A tűz tudta magáról, hogy értékes, hiszen meleget ad, valamikor nélküle még sütni-főzni se lehetett, a nap tűző sugara érleli a termést, de nem csak a haszna miatt szeretik az emberek, hanem közösségteremtő ereje is van, hiszen a tábortűz mellé öröm letelepedni, hallani, amint ropog a rőzse, majd a fahasáb és a lángnyelvek, melyek csodálatosan szépek, hiszen a vörös és a sárga minden árnyalatában pompáznak és ezek a vágytól égő színek valósággal elvarázsolnak. A sötétben sejtelmes fényt festenek az emberek arcára, akik vidáman dalolnak. A szerelmes párok pedig összebújnak. A szerelem jelképe is a tűz, amely két emberben lángra gyúl. A szerelem nélkül az élet egyhangú, a szerelem az, ami öröm és ami olykor bú, de nem megélni vétek, akkor is, ha megéget. Hiszen szárnyakat ad, erőt, energiát, vágyat. A szerelmes ember kortalan és hatalmas energiákat mozgat. A szerelem időtlen. Boldog az, aki bármely korban annak rabja lehet, hiszen ez a rabság, öröm, gyönyör és élvezet.
Azzal viszont tisztában volt a tűz, hogy van egy komoly ellensége, amelyet úgy hívnak, hogy víz. Mielőtt az emberek nyugovóra térnek, néhány vödör vizet a még megmaradt parázsra öntenek, hogy nehogy a hirtelen feltámadó szél, azt lángra lobbantsa.
Így volt ez mindig emberemlékezet óta, hogy a tűz és a víz ellenségei egymásnak. Az emberek tudják, hogy a vízre is szükség van, hiszen víz nélkül nincs élet és miközben ugyanolyan hasznos, akárcsak a tűz, a látványa is szép, valamint melegben fürdőzésre, felfrissülésre is alkalmas.
A horgászok, halászok kedvelt helye, a sekély vízben a gyermekek is szívesen pancsolnak, de a tűzhöz hasonlóan, amilyen áldás tud lenni a víz, ugyanolyan átok is, ha túl sok van belőle, ha áradásokat okoz, ha nem tud beérni a sok eső miatt a termés, ha még a fák gyökereit is képes kimosni és hosszan lehetne ecsetelni, hogy a sok, bizony a vízből is meg tud ártani.
Mégis, ahogy a mondás tartja, az ellentétek vonzzák egymást.
Az egyik csoda szép nyári éjszakán, amikor a tábortűz lángja magasra csapott, a tűz egyszer csak meglátta a vizet, jobban mondva magát egy kis tavacskában.
Nem törődve a veszéllyel ifjúi hévvel teltek meg vágytól fűtött lángjai és a vizet kezdte csodálni.
Később, ha nem gyújtottak pásztortüzet, akkor is meglátogatta a vizet, gyufával, vagy öngyújtóval csiholt egy kis lángocskát és csak nézte, hogy fénylik rajta a felkelő nap sugara, majd amikor az már magasabbra hág az égen, akkor minden egyes kis hullámban tükröződik a fénye, végül, a lemenő nap sugara vetít aranyhidat a kis tóra, mielőtt a horizonton lebukkanna.
Mikor a szél se rebben, nyugodt és csendes a felszíne, de egy kis szellő is borzolgatja azt, ám ha erős szél fúj, tajtékokat vet, olyankor magáról haragos képet fest.
A tűz úgy érezte, hogy ő ilyent nem tud. Rajta a nap sugara sohasem táncolt, a gyerekek és a felnőttek se mártóznak meg benne. A víz – mint tiltott gyümölcs – egyre jobban érdekelte.
Sokáig csodálta, nézegette, de egy napon arra ébredt, hogy a felszínt már sok formában látta, de a mélységét eddig még sohasem csodálhatta. Innentől kezdve már csak ez izgatta.
Igen, de hogy juthat a tűz a víz mélyére? Nincs más megoldás, meg kell erősödnie. Ha nincs eső, és perzsel a nap égető sugara, akkor a vizet ki is apaszthatja, és megfejtheti a titkát, amit a felszínen sohasem lát.
Megadatott neki, hogy erőre kapjon, a kis tavacska egyre jobban apadjon, végül, teljesen kiszáradt és a mederben egy csepp víz sem maradt. A természet, benne az ember és az élővilág sóhajtozott, a tűz egyre több helyen lángra kapott, megperzselt és megégetett mindent, miközben elfogyott a vízkészlet.
A tűz a csupasz mederrel már nem tudott mit kezdeni, hiszen azon többé már nem ragyogott a napsugár, az ő fényét se tükrözte vissza, és ezzel, hogy a vizet felemésztette, a mélységeit meg se ismerte.
Belátta, hogy mindenki vágyik a vízre, akkor is, ha őt kioltja, de ha nem lépi túl a felségterületét, ugyanúgy szeretik az emberek, mint rég. Rájött arra, hogy a víz titkát a tűz nem tudja megfejteni, mert annak titka a felszín alatt van, ahová a tűz nem juthat el soha. Ha mégis behatol oda, felemészti a vizet, melyet csodált és amelyet szeretett, de azzal, hogy felemésztette, nem megismerte, hanem megsemmisítette.
Talán így történhetett, hogy a tűz is beleegyezett abba, hogy az eső megeredjen. A természet fellélegzett, a patakok újból csordogálni kezdtek szomjoltónak az erdei vadaknak, és idővel a kis tavacska is megtelt vízzel, melyben megláthatta magát a tábortűzként gyújtott láng, aki belátta, hogy a víz mélységét és titkát többé sohasem kutathatja, hiszen arra nincs se képessége, se hatalma.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
