklő smaragd gömböt, akár egy feneketlen kút.

A tea már teljesen kihűlt. A bögre aljában a szottyadt mentalevelek apró darabokra foszlottak. Könnyeit törölgetve szipogott felettük. Úgy emlékezett a második ajtó balra volt a smaragd ajtótól. Zafír kövezet vezetett hozzá. Pulzálása magabiztos és erős volt, akár a felette büszkén keringő Szaturnusz. Ahogy közelebb lépett, az ajtó magába szippantotta és egy zafírkék üres térbe repítette. Az üres térben fel-fel villanó történetekben embereket látott. Embereket, akik nem értették életük feladatát, felesleges köröket futottak és elbuktak. Nők és férfiak hibát hibára halmozva, szélmalomharcot vívva bizonytalanságban, tehetetlenül. Sok szomorúság volt ezekben a történetekben. Céltalanul bolyongó megtört emberek, akik végül magányosan haltak meg. Ismerősnek tűntek, de egyik sem ő volt. A Szaturnusz előző életeinek hibáit vetítette elé.

–  Micsoda barom vagyok! Rabszolga ként élek a saját életemben és még csak észre sem vettem. – ismerte el gúnyos mosollyal az arcán.

A zafír kékség feloszlott, s fokozatosan láthatóvá váltak jelen életének szürke hétköznapjai. A feszültség, a kényszer és a muszáj hatalma, ami napról napra sorvasztotta el a lelkét. Vett egy mély levegőt, majd egy hatalmas kilégzéssel tovafújta az elé vetített képeket. Az ajtó kinyílt. A kislány kezében már ott ragyogott a zafír fénygömb, a megbánás fénye. Magához vette.

–  Lehetséges ez?  – morfondírozott.

Megitta az utolsó korty teát, ráhajtotta az asztalra a fejét és igyekezett visszaemlékezni, vajon melyik irányba indult el az utolsó ajtó felé.

–  Úgy látszik ez a részlet nincs meg, de biztosan tudom, hogy gyöngy volt.

A kislány kézen fogta és körbe vezette a még mindig rózsaszín ragyogásban úszó helyiségben. Szerette volna az összes ajtót kinyitni, de már csak egy rajzolódott ki előtte. A rejtélyes félhomályban alig látható, mégis mindegyiknél csábítóbb vibrálással bíró matt szépség. Gyöngyből készült út vezetett az utolsó ajtóhoz. Felette ékesen ült a hold, felváltva kecsegtette fázisait. Amikor újhold virradt, az ajtó kinyílt. Ahogy belépett, gyöngyházfényű bársonyos felhők között találta magát. Elégedettséggel töltötte el a kényelem, amelybe a gyöngyházas törődés csomagolta őt. Meglepetéssel fogadta, hogy meztelen. Gondosan lecserélt hálóingje felszívódott, mint ha sosem lett volna. Lelki szemei előtt megjelent a nő, aki ő maga volt, teljes szépségében, hibáival is tökéletes testben. Látta az életét úgy, ahogy szíve szerint élné. Megélve nőiességét, kiteljesedve a tevékenységeiben, szeretettel a szívében, elfogadással, feltétel nélküli boldogságban és ami a legfontosabb, félelmek nélkül. Nem akart felébredni. Az álom, ha egyáltalán álom volt, ezen a ponton magával ragadta.

–  Eljött az én időm! – mondogatta körbe-körbe megkönnyebbült szívvel.

Álmában eggyé vált a tökéletes saját magával. Teste magába foglalt egy megújult lelket, egy tisztább égi mivoltot, majd elégedett sóhajjal elhagyta a hold udvarát. A gyermek már nagyon várta, hogy átadhassa neki a gyöngy fénygömbjét. A tisztaság fénye volt. A befogadás ezúttal lassan történt. Elfoglalta helyét a szívében, majd fokozatosan kiterjedt teste minden szegletére.  Nem tudott elbúcsúzni a kislánytól. Ahogy ellepte őt a fény, hirtelen visszazuhant a testébe és felébredt. Felülve az ágyán végignézett az összeizzadt párnákon s annyit mondott: “Köszönöm”!

A tükör aznap reggel más képet mutatott. Ott állt teljes szépségében a nő, aki megértette miért él és mit kell tennie. Mindenki megfordult utána. Elragadó kisugárzása, páratlan mosolya nem kerülhette el az utcán sétáló emberek figyelmét. A boldogság illata lengte őt körül. A szabadság fizikailag érezhető illata. A nap csak neki sütött, a virágok neki nyíltak, aznap miatta énekeltek a madarak. Ahogy elhaladt a park kapuja előtt, egy kislányra lett figyelmes. Hosszú szőkésbarna sima haja volt, s nagyon kedves mosolya. Szeretett volna odamenni hozzá, de mire megfordult, a kislánynak nyoma sem volt. A szemközti kávézóból halkan szólt az “Álmodj tovább” című dal.

Author: Jandosek Alena

A nevem Jandosek Alena. Felvidéken születtem, egy aprócska határmenti faluból származom. Bár az anyanyelvem magyar, szlovák iskolába jártam, így a nagymamámtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Az első versemet apukámnak írtam nyolcéves koromban egy békebeli írógépen. Azóta is szűnni nem akaró szeretettel írom verseim, melyeket pár éve már a Versek Alenkától nevű oldalamon is megosztok az olvasóimmal. Prózával két éve próbálkoztam először, de úgy érzem, ebben a műfajban végre megtaláltam önmagam. Novelláim és elbeszéléseim nem csak hétköznapi történeteket dolgoznak fel, szívesen írok fantasy, sci-fi és spirituális témában is, ahol kitartóan kutatom az ember kapcsolatát a természetfelettivel. Örök útkereső vagyok. Egy, az életét habzsoló, javíthatatlan álmodozó. Hogy pontosan mit keresek? Mindig azt az aprócska valamit, amivel mosolyt csalhatok az emberek arcára. Elérhetőségeim: Jandosek Alena Budapest e-mail: alena.jandosekova@gmail.com tel: +36205012626 messenger: Jandosek Alena