Születésnapi köszöntő
Nyár után az ősz a természet legkülönlegesebb fordulópontja. Ilyenkor az erdő dicsekedve pompázik a barna megszámlálhatatlan árnyalatában, a komolyságot tükrözve. Jelen van a sárga és a zöld, amely a harmóniáért felel. A piros a bujaságot, a szenvedélyt kelti életre, igazi festői szépséggel.
Ilyen csodálatos világ a Gemenci ártéri erdő, a Duna mentén. Egy igazi érintetlen természetvédelmi terület. Holtágakkal, belső tavakkal szabdalt, burjánzó növényzettel, egy ártéri rezervátum.
A párom számára ez a miliő jelentette a templomi csodát!
A fiunk ötven éves, az apja már nem élte meg a születésnapját.
Egyedül maradtam. A fényképeket nézegetve élem át újra a közösen megélt eseményeket.
Pici, újszülött baba a karomban, életem végéig a legboldogabb pillanat!
Sorba rakom az egy, kettő ….. sokéves felvételeket, és csak csodálkozom, hova szaladt el ennyi év?!
A képen elől a férjem, középen a fiunk, leghátul lemaradva én araszolgatok szégyenlősen a kijelölt ösvényen. Ők ketten minden rezdülésre fogékonyak voltak. Számukra természetes volt az erdei séta a Duna mentén. A füzek, a nyárfák, kocsányos tölgyek, az égig érő fák birodalmában lépkedni csak nesztelenül lehetett! Ha megfeledkeztem magamról, ketten fordultak felém rosszallóan integetve, hogy túl hangos vagyok.
Itt van az ország legnagyobb fája, a Pörbölyi Titán, a 21 méter kerületű sokat tapasztalt nyárfa. Mellette mindig megpihentünk, de beszélgetni itt sem lehetett, mert az erdő titokzatos, belső világát nem lehet zavarni!
A következő kép Tóbiás és Sára fotója, a nemzet leghíresebb fekete gólya párja. Csodálkozva nézem ezt a két madarat!
Mi, emberek gyakran megfeledkezünk arról, hogy az állatvilág a maga bölcsességével, íratlan törvényeivel az összetartozást, az érdek nélküli ragaszkodást, a hűséget, a leghitelesebben példázza.
A hetedik csodaként tekintettek a szöszmötölő borzra, a játszadozó mókusra vagy a mókás vidrára.
Sokat hallottam a férjemtől, hogy Gemencben él Magyarország legszebb gímszarvas populációja.
Mosolyogva emlékszem vissza arra a történetre, amikor még fiatal házasok voltunk, és a férjem sokat sejtető izgalommal közölte, hogy nagy meglepetésben lesz részem. Minden eszembe jutott aminek örülnék! Aznap csinos akartam lenni, hosszan készülődtem, sokáig válogattam a ruháim között.
Már beköszöntött a szürkület, amikor elindultunk, tőlünk 40 km-re fekvő Baja irányába. A meglepetést még fokozta, amikor gyorsan átsuhantunk a kis városon. Mindez egy perc alatt elszállt, amikor bekanyarodtunk a Gemenci erdőbe, ahol kedvesen kérte, hogy szálljak ki az autóból.
Arra az időre már a sötét szétterült, semmit nem lehetett szabad szemmel látni. Aztán a hátam mögött iszonyú hangerővel felbőgött a szerelmes szarvasbika. A férjem átszellemülten, átölelve kérdezte: Ugye milyen csodálatos?
Én a félelemtől elbőgtem magam. Azóta tudom, hogy ez az év legizgalmasabb turisztikai programja, de én soha többet nem akartam ebben az élményben részt venni!
Amikor a fiunk 17 éves volt, a Duna semmit nem kímélt. Birtokba vette az erdőt, kiszorítva az állatvilágot, mindent elárasztott, bizonyítva a természetfeletti fölényét!
Az ünnepelt a születésnapra azt kérte, hogy csónakkal menjünk át a Nagy-Dunán, be a vízzel árasztott erdőbe, és mentsük a szorult helyzetbe került vízimadarakat. Mindezt azért, mert a Gemenci erdő a kócsagok, gémek, jégmadarak, réti sasok gondoskodó otthona.
A nagyvadak, a szarvasok és a vaddisznók – ha nem voltak elég gyorsak vagy leleményesek – a víz áldozatai lettek.
Ma már a fiunk, amit az apjától tanult, a gyerekeinek adja tovább. Az erdő szeretete, benne a növény és állatvilág tisztelete számukra kőbe vésett törvény. Egy olyan örökség, amely apáról fiúra száll.
Ez így lesz a jövőben is, mert így kell lennie!
Ezzel a visszaemlékezéssel kívánom mindazt az örömet, boldogságot, amely tartalmassá teszi a hátralévő éveket!
Az Isten éltessen!
Őszinte szeretettel: Anya
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....