Igazgatói időben (7. részlet)

Elhatározom, indulok az októberi önkormányzati választásokon. Újra képviselő szeretnék lenni. Izmosodik bennem a szándék. Kissé illetlen dolog ez sokak szerint, de az iskola nagyon is jól járna vele, akkor miért ne, ha törvényes, ha nem ártalmas, és én vállalom.

Bevallom, szeretek is képviselő lenni. Ez az egyik legjobb dolog, amivel valaha is találkoztam.

Két hetenként, de van úgy, hogy három naponként meghívót kapok a képviselő-testületi ülésekre. Kiöltözök, beülök a kultúrház tárgyaló termébe, ahol zajlanak az ülések. Az asztalok megterítve fogadnak bennünket. Papírok, mikrofonok előttünk. U alakban ülünk, a bejáratnál a kamerás, felveszi a testületi ülést. Egy az egyben, élő adásban leadják a városban. Mindenki otthonról hallgathatja a tárgyalásainkat, mondják, jobb, mint egy valóságshow. Szervezkedések, összebeszélések előzik meg a döntéseket, gyakran sejtem, hogy ezek egy részéből kimaradok, de van, hogy beavatnak. Lobbiznak nálam a képviselőtársak. A döntések azonnal, itt helyben és forró vitában születnek. Nagyok a tétek, pénzekről, átalakításokról döntünk. A temető üzemeltetőjéről, telkek eladásáról, járdák felújításáról, létszámleépítésről, névhasználatról, adott esetben intézmények, iskolák összevonásáról és megszüntetéséről. Igenre, nemre, tartózkodásokra emelem a kezem. Úgy is teljesítem a feladataimat, ha egy kukkot sem szólok. De én rendszeresen jelentkezem felszólalásra, főleg, ha iskolákról és a gyerekekről van szó.

Szokás szerint ötkor kezdődik az ülés, és még éjfélig is eltarthat, de nem egyszer megtörténik, hogy hajnali fél kettőkor is ott vagyunk. A férfiak fáradhatatlanul vitáznak.  Ilyenkor aztán több részletre osztva adják le a testületi ülést a helyi médiában. Egyszer hajnali háromig tartott az ülés. Kettőkor elhagytam a termet, dühösen, mit képzelnek, nyolc óra ülésezés után is eszénél lehet az ember. Én nem voltam, az biztos, de szerintem ők sem.

Gyalog megyek haza. Szinte minden alkalommal. Nem tudja, aki nem tapasztalta, hogy milyen böszme hideg van este tíz után a fagyos téli utcán. Pláne, ha elindul az ember egy fülledt tárgyalóteremből. Szinte a betonra ragad a talpa a száraz fagyban. Annyira fázok, hogy a reszketéstől kocognak a fogaim, és úgy érzem, menten összeesek az utcán, bezuhanok egy kerítés mögé, és odafagyok a vasrácsokra.

Fura dolog történt a bányavári pedagógus napon. Ülünk vagy százötvenegyen a kultúrház nagytermében. Körben asztalok, amik mellett a település oktatási intézményeinek a dolgozói, óvodák, iskolák, zeneiskola, kultúrház. Bődületes, milyen sokan vagyunk! Középen foglalnak helyet a hivatal dolgozói és a polgármester. Előttünk kis színpad, afféle pódium, arra lépdel fel, aki díjat, elismerést kap. Nekem is huszonöt éves jubileumom van.  Kapok virágcsokrot, kezet fog velem a polgármester. Aztán az iskolámból még vagy három alkalommal van érintett, de egyik sem érkezett ide, nincs, ki átvegye a virágcsokrot, és én mindannyiszor kimegyek a csokorért, a kis borítékért, helyettük. Igyekszem szégyenlős arcot vágni, talán mégsem nekem kéne átvenni ezeket a tárgyakat. De mit tehetnék, nincs, aki helyettem odalépjen a polgármester elé, és elvegye, amit kínálnak. Talán a buzgalom felesleges, döntsék el mások, kinek kell adni a virágot, ha az érintett távol van. De csak átveszem kötelességtudatból, kényszeresen, amit kell.

Augusztusban értesítést kapok az Ipari Minisztériumból, Kerékpáros barát iskola címet kapunk, szeptember huszonötödikén, pénteken délelőtt lesz a díj átadása a minisztériumban. Értesítem az eseményről a polgármestert, jelzi, ő is jön az ünnepségre, mert az Önkormányzat részére is valami hasonló díjat vesz át ugyanazon az ünnepségen. Felajánlja, hogy vele menjek a minisztériumba. Miért ne? Miért utasítanám vissza?

Ahogy a közelgő választás levegője bejárja a hivatal épületét, úgy látom egyre magányosabbnak Polgi Lajost, a polgármestert. Összes bogarassága, megszállottsága, amivel mindig is gyakorolta polgármesteri tisztségét, közemberi szerepkörét, az egyre plasztikusabb, leplezetlenebb. Eszembe villannak a bizottsági ülések. Egyszer, ahogy a pénzügyekről elmélkedtünk, éjjel tizenegy tájékán, persze, Lajosunk gyakran szót kért, szokásához híven, hevesen taglalta a pénztelenséget, a sajátját is, és szavai alátámasztásául vagy kiegészítéséül, váratlanul feltette hosszú lábait a tárgyalóasztalra, megmutatta a lyukas cipőtalpát. Közben röhögött a képviselők között kitörő borzongáson. A hatás fokozása érdekében, cigarettázástól sárgult, hosszú mutatóujját mélyen belevájta a cipőtalpon tátongó hasadékba, hogy mindenki jól érzékelje, mennyire le sem szarja személyes anyagi érdekeltségét, nem ad a külcsínre, megbotránkoztat bennünket, ha kell. Hát aztán! Figyeljen mindenki a lényegre, a város érdeke a fontos, és ebben ő élen jár, mert még a lyukas cipőjét sem bánja, sőt büszkén vállalja.

Szóval Lajosunk berendel a hivatalba. Fél tízre, amikor is kocsijával beszállít az Ipari Minisztériumba. Sohasem gondoltam, hogy egy minisztériumi folyosó ilyen sivár. Nekem legalábbis. Sosem jártam minisztériumban. Elegánsnak lélegzetelállítónak képzeltem.

Néhány ember lézeng a folyosón, átlagos ruhákban, arcvonásaikon semmitmondó türelmetlenség, fásultság ül. Szendvicsek és üdítők várnak elfogyasztásra az előtérben, széles tálcákra halmozva.

Átveszem az oklevelet. Kerékpáros barát iskola és munkahely. Csupán annyit tettem érte, hogy kitöltöttem egy pályázati űrlapot, és visszaküldtem a minisztériumba.  Nézegetem az átadott okmányt. Nem akarom elhinni, de muszáj, az iskolám neve helytelenül van leírva. Bányavár helyett Bányászati. Az ünnepség után odamegyek a főasztalon ülőkhöz, restellem az egészet, de ezzel az elírással nem mehetek vissza a Bányavári Kertvárosi Iskolába. Az ügyintéző, aki egy darabig forgatja kezében a papírt, rosszallóan tekint vissza rám, majd a mellette állóval folytatott tanácskozás követően azt ígéri, hogy idővel postázzák a kijavított okmányt. Várjak türelmesen, mást nem tehetek. Csalódott vagyok. Lajosunk nem, az önkormányzati oklevél hibátlan. Bamba, élveteg mosollyal tartja maga előtt. Aztán megérti, hogy a miénkkel is kéne foglalkoznia. Minden rendben lesz, jelenti ki magabiztosan. Elviharzik mellőlem. Eltűnik valamelyik oldalsó irodában, hosszasan tárgyal. Halálra unom magam, mire végre visszatér. Mondják, bratyizik a minisztérium tisztviselőivel, ismert személy a körükben, gyakran lobbizott náluk a város érdekében.

Ugyanazzal a válasszal tér vissza, mint amit én kaptam, pár hónapot, esetleg hetet csúszik az okmány újbóli elkészítése, a miniszterrel nem könnyű aláíratni bármit is.

Kora délután Lajos autójával gurulunk vissza Bányavárra. Polgármesterünk közlékeny, személyes információkat, ízlésbeli vélekedéseit is megosztja velem. Gyakran pislant rám a volán mögül, erős dohányos, kellemetlen szaga van. Alig várom, hogy kikászálódjak mellőle. Kellemes bódulattal tölt el a tudat, hogy hamarosan újra az iskola falai között lehetek, megszabadulok Lajosunk tömény jelenlététől. Aztán a langyos irodában lapozgatom a postát, sok levél érkezett, de egyik sem tartalmaz lényeges infót, reklámok csupán, tájékoztatók. Végül is, jó ez így.

Lajos és az én időm hamarosan lejár, egy hét és nyakunkon a választás. A Bányavári Polgári Kör civil szervezet képviselő jelöltje leszek. A polgármesterrel és még kilenc képviselővel egy platformon állunk. Szeretnénk folytatni a megkezdett munkát, a korábbi folyamatokat nyugodtan vinni tovább, takarékos gazdálkodás, lassú, de biztos fejlődés Bányaváron. Lajos és az őt támogató képviselők már belenyugodtak abba, hogy két iskola marad Bányaváron. A kampányban is szerepel, letették a voksot az iskolák fejlesztése mellett. Nyugodt lehetek, a jó oldalon állok.

Pártoktól független jelöltek vagyunk, a helyi ügyeket képviseljük, nem a pártpolitikát. A másik oldal igyekszik vádolni bennünket, hogy éppen az X párt szekerét toljuk, ezért a szavazók, ha kicsit is Y oldaliak, szavazzanak a másik csapatra. Nem vesszük komolyan ezt a politikai húzást. Bízunk a győzelembe, annyira nyilvánvaló, hogy mi vagyunk az alkalmasak. Bányavár irányítása a mi kezünkben lenne jó helyen. Ezt bizonyítja az elmúlt négy év, egyenletesen fejlődött a város, kiépült a csatorna, szépültek az utak, az intézmények megmaradtak, tovább is fejlődtek, visszaélések, lopások nem történtek. Sokat vitatkoztunk és gyötörtük egymást. Hát aztán! Komolyan vettük a képviselői munkát.

Author: Horváth Erzsébet

Horváth Erzsébet vagyok. Felváltva élek vidéken és Budapest közelében. Magyar nyelv és irodalom tanárként dolgoztam sokáig. Írásaim közül jó néhány már az 1980-as évek közepén megjelent a Tiszatáj, Mozgó Világ, Új Tükör, Tekintet folyóiratokban. 2015 óta foglalkozom újra írással. Hat évig nem is kerestem a megjelenés újbóli lehetőségét sem, hogy e szándék ne befolyásolhasson a hogyan és mit írni kérdéskörében. Eddig nyolc regénynél tartok, dolgozom a kilencediken. Novellák, regényrészletek jelentek meg tőlem az elmúlt három évben antológiákban, online felületeken. 2022 májusában Love veletek címmel megjelent az első regényem a Holnap Magazin Kiadó gondozásában. Majd 2023 őszén A Hold távolsága szintén. Közérdeklődésre számot tartó a témája és a mondanivalója. Igazán büszke vagyok rá, hogy könyvem kiadását két település; Budakalász és Szentgotthárd város önkormányzata támogatta. Egyszerű vidéki emberekről szól, a rég elporladt kilencszázhatvanas-hetvenes években, és olyan küzdelmekről, ahol a kiszolgáltatott szereplők a viszontagságokat csendben elszenvedik. Egy lányka beszéli el a történet, aki a felnőttek sorsa miatt aggódik, miközben a boldogságról szüntelen álmodozik. Szerelmi szála is van a regénynek, és persze kalandos helyzetek, mindez egy 21. századi felnőtt szemszögéből láttatva. A rossz dolgok ellenére életörömmel bemutatva azt a régi világot. Több jól sikerült könyvbemutatót is tartottam különböző helyeken. 2024 karácsonya előtt idős embereket...