Ülök a teraszon, hátam a széknek támasztom, arcom fölfelé fordítom, felettem a kék égen habkönnyű, kövér felhőpamacsok úsznak át, rakoncátlan szélgyerekek terelték oda őket. Körülöttem fehér gyertyavirág leng, odébb japán lonc omlik le a kerítésről, tenyérnyi zöld folt a piros cserepes házak tövében, valóságos paradicsom számomra. Ülök és nem gondolok semmire. Csak nézek magam elé. Nézem, ahogy a kerítés mellett a hortenzia hatalmas feje ünnepélyesen a földig hajol, köszönti a reggeli napsugarakat. Mellette harsogóan zöld páfrány leveleit táncoltatja a szellő, időnként hozzásimul a cserépbe ültetett koktélparadicsom leveleihez. Kicsit feljebb, a száron már piroslik az édes, illatos, lédús paradicsom. A piacon szereztem be, olyat kértem, ami nem fut túl magasra, apró szemű, édeskés, és bírja a cserépben. Így ültettem balkonparadicsomot a kertbe.
Hasonlóan szagos és nyálcsorgató paradicsomok nőttek a szőlők között megbújva nagymamám szőlőtőkéi között, a zalai domboldalon. Amikor megpihentünk két sor sarabolás közben, fáradtan, sajgó derékkal, izzadtan, rendesen a zsúpfedeles vályogból épített présház előtt felállított farönkökre telepedtünk. Kicsomagoltuk a nagyapám fonta fűzfavessző kosárból magunkkal hozott elemózsiát, a hatalmas szelet kenyereket, a padlásról leakasztott füstölt kolbászt, és letettük az öreg rönkasztalra, amit piros-fehér kockás abrosszal terítettünk le. Ilyenkor nagymamám felszalajtott a benapozott domb tetejére ültetett ropogós, sárga paprikákért és a szagos, zamatos paradicsomokért, illatuk csak úgy úszott a tőkék között. Szedtem a lábam, ahogy csak bírtam, futottam fölfelé, majdnem kiugrott a szívem a helyéből. Erősen ziháltam, mire felértem. Éhes voltam, ezért igyekeztem. Az egész napi munka, a kapálás, ami nem volt kötelező számomra, mivel gyerek voltam, a friss hegyi levegő, az erdő csöndje farkaséhessé tettek. Mire leértem a hegyoldal lábánál dió és meggyfák karéjában megbúvó présházhoz, elfogyott egy-két szem paradicsom, máskor hiányzott a paprika egyik fele. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, illatuk már messziről hívogatott és jóízűen beleharaptam egyikbe-másikba. Érezni akartam a számban szétfolyó édeskés levet, a zamatos lévé sűrített napfény ízét. Ilyen illata és íze csak a szabadtéri zöldségnek van. Nyáron onnan vittük haza a bódító rozmaringot, a molyriasztó lila levendulát, ami szintén a szőlősorok között nőtt.
Egy alkalommal épp szőlőt kötöztünk, lehajoltam egy alsó ághoz, amikor kiegyenesedtem, a levendulától bódult darázs a szoknyám alá szorult és rettenetesen megcsípett a térdem fölött. Sikítva rohantam le a présházhoz, ahol nagymamám az egyik polcról borecetet kerített elő és finoman bedörzsölte a duzzadt területet. Máskor csaláncsípések pettyezték lábam, karom, hiszen valóságos csalánerdő sorakozott az út két oldalát, ami a lucerna legelőn keresztül futott le az erdő mélyén megbúvó Deák Ferenc kúthoz, ahova friss vízért küldtek egy kancsóval a kezemben. Mezítelen lábam szárát könnyen elérték a csípős növények, amik gyakran egészen a mellkasomig értek. Nem is szerettem lemenni egyedül a forráshoz, hiába volt tiszta, élénkítő, jéghideg a vize, inkább az otthoni kútból hozattam vizet, a lovaskocsi könnyen elbírta.
Időtlen, gyermekkori nyarak, amikor az időnek sem kezdete, sem vége, az egészet átjárja valamilyen időn kívüliség. Egy gyerek számára magától értetődő ez az örök jelen, az időtlenség sajátos atmoszférája. Emlékszem, gyakran ültem a domb tetején és elnéztem a felfutó szőlősorokat, a távoli dombok hullámzó vonulatát és szabadnak éreztem magam. Ma sincs ez másképp, ha egy dombtetőn a határtalanságot látom, jóllehet, a csaláncsípést ma sem kedvelem.
Ebből riasztott fel egy nagyon ismerős hang. Anya! Anya! – hallatszott a nappaliból. A lányom hívott be a jelenbe a távoli vidékről, gyermekkorom nyarainak helyszínéről
Author: Kökény Panka
Az írás olyan, mint az emlékezés, írok és hagyom, hogy utazzanak ez emlékek a papíron.
