Az ősz kissé szomorkásan üldögélt a szobában. Ruhája ódivatú volt: alul ráncos anyagú, felül ráborítva egy rojtos vászonkendő. Rozsdavörös hajába színes leveleket tűzdelt. Nagy zsebes kötényében tavalyi dió, gesztenye bújt meg. Ült és kortyolgatott az elmúlt szüretek boraiból, csak úgy a hangulat kedvéért.
Aki még nem jött volna rá, ez a négy évszak háza. Itt lakott egy fiú és három lánytestvér.
Az első, az egyetlen fiú, a tél. A második, a legidősebb lány, az ősz. A harmadik, talán a legfiatalabb mindannyiuk közt és a leghiúbb is, a tavasz. Végül a legvidámabb és legkisebb testvér, a nyár. Igaz, nem voltak egyidősek, de mindnyájan időtlenek. Az öröklét minden örömével és bánatával.
De ősz volt talán a legmelankólikusabb. Az örökös aggodalom nyomot hagyott az arcán. Nagy, gesztenyebarna szemei sem ragyogtak már úgy, mint régen. Na és a nyirkos, ködös reggelek miatt sokszor volt megfázva. Ült, és várta, mikor jön már el az ő ideje, mikor hívja őt melegszívű húga, a nyár, amikor is a fülébe jutott a másik szobából kiszűrődő beszélgetés.
– Szerintem… – szólalt meg a tavasz, amitől édeskés virágillat terjengett az egész házban. Gyönyörű, hullámos hajában gondosan tűzött virágkoszorú tavaszvirágokból. Könnyű, zöld selyem ruháján cseresznyevirág füzér, egészen a szoknya legaljáig. Majd így folytatta: – Nem bántásból mondom, de az őszt nem sokan szeretik. Mindent elront, elveszi a meleget, lekopasztja a fákat, elkergeti a madarakat. Talán még az örömöt is kitépi az emberek szívéből.
A tél, a fiútestvér, bárányszőr, fehér bundában, fején kucsma, lábán elnyűhetetlen hótaposóban ült ott, és csak bólogatott. Nem igazán volt vevő a lányok veszekedésére. Amúgy sem volt túl beszédes. Kesztyűs kezében egy feldíszített kisebb méretű fenyőfa, amit még otthon is magánál tartott, hogy ezzel varázsoljon majd ünnepeket a téli hónapokban.
Szegény ősz, csak ült rezzenéstelenül. Ezt gondolta: igaza van a tavasznak, ő olyan szép, csupa remény, csupa szerelem. Idén nem megyek sehová.
A nyár meg csak várt, áttetsző, kékesen csillogó ruháján vízcseppek ragyogtak. Át sejlett alatta aranybarna bőre. Fején hatalmas szalmakalap, teletűzdelve a nyár édes gyümölcseivel. Lábán aranyozott saru. Szinte úszott az emberek szeretetében, a féktelen szabadság illúzióját keltette. De kicsit már elfáradt, de melege nem enyhült. Továbbra is várta nővérét, az őszt.
De az nem jött, a forróságot pedig már az emberek sem élvezték. Időjóshoz mentek, aki háza csúcsán különös távcsővel egyre csak kémlelte az eget. Jelentéseket írt, hogy mikor és hol milyen lesz az időjárás. De választ a szeptemberi forróságra ő sem tudott adni.
Az ősz ágynak esett, van ez így, a mellőzés, a haszontalanság érzése miatt elvesztette az életerejét. Szeretet nélkül a halhatatlanság csapdájába került.
Idővel minden leszáradt a fákról, a gyümölcsök összerohadtak. A szüret sem ment jól, a szőlőszemek megráncosodtak és lehulltak a földre. A madarak se értették, a fecskék, a gólyák nem tudták, induljanak vagy maradjanak. Mintha a nyár soha nem akarna véget érni.
A tél közbelépett.
– Ősz húgom beteg, megyek én – mondta. Hatalmas léptekkel indult, nyomában befagytak a tavak. A zöld levelek ropogva hulltak a földre, el sem búcsúzhattak ágaiktól. Az emberek nem értették, hogy októberben miért kezdett nagy pelyhekben hullani a hó, minden átmenet nélkül. Bújtak bele a télikabátokba, és megviselt mindenkit ez a hirtelen jött hideg.
Az időjós szomorúan csak a fejét csóválgatta. Mi lehet az ősszel? Talán egy levél, amit az emberek írnak elmulasztja bánatát, mert csak erről lehet már szó.
A levelet megírta, a jeges szél elfújta, ami épp az évszakok háza elé hullott. A tavasz vitte be, aki már nagyon bánta amit mondott.
Ez állt benne:
„Hiányzol, változás nélkül nincs újrakezdés. El kell fogadnunk, hogy egyszer minden véget ér. Az ember megöregszik, a virág elvirágzik, a levelek lehullanak. Na, de az elmúlásig még sok a tennivaló. Minden korszaknak és évszaknak értelme van. Amíg fontosak vagyunk mások számára. Amíg tehetünk másokért valamit. Amíg mások tesznek értünk. Szeretni és szeretve lenni.”
Az ősz megértette az üzenetet, és legközelebb még színesebb faleveleket festett. Az emberek boldogan ültek a parkban, a bágyadt déli napsütésben. A szüretelők nem győzték szedni a nagy lédús fürtöket. Az időjós pedig boldogan küldte jelentéseit, szép hosszú ősz várható. Ezt úgy is mondhatjuk, megérkezett az öregasszonyok nyara.
Author: Kissné Kustor Franciska
1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.
