A hintaszék

Végre beköszöntött a nyár!

A természet már teljes pompájában tündökölt, és a nap sem fukarkodott a meleggel. A hűvösebb májusi napok után hirtelen olyan hőség keletkezett, hogy szinte egyik pillanatról a másikra kellett lecserélni a pulóvereket és kabátokat pólóra és rövidnadrágra.

A téren a platánok árnyékában két középkorú nő üldögélt egy padon, virágos könnyű nyári ruhában, szandálban. Kezükben hatalmas műanyag kehely fagylalt, s miközben kanalazták, komolyan vitatkoztak valamiről:

• Én azt mondom, a legjobb ajándék egy tévé lenne, olyan ócska már az a régi, képcsöves! Le kell cserélni egy nagyobb síkképernyősre, és ha már a 80. szülinapja lesz, kapjon legalább egy nyolcvan centist – mondta az idősebb, akin látszott, hogy már jó előre eltervezte ezt az ajándékot.
• Jaj, Nóra! – Neked mindig olyan elképesztő ötleteid vannak! – vetett ellent a fiatalabbik, akinek nem igazán nyerte el tetszését a javaslat, és ezt azonnal szóvá is tette: – Ismered apát. Többet van a kertben, mint a tévé előtt, főleg most, hogy kijött a jó idő. Egész nyáron a szőlőjével foglalatoskodik, nem ér rá folyton a képernyőt bámulni. Este meg amikor leül elé, már olyan fáradt, hogy pár perc alatt úgyis elalszik.
• Persze, a legkönnyebb kritizálni a másikat! – vágott vissza Nóra sértődötten. – Miért? Neked talán van valami jobb ötleted?
• Igen, lenne! Szerintem pedig azt a kényelmetlen fotelt kellene lecserélni, amelynek olyan alacsony a háttámlája, hogy amikor elalszik benne, össze- vissza lóg a feje. Utána pedig nem tudja elképzelni, hogy mitől is fáj folyton a nyaka. De ha vennénk apának egy hintaszéket, jó magas támlával, abban biztos, hogy jobban tudna pihenni és tévézni is egyszerre.

Nóra meglepetten nézett húgára, Rebekára, aki mindig is sokkal gyakorlatiasabb volt nála. Egyáltalán nem tartotta rossz ötletnek a hintaszéket ő maga sem, sőt! De, hogy neki is igaza legyen, ragaszkodott a saját tervéhez is, mondván, hogy az öreg szeme sem a régi már, mégis csak szükség lenne egy nagyobb készülékre is.

Így aztán békésen meg is egyeztek és eldöntötték, hogy megveszik mindkét ajándékot: a tévét a szórakozás kedvéért, a hintaszéket pedig a kényelem miatt.

A lányok egyébként is imádták apjukat, aki már öt éve a magányos özvegyek keserű kenyerén élt. Édesanyjuk váratlan halála után mindketten szívesen magukhoz is vették volna, hogy vigyázzanak rá, és gondoskodjanak róla.

De a férfi makacs volt, hallani sem akart arról, hogy ott hagyja a családi fészket, amelyet még fiatalon, oly keserves munkával építettek fel a feleségével, és amelyben minden a saját keze munkáját dicsérte. Lakatosként maga készítette a kerítést, a teraszt, a szőlőlugast, de maga ültette el a kertben az összes fát és szőlőt is.

Nóra háromszáz kilométerre élt a szülői háztól, és bár bőven lett volna nála hely a tágas családi házban, apja még csak elképzelni sem tudta volna, hogy olyan messzire költözzön hőn szeretett otthonától.

Hiszen még a kisebbik lányával sem akart élni, aki pedig ott lakott a közelben, a szomszéd városban. Bár az is igaz, hogy hol is fért volna el náluk a negyven négyzetméteres második emeleti lakásban? És különben is mit kezdett volna ott kert és szőlő nélkül?

Ezért inkább az egyedüllétet választotta, már csak azért is, mert egyik gyermekét sem akarta megsérteni. Jól tudta, akármi is lenne a döntése, az a másiknak biztos, hogy rosszul esne.

Így aztán Nóra és Rebeka is belátta, hogy apjuknak nincs szíve otthagyni a biztonságos otthont, ahol minden napot ifjúsága és imádott felesége emlékével tölthetett el.

Szerencsére még kiváló egészségnek örvendett, habár a fizikai munkát már egyre nehezebben bírta, hamar elfáradt. Főzni a felesége halála után sem tanult meg, az ebédet naponta hordták neki az egyik közeli étteremből.

Reggelente egy-egy szociális gondozó is meglátogatta mindennap, legtöbbször ő is mosogatott el, és segített a ház rendben tartásában is. Lányai, unokái is rendszeresen látogatták, amikor csak tudták, így azért elég elviselhető volt számára a magány, főleg, hogy mindig akadt valami tennivaló a kertben és a ház körül is. Kedvenc fiú unokája nem régiben megajándékozta egy aranyos kis fekete pulival is, így, ha nem akadt más, a kutya mindig ott volt társaságnak.

A család izgatottan készülődött a kerek évfordulóra: Nóráék megvásárolták a tévét, Rebeka pedig egy alig használt, kényelmes rattan hintaszéket szerzett be az egyik internetes portálról.

A férfi izgatottan várta a szülinapját, mert sejtette, hogy gyermekei készülnek valamivel, de öröme akkor lett csak igazán határtalan, amikor az unokák is megérkeztek. Újra együtt volt a család!

Megtelt a ház és az udvar élettel. Négy unokája közül a legidősebb már férjhez ment, és most e jeles alkalomra elhozta a három tündéri dédunokát is. De a többiek sem egyedül érkeztek, mindenkit elkísért a párja is, szinte alig fértek el az árnyékos lugasban felállított asztalnál.

Az ünnepi ebédet, amelyről Nóra és Rebeka gondoskodott, még odabent a házban fogyasztották el, de a tortát már a lugasba vitték ki. Ezzel az ürüggyel tudták csak apjukat kicsalogatni az udvarra, hogy az ajándékokat végre be tudják csempészni a szobájába.

A csokitortát a közeli cukrászdában rendelték, és emeleteset kértek. Nagy a család, és különben is a nyolcvan szál gyertyának is el kellett férnie rajta. Bizony nem kis munka volt meggyújtani őket, és az ünnepelt nem is tudta egy szuszra elfújni valamennyit, pedig még a három apróság is besegített neki.

De végül mégiscsak sikerült, és miután megkóstolták, örömmel állapították meg, hogy nem csak szép, de finom is. Ezután következett a köszöntés, majd Nóra és Rebeka megkérték apjukat, hogy fáradjon be velük a házba:

• Olyan kényelmes nekem idekint, nincs sok kedvem most felkelni – tiltakozott az ünnepelt, de az egész család erősködött, hogy csak fogadjon szót, és menjen, mert nem fogja megbánni.
• No, jó, ha annyira ragaszkodtok hozzá – állt fel kicsit dohogva az öreg, és engedte, hogy lányai belekaroljanak, és bevezessék a szobájába. A többiek is izgatottan követték őket. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon tetszik-e majd neki a meglepetés?
• Boldog szülinapot, apukám! – kiáltotta Nóra és Rebeka szinte egyszerre, és a férfi teljesen meghatódott, amikor a szobába lépett.

Itt már nyoma sem volt a régi, képcsöves tévének, a helyét egy hatalmas síkképernyős újdonság foglalta el, amelyen éppen a sportcsatorna közvetített valami focimeccset. Nóra nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

• Remélem, ennek a képernyőjét jobban fogod látni, mint azét a régi vacakét. Nyolcvan centis, elvégre, ez mégiscsak a nyolcvanadik szülinapod. De már most megígérem, hogy majd a századikra kapsz egy száz centiset is, ha megérjük!

Mindannyian jót nevettek ezen a kis poénon, aztán a férfi boldogan foglalt helyet a hintaszékben is. Kezdetben kicsit bizonytalanul érezte magát benne, amikor megmozdult alatta, de ahogy megtalálta a biztos és kényelmes pozíciót, már ki sem akart szállni belőle.

Aztán ahogy az évek teltek, egyre gyakrabban és hosszabb ideig ült benne. Úgy érezte, hogy most már hivatalosan is engedélyt kapott a pihenésre, és most már nem várja el tőle senki, hogy órákon át a kertben álldogáljon, amikor már menni is alig bír. Jól is esett neki a tévé előtti ücsörgés, pihenés, még akkor is, ha leggyakrabban elaludt rajta.

De minél többet ült a hintaszékben, annál kevesebbet járt ki a kertbe. Ez ősszel és télen még érthető is volt, hiszen olyankor alig akadt munka odakint, de amikor néhány év múlva már tavasszal és nyáron sem mozdult ki a házból, már mindenki sejtette, hogy végleg elfáradt.

Egy októberi reggelen aztán így talált rá a gondozó nő is: a tévé előtt, a kedvenc hintaszékében ülve, amelyben örökre elaludt…

Telt-múlt az idő, egy évvel később a család a házat eladta. A régi tárgyak és bútorok közül sok mindent elajándékoztak vagy kidobtak, de a lányok két dologhoz mindenképpen ragaszkodtak:

Nóra a tévét vitte el, amely náluk a vendégszobába került, Rebeka pedig a hintaszéket.

Sajnos, apró és zsúfolt lakásába nem tudta betenni, így végül a lányának ajándékozta. Nem rég költöztek új házba, és elkészült végre a tágas teraszuk is.

Itt kapott a szék előkelő helyet az egyik sarokban a dédunokák legnagyobb örömére, akik gyakran hintáztatták benne egymást. Közben nagyokat kacagtak, és Rebeka, aki mosolyogva figyelte játékukat, elégedetten állapította meg, hogy ebben a székben nem csak apja volt boldog, de a dédunokák is legalább annyira jól érzik benne magukat.

A múlt titkait őrző szék pedig talán még mindig ott áll a sarokban, de az is lehet, hogy már rég tönkrement a sok hintáztatásban.

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......