A száguldó roller
Ráérősen, kényelmesen sétálgatok a főutcán, szorosan a házakhoz közel. Itt nem érhet bántódás – gondolom naivul. Aztán a következő pillanatban egyensúlyomat vesztem, és szétterülök a földön.
Körülöttem a bevásárló szatyor tartalma százfelé gurul. Néhányan odarohannak, felsegítenek. Mások a főznivalóimat szedegetik össze.
Kedvesen, aggódva kérdezgetnek, hogy mennyire ütöttem meg magam.
Az a hölgy, aki a karomat fogja, kezével dühösen mutatja a rollerost, akinek mindez köszönhető!
A fájdalom még jó pár napig emlékeztetett a kellemetlen történésre, amely sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Ez a közvetlen ok, hogy papírt és tollat ragadtam.
Kezdjük az elején!
A délelőtti órákban a soproni Várkerület tele van kirándulókkal, munkába sietőkkel, diákokkal, kézen fogva sétáló szerelmesekkel, babakocsit toló kismamákkal, csomagjukat cipelő utasokkal.
A város nem titkol semmit, önmagát adja!
Az éjszaka emlékei még a járdán díszelegnek: az eldobott cigarettacsikkek, a sörös dobozok, a szétdobált szemetek.
A hotelek és cukrászdák előtt üldögélő és kávéjukat kortyolgatók ráérősen mustrálják a járókelőket, az öreg urak a fiatal lányokat.
A lámpák szabályozzák az autós forgalmat, gyorsan haladni azonban nem lehet, mert az úttest telítődött járművel.
A városra jellemző hangos lüktetés zavaró, idegesítő, de ugyanakkor figyelmeztetés is, hogy részesei vagyunk egy nagyobb közösségnek.
A fiatalok előszeretettel suhannak a száguldó rolleren az úti céljuk felé. Erre kijelölt út csak az úttest egyik oldalán van, és csak egy irányba, a pályaudvartól befelé a Várkerületre.
Azok, akik az állomás felé mennek, sajnos a gyalogos járdán közlekednek biciklivel vagy rolleren. Nincs semmi szabály! Észrevétlenül kerülgetik a járókelőket, figyelmeztetés nélkül!
Csak az isteni gondviselésnek tudható be, hogy még nem történt nagyobb tragédia!
Az elesések, a bokatörés, amely már szinte mindennapos, a hétköznapok balszerencséi.
Nem kérdés, hogy A-ból a B-be gyorsabban oda lehet érni, veszélyeztetve saját és mások testi épségét.
Nem tudom pontosan megítélni, hogy a rollerrel milyen sebességgel közlekednek, de azt látom, hogy nagyon gyakran gyorsabbak, mint az autósok.
Nincs korhatár!
Az idősebb és bátrabb férfiak a fiatalság múló perceit próbálják vele megélni. Magabiztosan tekintenek előre, bizakodva, hogy a külvilág még elismerő pillantásra érdemesíti.
A fiatal lányok és fiúk a szabadság „édes mámorát” dédelgetik a drága járművön, amely már státuszszimbólum.
Utazásaim során jártam olyan fejlett országokban, (pl. Hollandia, Dánia) ahol mindezek a közlekedés természetes eszközei, szigorúan szabályozott közlekedési morállal, több száz kilométeres úthálózattal.
Sajnos az én városomban ez még hiányzik!
Helyette a járókelőket veszélyeztető mindennapok, a szülők érthető aggódása a gyerekükért jellemző.
Mi, idősebbek kongatjuk a vészharangot!
Ébresztő kedves felnőttek, pedagógusok, a forgalmat irányítók és mindenki!
Nem kell megvárni, amíg megtörténik a visszafordíthatatlan tragédia!
A káosz, amelyben nincsenek szabályok, nincs rend, előbb-utóbb megbosszulja önmagát.
Nem az életet könnyítő eszközről kell lemondani, hanem a hozzá kapcsolódó felelőtlen magatartáson kell változtatni! Nem a sebesség az elsődleges, hanem az, hogy bármelyik pillanatban meg tudjunk állni!
Az egymás mellett élésnek nemcsak a nagy szabadság a velejárója, hanem az egymáshoz való alkalmazkodás, a féltés, a tisztelet! Ezen a téren még nagyon sok a tennivaló!
A hiányosság, melyet eredményesen a fiataloknál kell elkezdeni!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Jó kis írás volt. Tanulságos, érdemes lenne az iskolákban felolvasni. Igen, jobb, mintha mindenki autóval közlekedne. Ha most lennék fiatal, biztos, hogy én is szeretnék ilyen elektromos rollert. Ugyanakkor tény, hogy veszélyes tud lenni. Az embernek hátrafelé nincs szeme, így nem is észleli, hogy veszélyben van. Mellettem is gyakorta suhant el a járdán egy-egy kerékpáros, vagy rolleres. Eddig még megúsztam a gázolást, bár utólag úgy láttam, hogy szinte centiken múlott.
Szeretettel: Rita