Íme versemet megírtam.
Amíg dolgoztam rajta
különleges, nosztalgikus érzések, érzelmek,
hangulati hullámzások kerítettek hatalmukba,
egészen elvarázsoltak.
A végén elégedetten sóhajtottam,
úgy éreztem valami fontosat,
valami szépet alkottam és egyben
egy régi adósságomat most ezzel leróttam.
Érzelmek, érzések nosztalgia vegyesen
kavarogtak bennem az alkotás folyamata alatt.
Versem hatására nagyon kíváncsi voltam
őszintén, nagy hatást kiváltónak gondoltam
és komoly reakcióra vártam.
Aztán eljött a nagy várva várt pillanat
a reakció, és nem azt kaptam, amire számítottam, és
amit a vers megérdemelt volna.
Ez számomra éktelen nagy csalódást hozott, hogy
a várt mélyreható érzelmi hatás ennyi volt,
és ez is csak úgy odavetve, mintegy félvállról véve
egy csupasz igénytelen kis mondat :
“Ja, igen jó kis “VERSIKÉT írtál!”
Egy fene igénytelen
csak úgy nyeglén, és félvállról, panyókáról,
odavetett mondatocska, mint
amit amúgy pontosan megíllet
egy nyomorúságos kis félresikerült
szóra egyáltalán nem érdemes
kis irka-firka.
Nesze neked alkotó,
itt van műved, méltó fogadtatása.
Na, de sebaj nem vagyunk egyformák.
Egyikünknek fontos értékes, érzelmes,
az a másiknak felejtendő giccs és szemét.
Ezt most úgy éltem meg , mint valami lesújtó
versem, s engem elmarasztaló értékelés.
Pedig belőled csak az igazság szava szólalt meg:
Itt van egy újabb felejtendő
jelentéktelen kis versike.
Tessék, íme a véleményem, montad:
A nagy alkotásnak vélt valami
nem más, mint kidobandó szemét,
értéktelen üres kacat.
Nesze, Drágám,
itt van, kapd el,
Fogjad! Dobd el!
De jó messzire!
E lesújtó vélemény hatására
Most lelkem sajog, de
annak ellenére, hogy versem
el lett marasztalva
nem bánom, hogy megírtam.
Nekem e vers kedves emlékem,,
és mint szülője édes gyermekemnek
tekintem, ahol tudom még
a széltől is óvom.
És ha tőlem azt kérded vajon megírni, megérte?
Erre egyértelmű határozott feleletem
az, hogy megírtam,
most is ezt tenném,
egy percig nem haboznék!
És végezetül azért nyílik szám szóra, hogy
hozzád, ihlető Múzsám,
ki e vers megírására a témát nekem súgtad
köszönetet mondjak érte, mert ezt nekem megírni
mindennek ellenére,
de százszor is
MEGÉRTE!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„ki e vers megírására a témát nekem súgtad
köszönetet mondjak érte, mert ezt nekem megírni
mindennek ellenére,
de százszor is
MEGÉRTE!”
Kedves Tonió!
Ez a lényeg, hogy neked megérte, a többi nem számít. (Ha csak az nem, hogy én pedig elolvastam).
Szeretettel: Rita