Az aranykalitka

Elmúlt a nyár, a ragyogó fény, a boldog ébredés, a finom harmat a virágok szirmain. Kihunytak a színek, az illatok, az ízek, a beteljesülés reménye a szívekben. Elszállt az örök élet illúziója, a végtelen kékség lent és fent. Eltűnt a gyümölcsök édes zamata, a jóság, a szeretet, a béke egyértelműsége a természet édes ölén. Mindezeket az ősz rabolta el, talán megszokásból, talán irigységből, mert a változás maga az élet. Változás nélkül nincs továbblépés.

A színek megmélyültek, a piros vörös lett, a zöldek megbarnultak, levélkoszorúikat lassan elvesztették a fák. Az éjszakák csípőssé váltak, a reggelek nyirkossá és ködössé. A gyümölcsöket leszedték, mindent betakarítottak, és bár volt még néhány kipottyant mag a földeken, de lassan ennek is vége lesz.

Jól tudta mindezeket a kis veréb, aki megint egyedül maradt kitéve a hideg szelek játékának és a gyötrő magánynak. Kedves barátai már mind elköltöztek, mert ők nem akartak itt telelni. Pedig a gólyák gyakran fogadták be a kis betolakodót. A szorgos kis fecskék is messze jártak már, pedig sárfészkükben nyáron ők is gyakran látták vendégül. A cinkék ugyan maradtak, de ki tudja, miért, talán mert színes megjelenésük szerethetőbbé tette őket, az emberek még a nagy havazásban sem feledkeztek meg róluk. Mindig akadt nekik valami madáreleség a fákra erősített etetőkben. A kis veréb itt is próbálkozott, de a cinkék nem látták szívesen, és elkergették a madáretető közeléből.

„Miért nem vagyok én is szép színes tollú? Vagy, ha legalább ha énekelni tudnék, mint a fülemüle. Akkor nem lennék ennyire kitaszított, még talán az emberek is megbecsülnének, és a madarak is tisztelnének” – erre gondolt, miközben úgy eleredt az eső, mintha kinyíltak volna az ég csatornái. Barnás tollai megáztak, és a szél is egyre hidegebben fújt már.

Mintha az eső egyenesen a szívét öntötte volna el, úgy megtelt reménytelenséggel. Védett helyet próbált keresni, és egy kis házat pillantott meg a falu végén. Az épületből madárhangok hallatszottak ki. Kíváncsisága legyőzte a félelmét, és mivel az épület ablaka nyitva állt, berepült rajta. Odabent egy madárkalitkát pillantott meg az egyik falra felszögezve.

De milyen kalitkát! Aranyozott, cirádás rácsok fogták közre azt a pompás otthont. Két gyönyörű madárka volt a kalitka lakója, innen eredtek tehát a madárhangok. Mindkét madár tollazata sárga volt a homlokukon, a fejük tetején és a nyakukon, míg a szárnyaikon szürke színű folt. Fejükön felálló tollbóbitát viseltek, és még ezzel tudta a szépségüket fokozni a Teremtő, hogy fejük két oldalán két narancs színnű folttal is megajándékozta őket. Mindez nagyon nemessé és különlegessé tette a megjelenésüket. „Meg kell ismernem ezeket a gyönyörű madarakat!” – gondolta a kis veréb, és picit bátortalanul, nagy alázattal szólította meg őket:

– Kik vagytok, mondjátok, és hogy jutottatok ehhez a gyönyörű otthonhoz?
Az egyik madár méltóságteljesen feléje fordult:

– Még ezt sem tudod? Mi nimfapapagájok vagyunk! Az emberek és főleg a gyerekek kedvencei! Ezt a szép kalitkát pedig az emberek készítették nekünk, hogy kényelemben élhessünk!

– És mikor repültök ki innét a szabadba, hogy megfürödjetek a langyos esőben, legyőzzétek a szél erejét, és átmelegedjetek a napfénytől?

-Ugyan, te oktondi! – szólalt meg a másik papagáj is, miközben a tükörben csodálta magát. – Innen nem mehetünk sehová! Nem látod? A kalitka ajtaja zárva van, és a szárnyaink már gyengék a repüléshez! Meg már eleséget sem találnánk magunknak.

A veréb nem is kérdezett többet, köszönés nélkül kirepült az ablakon. Az eső elállt, és az elégedetlenség is felszáradt a szívéből. A nagy kék ég alatt széttárta kis szárnyait, és nagyon boldog volt, és nagyon szabad.

Author: Kissné Kustor Franciska

1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.