Legördült a függöny

A ház összes lakója tudta, melyik lakásból szűrődik ki a zongoraszó. Azt is tudták, hogy minden reggel pontban kilenckor érdemes az első emeleti erkély alá állni, és hegyezni a fülüket. Télen nehezebben surrantak ki a hangok a zárt ablakon, de az év melegebb napjain könnyedén utat találtak a nyitott erkélyajtón át a kíváncsi fülekhez.

A felcsendülő dallam mindig meglepetés volt. Klasszikusok, mint Beethoven, filmzenék, mint a Különben dühbe jövünk, musicalek, mint a Hair, vagy olyan hangzatos improvizációk, amiket hiába találgattak, mi is lehet. Bármit hallottak is, a lakók feltöltődve, boldogan mehettek haza, a lelket átjáró zene élményével gazdagodva.

Volt, aki csak néhány percre állt meg az erkély alatt, hogy belehallgasson az aktuális műsorba, míg más egy teljes órát ült kicipelt horgászszékén a társasház udvarán, és csukott szemmel élvezte a zenét. Olyan is volt, aki már nyolckor megjelent, süteményt hozott, és megkínálta a munkába indulókat, aztán kilencig megbeszélte a lakótársakkal az aktuális házhíreket. Mire mindenki autóba ült, aki nem maradhatott otthon, megjelentek az idősek, kisgyerekesek, és szabadságon lévők, hogy megvitassák, mit fognak hallani aznap. Kilenckor aztán elcsendesültek és figyeltek. Sosem kellett hiába várniuk. Az egyórás zongorakoncert nem maradt el. A lakók élvezettel hallgatták, majd tapssal köszönték meg az élményt.

A művész úr szigorúan csak azután jött ki az erkélyre, hogy mindenki hazaballagott, vagy elindult aznapi dolgára. Nem szerette a felhajtást, de rég megtanulta, ha nem nyitja ki az ajtót, amikor a hangszeren játszik, a lakótársak kiabálva követelik, hiszen így csak szűrten hallják, az mégsem igazán élvezetes. Az senkit nem érdekelt, hogy ő akarja-e, hogy élvezzék vagy hallják.

A nevét nem tudták. Reggel az ő lakásából áradt a szenvedélyes zene, de délre nem volt más, mint egy ismeretlen lakó a sok közül.

Az újonnan becsatlakozók szombatonként hiába várták kilenckor a zongoraszót. Egy ideig bánatosan hazakullogtak, de a szemfülesebbek gyorsan rájöttek, hogy jön az a különlegesen szép koncert – némi extrával –, csak éppen kilenc helyett tízkor. Azt is kifigyelték, hogy a férfi, akinek az autóján is egy zongoramatrica hirdette a szenvedélyét, minden szombat reggel útra kel, és egy kislánnyal tér vissza. A barna hajú, csacska lányka ugrándozva követte idősödő apját a lépcsőházba, onnan a lakásba, és hamarosan a harmadik emeletig felhallatszott meglepően erős, csengő hangja, ahogy az apjának énekel. Ilyenkor zárva maradt az erkélyajtó, a lakók szerint azért, mert a férfi a lánya minden hangfoszlányát magának akarta – élvezte, ahogy betölti az egyszobás lakását, és nem volt az az óhaj-sóhaj, amiért kiengedte volna a nagyvilágba.

A lakók mégis a szombatokat várták a legjobban. Letáboroztak az erkély alá, és szájukra tapasztott kézzel, a levegőt is visszafojtva hallgatták apa és lánya koncertjét.

Ahogy a gyerek nőtt, már nemcsak a Süss fel nap és a Bóbita kerültek terítékre, hanem elbohóckodta Szinetár Dóra gyerekkori dalait is, majd kamaszkorában végigénekelte híresebb musicalek betéteit.

Ebédidő volt, mire a lakás elcsendesült. Ki-ki hazament, hogy aztán ablakából végignézze, amint a férfi autóba ülteti és elviszi a gyerekét. Aki este is térfigyelő kamerát játszott, az láthatta, hogy a reggel még fürge léptekkel siető, kihúzott hátú férfi estére meggörnyedt, és nehézkesen vonszolta magát, amikor egyedül tért vissza.

Vasárnaponként nem szólt a zene, az ajtó zárva maradt, a lakás gyászos csendbe borult. A tájékozott helyiek persze tudni vélték, mi történik ilyenkor.

– Hiányzik neki a lánya!

– Vagy az asszony, aki elhagyta!

– Ugyan már, azt rég kiheverte! Csak a gyereket siratja.

– Nem játszik, mert szomorú. Kell egy nap, amíg összeszedi magát.

– Talán csak pihen! Vasárnap még az Úr is megpihent.

– Nem semmi apa az ilyen, aki egy egész napot képes búsulni a lányáért.

– Ne hidd, hogy csak egyet! A múltkor hétfőn is lehorgasztott fejjel ment a boltba.

– Bezzeg, amikor itt a gyerek, húsz évet fiatalodik!

– Rá is fér! Nagyapja lehetne annak a kislánynak.

– És azt láttátok, ahogy könnyezik néha?

– Nem lehet azt nem észrevenni. A hét közben csak ül a karfás székben, és búbánat emészti.

– Nem kellene valahogy segítenünk neki?

– Jó ötlet! Majd valamikor.

***

A szombat a mi napunk.

Megállsz a ház előtt, kettőt dudálsz. Mindig pontosan kilenckor. Cipőben várlak. Nagyon haragszol, ha nem megyek azonnal. Nem azért, mert utálod a késést – persze, utálod –, hanem mert egyetlen percet sem akarsz elmulasztani. A szombatból. A mi a napunkból.

Bepattanok az autóba, puszit nyomok az arcodra.

– Mehetünk, Nyúlfül? – kérdezed, és megfogod a kezemet. Most, hogy a huszadik évembe léptem, bátortalanul teszed, mintha attól félnél, már nem illendő egy apának a lányához érni. Nem tudod, hova sorolj: szemérmes felnőtt- vagy ártatlan gyerekkorba. Sokszor én magam sem tudom, hova tartozom.

– Irány haza! – tapsolok, majd rögtön a CD-lejátszóval babrálok. Beteszem Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán Musical Duett albumát, és még az utcánk végébe sem érünk, már dalolunk együtt. Te fütyülsz – olyan érdekes, mosolygó fütyüléssel, ami inkább sissegés. Sosem tudtam leutánozni, ez a te sajátod. Inkább maradok az éneklésnél. Ütöd a ritmust a kormányon, néha beszállsz a refrénbe. Előretolom az állam a magas hangoknál, mindig megdicsérsz, ha tisztán kijönnek.

– Ma kinyithatnánk az ajtót – szólalok meg az egyik dal után. Mosolyogva bólintasz.

Fél óra az út, többet nem beszélgetünk. Azt csak nálad szoktunk, útközben élvezzük a zenét.

Az egyik utcán balra fordulsz, pedig jobbra szoktál. Kíváncsi leszek, vajon meglepetést tervezel-e. Gyermeki izgalom fut végig rajtam. De aztán megrázod a fejedet, és visszafordulsz. Nem beszélünk róla, hogy eltévedtél.

Amikor megérkezünk, lassan szállok ki. Körbenézek, fel a társasház ablakaira. Látom a bámészkodókat, néhánynak odaintek. Egy kislány játszik az udvaron, odaszalad hozzám.

– Szia, éneklős lány!

Felnevetek, micsoda név! Amikor a válás után elkezdtem hozzád járni, a kislány legidősebb nővérét tologatta az anyjuk a babakocsiban. Most meg már a negyedik is tudja, mikor kell az ablak alá állni.

Megyünk a lépcsőház felé, útközben segítek egy néninek a szatyraival. Sietsz utánam, elém lépsz, megtartod az ajtót. A lépcsőn lelassulsz. Nehezen mozogsz, pedig máskor olyan fürge vagy. Vállat vonok, biztos nem aludtál jól.

A lakásba belépve megkérdezed, jó lesz-e a sajtszószos tészta ebédre.

– Persze, mindig azt eszünk.

A homlokod egy pillanatra ráncba szalad, megrándul az arcod, de aztán a tűzhelyhez lépsz, és felteszed a tészta vizét. Segítek sajtot reszelni. Furcsa, hogy még csak most csináljuk az ebédet. Mire értem indulsz, általában minden készen van. Vállat vonok, biztosan sok volt a dolgod.

– Sok a házid? – kérdezed. Értetlenül nézek rád. Nem is járok iskolába…

Előveszel egy konzerv paradicsompürét. Azzal meg mit akarsz?

– Jó lesz a milánói? – Felém tartod a konzervet. – Ki tudnád nyitni?

– És a sajtszósz? – kérdezem. Zavartan nézel rám.

Valami nem oké. Most már biztosan érzem. Soha nem kérdés, mit eszünk, tizenöt éve minden szombaton sajtszószos tészta van.

Szórakozottan elteszed a paradicsompürét.

– Tudod, mit? – szólok. – Megcsinálom én az ebédet! Te meg zongorázz addig!

– Rendben. – Nem mozdulsz, csak állsz a konyhában. Odalépek, megölellek.

– Valami nem jó?

– Dehogynem! Mit is mondtál, mit főzzünk?

Elönt a félelem. Mi történik? Hátrébb lépek, figyellek néhány másodpercig. Csak állsz és toporogsz. Most először látlak kicsinek. Elveszettnek. Öregnek.

Megfogom a kezed, és a zongorához vezetlek.

– Játssz valamit! – kérlek. A szívem üti a torkomat, lüktet a homlokom. Érzem, hogy baj van. De nem akarom elfogadni. Nem akarok felnőttként viselkedni. Nem akarok szembenézni semmivel, ami nem a megszokott. Csak énekelni akarok, és hallgatni, ahogy zongorázol.

Az ujjaidat a billentyűkre teszed. De nem nyomod le őket. Mögötted állok, magamban kérlellek, hogy játssz. Ha játszol, minden rendben! Ha az ujjaid tudják, mit kell tenni, minden rendben!

Hallom, ahogy megszívod az orrod. Látom, hogy a közép C-re esik egy könnycsepp. Megfogom a válladat.

– Semmi baj! – suttogom. Kiveszem a telefonomat a zsebemből, és hívom a mentőket. Amíg kiérnek, leülök a zongorához, és játszom neked.

Az ajtót nem nyitjuk ki.

***

A ház összes lakója látta a mentőautót. Azt is tudták, kit visz el. Mégis remélték, hogy ha nem is hétvégén, majd a következő hét elején újra felcsendül a zongoraszó.

Hétfő reggel fél kilenckor már csoportosulnak az erkély alatt. Van, aki süteményt hoz, van, aki babakocsit tol, van, aki kutyát sétáltat. Van, aki szabadságot vett ki. Senki nem beszélget. Csak várják, hogy az óra elüsse a kilencet. Várják, hogy kinyíljon az ajtó. Várják, hogy meghallják a dallamot. Klasszikusokat, filmzenéket, musicaleket. Bármit, ami hírül adja, hogy van remény. Hogy az élet nem ennyire törékeny. Hogy nem érhet így véget. Nem egyik napról a másikra. Hogy mindig vannak előjelek. Hogy fel lehet készülni. El lehet búcsúzni.

Hogy van még idő megismerni.

Hogy lesz még egy koncert.

Kilenc óra. A lakásban gyászos csend. Nem szól a zongora.

Végleg legördült a függöny.

A lakók egy ideig némán várnak, aztán hazamennek. Nem tudnak részleteket, csak találgatnak. Emészti őket a veszteség, de csak egy ideig. Aztán élik tovább az életüket.

A ház lakói, akik úgy rajongtak a zenéjéért, sosem tudják meg, miért zongorázott mindennap pontban kilenckor, és miért ült délutánonként könnyes szemmel az erkélyén. Sem azt, igazából mennyire imádott engem, a lányát.

Sosem ismerhetik meg Kovács Pétert.

Csak azt tudják, hogy nem lesz több koncert.