Anya
A hajnal lassan nyúlt szét a szavannán. A pára még ott lógott a fűszálak felett, és minden nesz halkabbnak tűnt a szokásosnál. A csorda pár száz méterre tőlünk legelt, lustán, megnyugodva – de én a borjúmmal kissé előrementem. Szeretett előremenni, szeretett felfedezni, szeretett kérdezni a világtól, én meg hagytam neki.
A patája alatt zizegett az élet. Néha megugrott egy árnyéktól, de aztán újra önfeledten játszott. Az egyik fűcsomó mögött valami érdekes volt. Egy madár. Egy bogár. Egy saját gondolat.
Aztán valami megfeszült a levegőben.
Az ösztöneim hamarabb vették észre, mint a szemem. A madarak elhallgattak. A szél megállt. És akkor a sárgás fű között egy nesz. Nem is egy, több. Három irányból, összesen öten. Oroszlánok.
A borjút célozták. Engem megkerültek. Az egyikük előttem termett. A másik a borjú mellett. A harmadik a hátát célozta. És én hiába voltam ott – egy pillanatra, egyetlen pillanatra elég volt, leválasztották rólam, és beleestek mindannyian a víznyelőbe. Csobbanás, amit megelőzött az a hang, amit egy anya soha nem akar hallani.
A víz elnyelte. A kis feje újra felbukkant. Kétségbeesetten prüszkölt, miközben a karmok és fogak már benne voltak.
Mind az öt oroszláné. A karmaik csúsztak, a bundájuk elnehezült, de mégis, ott voltak, vadul, eltökélten. Mint akik tudják, hogy amit a föld nem ad meg, azt most a vízben kell megszerezni.
Futottam, ahogy tudtam, a csorda felé. A fű csapta az oldalamat. A pára az arcomba vágott. Nem álltam meg egy pillanatra sem.
Vadászat
A reggel nem ígért könnyű vadászatot. A hőség már a hajnal peremén ott motoszkált a bundánk alatt, és a szél… hát, az sem kedvezett. A szél egyetlen dolgot mondott: „ma ne hibázz.” Az éhség pedig nem tanácskozott. Lenn a gyomorban nincsen kegyelem.
Egy nappal korábban kiszagoltuk őket. A csorda túl nagy volt, túl sok szem, túl sok láb, túl sok kürtszerű fújtatás, ha közelebb mentünk. De az a tehén… az a fiatal anya. Ő elszakadt. Ha nem is sokkal, de pár száz méterrel. Ez nekünk már meghívás volt.
A borjút szinte tehénkolompként kongatta a világ: „gyenge vagyok, pici vagyok, de védelem nélkül.” Hárman voltunk elöl, kettő hátul. Körülzártuk. A fű takart minket, a talpunk alatt alig reccsent valami. Táncoltunk vele egyet.
A vezérünk volt az első. Ő sosem szól. A szeme viszont olyan, mint a penge. Jelzett. Egy biccentés – indulunk. A borjú körül hirtelen árnyékok lettek. Egyikünk előtte, másik mögötte, harmadik a víz felől. És akkor…
Egyetlen hiba.
A borjú menekült, de rossz irányba. A talaj megingott, és egyszerre csúsztunk bele. Mint egy kapu, amit a Föld maga nyitott meg, és nem lehetett visszakozni. A víz az erőnket elviszi, a súlyunkat megsokszorozza. A karmaim kicsúsztak, a bundám elnehezedett. Mégis: ott volt. A zsákmány.
A borjú kapálózott. Még nem tudta, hogy nemcsak mi jövünk, hanem a vég is eljött a mi meghívásunkra. De mi tudtuk. Egyikünk megharapta a vállát. A másik próbálta a nyakát célozni. A harmadik már csúszott, sodródott, próbált újra kapaszkodni.
A víz zöld volt és mély, de a tekintetünk nem engedett. Nem tudtuk, honnan jöhet még veszély. Nem néztünk fel. Azt hittük, ezt a csatát megnyertük. Még nem láttuk, hogy a világ közben máshol már új döntést hozott.
Mély
Nem gondolkodom. Nem úgy, mint a fű fölött élők. Nálam nincs „majd”, nincs „ha”. Csak a most van. A víz lüktetése. A felszín alatti csend. A remegés, amikor valami élő mozdul a part közelében.
Napok óta nem jött senki. Az iszap hűvös volt, az álom mély. A testem, mint kő, mint gyökér. De a víz mindig tudja, mikor kell ébredni.
Hajnalban történt. A mélyben megrezdült valami. A víz sűrűbb lett egy ponton. A nyomás megváltozott. A hangok másképp terjedtek. És a víz közölte velem: „vadászat van.”
Fölúsztam.
A víz felszíne közelében minden más. A fény vibrál, a világ idegen és ideiglenes. A parton nesz, lüktetés. És hirtelen: robbanás. Hang, test, csobbanás – több is. Karmok, ordítás, feszülés. Oroszlánok. Nem először látok ilyet. Néha bejönnek. Néha buták. De mindig éhesek. Most is azok.
És ott, köztük, valami más. Valami puhább, finomabb. Egy borjú.
Nem különböztetem meg az élőket egymástól. Nem érdekel, ki az anyja, ki harcol érte, ki sír utána. A test a vízben csak egy dolog: hús.
Közelebb mentem. Mozdulatlanul. Nem kell sietni. Az oroszlánok kapkodtak. Egyikük már fuldokolt, másik próbált kimászni. A harmadik rángatta a borjút. Ez volt a pillanat.
Kitörtem a vízből. A cél a láb volt – a borjúé.
A borjú megingott. A víz felszíne fodrozódott. Az oroszlánok megdermedtek egy pillanatra – de aztán az egyikük visszarántotta a testet. A másik már a part felé mászott, fogaik a borjú nyakán, lábán, húzták, tépték, de most nem egymás ellen – együtt.
Lehetett volna az enyém. De nem volt rá szükség. Ez most nem az én történetem.
Elengedtem. A víz újra nyugodt lett körülöttem. Lemeredtem az iszapba, vissza a némaságba.
A világ újra döntött.
Fűre lépni
A fű finom volt. A szél cirógatott, és a világ teli volt felfedeznivalóval. Anyám a közelemben legelt. Tudta, hogy szeretek előbbre menni. Hogy bennem több a kíváncsiság, mint a félelem. Vagy csak még nem tanultam meg félni.
A bogár színe ragyogott. A fűcsomó mögött árnyék táncolt. A madár szeme rám nézett. A világ minden pontja rám várt, és én mentem.
Aztán a hangok megváltoztak.
A madarak elhallgattak. Valami szorítani kezdte a levegőt – nem láttam, de éreztem. A föld alatt dobolás. Valami rejtett zene, amit a testem ismert, de az értelmem még nem.
Aztán egy árnyék. Sok. Nagyok. Barnák. Mozgásuk alacsony volt, gyors, mint a villám, mégis nesztelen. Az egyik rám nézett. A szeme nem kérdezett. Az csak akart.
Anyám kiáltott. A hangja más volt, mint bármikor. Valami, amitől a világ egy pillanatra megszűnt létezni. Olyan hang volt, amitől megreped a nap fénye.
Aztán testek csapódtak össze. Éreztem a patám alatt a vizet, de nem láttam, hogyan történt. Egyik pillanatban még a fű, a másikban már a víz. Hideg. Mély. Fojtogató. És fájdalmas. Karmok voltak bennem. Fogak. Egy test húzott, egy másik lökött. Valami felém kapott.
Anyám! Hol vagy?
Aztán jött valami új. Nagyobb, mint az összes többi. A víz kettévált mögötte. A világ összezsugorodott a mozdulatában.
Éreztem a rántást. Éreztem, ahogy húznak. Aztán valami történt. A víz már nem fogott annyira. A karmaik egy irányba vittek – felfelé.
És az a nagy, régi lény nem mozdult tovább. Ott maradt. Elmerült. Visszatért a mélybe. Elengedett.
A part ott volt. Már láttam a füvet. A sárgát, a szárazat. Az otthon színét.
Én anyám, én anyám, miért hagytál el engem?
Nincs ok az ünnepre!
Egyként mozdultunk. A testünk nem kérdezett, csak tudta: most vagy soha. A borjú már a miénk volt.
Aztán jött az árnyék. A mozdulatlanság, ami hirtelen megmozdul. A test, ami a vízzel együtt lélegzik. Krokodil.
Megálltunk egy szempillantásra. A víz elnehezült. A borjú alatt fodrozódott a felszín. Az egyikünk hátralépett, a másik még jobban rámarkolt. Én ott maradtam. Néztem a szemét. A tekintetét, ami nem a borjúra, hanem ránk szegeződött.
Feszültség volt a víz alatt. Egyetlen lökés elég lett volna, hogy a világ megforduljon.
De nem jött lökés. A krokodil ott maradt. Várt. Aztán visszahúzódott. Úgy döntött, hogy most nem küzd.
A borjú ott vergődött a szánkban, nehéz volt, fáradt. Kihúztuk. Aztán csak álltunk ott, vizesen, zihálva, a testtel, ami nemrég még élni akart – és nem ünnepelhettünk.
A zsákmány megvolt. De valami nem stimmelt.
A túloldalon – messze, de nem elég messze – paták dübörögtek.
A levegő más lett.
Jöttek.
A csorda az csorda
A fű túl magas volt. A hajnal túl csendes. A madarak is túlságosan figyeltek.
Mi már tudtuk, mit jelent ez.
Amikor az egyikünk eltűnik, az árnyék nem marad nyom nélkül. A föld szaga megváltozik. A rovarok másképp zümmögnek. A paták alatt feszül a világ.
Az anya visszatért. Csapzottan, zihálva, a halál illatával a szőrében. A szeme nem nézett ránk. Csak túlnézett rajtunk, a parton túlra. A borja hangját már nem hallotta – de még nem felejtette el.
Mi köré gyűltünk. Nem szóltunk, csak mozdultunk vele. Mert a csorda nem kérdez. A csorda emlékezik.
Elindultunk.
A földet felkaparta a lendület. A súlyunk, az erőnk, a szívünk ritmusa összeforrt. Csak irány van és szándék, nem kell taktika.
Ott voltak. A parton. A víz peremén. Az oroszlánok. A zsákmánnyal.
Az első üvöltés a fűből jött, ahogy az egyik oroszlán hátraugrott. A második már egy karom volt a levegőben. De mi nem őket kerestük egyenként. Mi mindet. Az összes testet, ami hozzányúlt ahhoz, amit elvettek tőlünk.
A por felszállt. A szarvak villantak. Nem azért jöttünk, hogy gyilkoljunk, nem azért, hogy megtoroljunk, csak visszakövetelni jöttünk az egyensúlyt.
Az oroszlánok futottak. Nehézkesen. Vizesen. Zsákmány nélkül.
És ott maradt a borjú. Csapzottan, sántán, de élve.
Az anya odament hozzá. Egy hosszú pillanattal később követte a többiek tekintete. És ott, abban a csendben, valami helyreállt, amit a természet pillanatokkal korábban megbillentett.
A csorda nem beszél. De minden lépésünkben ott volt a mondat: “A csorda az csorda!”
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
