Szép őszi napok egy finn városkában

– Jó napot kívánok, Klári néni!
– Szervusz Anna! De rég láttalak! Vannak jó híreid?
– Igen. Képzelje el! Meglátogatott Sara, a régi finn barátnőm.
– Az, aki vendégül látott téged Kokkolában, és aki a cserelátogatásra is eljött?
– Pontosan. Az iskolai kirándulás óta én is voltam náluk kétszer is. Legutóbb két hete.
– Nahát! Ki gondolta volna, hogy ilyen hasznos lesz az a finn út! Látom, már megszoktad a repülést. Emlékszel, akkor mennyire izgultál?
– Igen, de csak az elején. Azóta nem tudok betelni azzal a gyönyörű látvánnyal, amely a repülőablakból nyílik. Csodás alakú felhők és a táj is olyan szép onnan felülről.
– Akkor legyen ez a néhány perc az emlékezésé! Rendben? Én is szívesen gondolok vissza az ott töltött napokra.
– Nagy öröm volt újra Helsinkibe repülni. Kérésemre újra elhajóztunk Suomenlinna szigetére, ahol az az erőd található, amely nagy szerepet játszott Finnország történelmében. Ismét megnéztük a régi tengeralattjáró belsejét. Sétáltunk az ösvényeken, néztük a sziklafalakat, hallgattuk a tenger csobogását, sütött ránk a kora őszi nap. Mint régebben, most is négy órás vonatos utazás következett Kokkolába. De percek alatt elröpült az idő. Olyan sok beszédtémánk volt. Felelevenítettük a régi szép napokat.
A finn barátnőmtől sokat tanultam az egészséges étkezésről. Mi itthon ahhoz vagyunk szokva, hogy cukorkát, kekszet rágcsálunk az úton. De már a kirándulásunk idején is a két kedves tanár, Mika és felesége, akik értünk jöttek Helsinkibe, sárgarépával kínáltak bennünket a vonaton. Először nagyon csodálkoztunk, de később hozzászoktunk.
– Ugye emlékszel, hogy minden nap sok tejet tettek az asztalra? De joghurtot, és barna kenyeret is, amit a mi gyerekeink is szívesen fogyasztottak el. Még közös képet is készítettünk, amelyen mindenki tejes dobozt fog a kezében. Te voltál az a kislány, aki ahhoz a családhoz került, amelyik azért sírdogált, mert nem jött el az a kislány, akit ők vártak, akivel a lányuk levelezett?
– Én voltam. Olyan szeretettel bántak velem, mintha szüleim lettek volna. Másnap már együtt mentünk iskolába és az órákon együtt vettünk részt. A finn tanulók annyira jól tudtak angolul, mert a filmeket angolul, szinkron nélkül szokták nézni. Ezt én is megtanultam tőlük. Azóta sokat javítottam angolból.
Szeretném elmondani, hogy legjobban a zeneterem bűvölt el engem is és a többieket is. Egy egész osztályterem tele volt szintetizátorokkal, hegedűkkel, fuvolákkal. Ki lehetett próbálni! Hű, mekkora hangzavar támadt! Többször elpróbáltuk itt a közös műsorunkat is. Ez felejthetetlen emlék lett számunkra, mert a két nemzet népdalait és nemzeti himnuszait közösen énekeltük el.
Kedvenc iskolai napunk úgy telt, hogy áfonyagyűjtésre kirándultunk a közeli erdőben. A következő napon az áfonyából a finn gyerekekkel és szüleikkel mi magunk készítettünk áfonyás pitét. Mind megettük, egy sem maradt belőle!
– Ismerősen hangzik neked, ha a Tankar szigeti hajókirándulást említem?
– Igen. Másfél órás hajókázás után értünk arra a szigetre, amelyet halászok alapították. Megnéztünk egy tengerészeti múzeumot a halászok használati tárgyaival és egy kis kápolnát, amely az idegenvezetőnk elmondása szerint napjainkban ismét népszerű lett. Sok fiatal pár ide jött esküvőre.
Ez nekem is emlékezetes nap volt. Jót bújócskáztunk a rejtélyes zugokban a szigeten. Megcsodáltuk a világítótornyot.
– Mit csináltatok még szabad időtökben a családdal?
– Többször is kimentünk a tengerpartra. Nekik is volt nyaralójuk a tengernél. Szaunáztunk, utána pedig felhevült testünkkel a hűvös tengervízbe ugrottunk. A finnek hetente legalább egyszer szaunáznak. Részt vettünk a nyárzáró „velencei éjszakák” rendezvényein is. Esténként elmentünk a főtérre és népszerű együttesek koncertjét hallgattuk. A kis csatornákat és a szökőkutakat színes fényekkel világították ki. Csodálatosak színben játszott a tenger sötétedéskor. Éjfélkor pedig tűzijátékban gyönyörködtünk. Klári néni! De jó, hogy összetalálkoztunk!
– Én is örvendek, Anna! Add át üdvözletem Sarának! Te pedig ne feledd: a barátság egy olyan aranyszál, amely összeköti az egész világ szívét. Fonogassuk továbbra is ezt a szálat!

Author: Gardynik Katalin

Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.