Ami a szívemet nyomja…

Fiktív levél életutam végéhez közeledve.

Drága Elena!

Ne haragudjon a személyes megszólítás miatt. Nem is hinné, de szoros kapoccsal köttetett össze az életünk. Az évtizedek homálya biztosan kifakította az emlékemet, de bármilyen fájdalmat is érintek most levelemmel, kérem, járja be velem ezt az utat újra. Önmagáért, a kis Elizáért és értem.

Bizonyára sosem fogja elfelejteni azt a ködös novemberi hajnalt, amikor a kórház kapuján alig lehetett bejutni a tüntetők tömege miatt. Aznap reggel érkeztek a férjével Ivánnal.  Emlékszem, váratlanul érte Önt a baba korai érkezése. Sajnálom, hogy fájdalmas emlékeket feszegetek, hiszen attól a naptól fogva a gyermekét is gyászolja, s néhai férje emléke sem oly tiszta, mint akkor. Iván volt az, akit Ön, Elena, úgy szeretett, s akivel mindenét megosztotta. A vagyonát, az életét, feltétel nélkül. Megosztotta a tudását, majd csendesen a háttérmunkát biztosította neki. Valljuk be őszintén: Ivánból a maga erejéből nem lett volna sztárügyvéd. Ezt sokan tudjuk.  Hosszú évekig Ön sem nem akarta elhinni, hogy kifosztja, s amikor bebizonyosodott, a külvilág felé akkor is csendben és méltósággal viselte. Halálát hű özvegyként fogadta, de könnycsepp nélkül.

Hogy mindezt honnét tudom? Túl kicsi ez a város ahhoz, hogy titokban maradjon bármi is.

Tisztán emlékszem annak a reggelnek minden percére. Elmémbe vésődött, s azóta kísért. Joggal teheti fel a kérdést drága Elena, hogy majd fél évszázad távlatából miért emlegetek fel egy csecsemőhalált. Hiszen mindig is a munkámhoz tartozott, hogy örömhírt és szíveket hasogató tragikus sorsokat közöljek. Az Önök esete azonban számomra is sorsfordító volt.

Embertpróbáló időszak volt. Aznap is, mint minden reggel a kislányom kórterméből indultam az irodába. Ott töltöttem vele az éjszakát már hosszú hetek óta. Erős voltam a szoba falai közt, s míg átértem az irodába kifacsartam a szívemből   mindazt, ami odabent nem lehetett. Ólomsúlyú könnyek hulltak azon a rövid úton, és a hajnali némaság ordított körülöttem. Már hetek óta minden reggel. De ragaszkodtam a munkámhoz, lelkiismerettel végeztem, bár nem szerettem. Minden fillérért megbecsültem, mert tenni akartam, de közben tudtam, hogy kevés. Igazából a csodára vártam. A gyógykezelés ép ésszel reménytelen távolságban volt, de nem egy anyának. Hinni akartam benne, hogy versenyt futva az idővel, mi célba érhetünk, míg mielőtt késő lenne. 

Az ajtóban találkoztunk – talán emlékszik – s én kísértem be Önöket az ügyeletes várakozóba. Iván aztán kint maradt. Idegesnek tűnt, akár egy aggodalmaskodó apa. Később odamentem hozzá az adatokat felvenni, kikérdezni. Zaklatott és csapzott volt. Próbált uralkodni magán. Aztán hirtelen megváltozott. Felismert a plakátról, s megkérdezte az én kislányom várakozik-e külföldi kezelésre. Könnyes szemmel bólintottam, egy pillanatra kibillenve a szerepemből.

Ekkor együttérzés apró jelét sem láttam rajta, sőt, tekintete élénk lett, s arcán halovány mosoly villant át. Aztán megtaláltak életem legszívbemarkolóbb mondatai, amit önelégült mosoly közepette egy kérdéssel zárt:

• Ugye mindennél jobba szeretné, ha a kislánya megkapná a kezelést?

Fejem zúgott, forgott velem minden. Évekig menekültem, kerültem a várót, azt a sarkat, ahol ez a kérdés a szívembe hasított. Ezután én már megszüntem lenni, gondolkodni. Zakatoltak a gondolataim, s egyre csak száguldottak, akár egy vonat.

 A munkában is nehéz nap volt – emlékszem. A személyzet kapkodva igyekezett úrrá lenni a káoszon, s ekkor beért a mentő a bejáróhoz. Hozzátartozók tömege aggodalmaskodott a folyosón, amin átrohantam. A mentőbejáró tele volt, három autó érkezett egyszerre, két súlyos egy könnyebb sérülttel. Egy várandós nő volt a legsúlyosobb sérült. Ez önmagába is emberfeletti erőket mozgatott meg. Mindenkire szükség volt. Nem volt idő dokumentálni, életek forogtak kockán. Igyekeztem a segítségükre lenni, s egy-egy levágott ruhazsebben, táskában kutattam. Begyűjtöttem az adatokat, s indultam velük vissza az irodába. Aztán a rémületet csendes bizonytalanság váltotta fel a következő órában, s én igyekeztem nekilátni a munkámnak, de nem hagyott nyugodni a reggeli találkozó Ivánnal. Még mindig zaklatott voltam, de senkinek nem tűnt fel az aznapi körülmények mellett. Küzdöttem. Lelkem szüntelenül imádkozott a kislányomért, miközben belül harcot vívtam a Fényhozóval.  Pattanásig feszült minden idegszálam. Tehetetlennek éreztem magam.

Délután volt, mikor az újszülött osztályra indultam adategyeztetésre. Kinéztem az ablakon: a szürke köd uralkodott odakint. Mit nem adtam volna egy átlagos, ködös novemberi napért, amit korábban ki nem állhattam. Odabent csend volt, csak a gépek folyamatos pittyogása jelezte az élet jelenlétét. Iván mondatai birtokolták ott is a gondolataimat. Aztán egy másodperc alatt megváltozott minden, átengedtem az irányitást valaki másnak.

Hogy mi történt drága Elena? Borzalmasan nehéz leírni még ma is. Joggal teszi, ha megvet és gyűlöl érte! Egyszer utoljára azonban el kell mondanom valakinek az igazságot.

Kapkodva olvastam össze az adatlapokat a félhomályban. Alig bírtam koncentrálni. A második Elizához értem. Gyakori név volt akkor. Ahogy tovább olvastam, a szívem nagyot dobbant, hiszen a szülők nevénél Elena és Iván neve állt. Odakint addigra már kezdett sötétedni, s a monitorok fénye egyre határozottabbá vált. A rajtuk futó hegyek, s völgyek a végtelenbe vezettek, előre az élet felé. A szemem végigsimította termet, mikor a tekintetem megakadt ott, ahol bizony az éltető hegyvölgyeket egy másfelé vezető út váltott fel. Simább, egyenesebb.  Ezután cselekedtem.

Ezután, drága Elena, már mindent a protokoll szerint tettem.

Húsz perc múlva érzelmek nélkül közöltem Önnel és Ivánnal, hogy sajnálatos módon a kislányuk nem maradt életben és átnyújtottam a dokumentumokat. Majd átsétálva a másik helységbe némi feloldozást adva önmagamnak, amiért felülbíráltam a sorsot közöltem az összetört, feleségét gyászoló apával, hogy kislányának meg kellett születnie, életben van, állapota stabilizálódott, néhány nap múlva hazaviheti.

De ez Önt nyilván nem vigasztalja! Haragudjon, nagyon kérem átkozzon!  Lelkem jobbik fele pont ezt csinálja, mióta ráébredtem, hogy mit tettem. A másik felem viszont sohasem vádolt, nem tehettem másképp akkor. Most megbocsátásért könyörgök életem alkonyán, amikor hosszúra nyúlik itt a földön elégtételem ideje. De ez sem elég, mert az idő kereke nem forog visszafelé.

Drága Elena! Amit tehetek oly kevés, de megpróbálom a legtöbbet. Átadom most annak a napnak a féltve őrzött titkait. Nevek, címek. Úgy, ahogy azt a Teremtő rendelte és nem úgy, ahogy a világ önkényesen bizonygatja. A teljes igazság ismeretéhez azonban bűntársam felfedése is hozzátartozik. Talán most választ kap a miértekre is, Elenám!

Miután visszaindultam az irodába Iván lépett elém. Ebben a pillanatban érkeztem vissza a nihilből, s újra voltak érzelmeim. Féltem.

-Senkinek egy szót se! – dörögte, s míg e fenyegető szavak az elmémbe vésődtek, a köpenyzsebembe a kislányom élete megváltásra került egy aprócska csekk által.

Author: Csatlós Melinda

1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...