Parázs

Parázs

Ülök és bámulok; táncolnak a lángok,

szikrák rajzolnak, álmokat látok.

Lobog a tűz buján, vadul,

a füst gomolyog, s az idő elcsitul.

Egy izzó fadarab – szemembe tűnve –

emlékeket suttog, hallgatom tőle.

Valaha mag volt, élete kezdetén,

fény felé nyúlt, az erdő rejtekén.

Szelek tépték, gyötörte zúzmara,

de nőtt, mert hívta az élet szava.

Most itt van és hamuvá ég,

egy villanás, s mégis, mennyi év!

Mennyi küzdelem, mennyi álom,

Elémtárul ezen az izzó vásznon.

S mégis, a vég nem vég talán,

mert talaj lesz egy új kor hajnalán.

Új magok sarjadnak, új fák bontanak rügyet;

Új mesék jönnek, és unokáink nézik majd a tüzet.

És talán nekik is eképpen mesél,

Ahogy múlt és jövő egy lángban összeér.

A történetben talán, majd engem is látnak,

És őseinket, akik már porrá váltak.

Ebben az ősi látványban mind ott remeg,

Amit magukban rejtenek az évezredek.

S ha már minden változik, mi marad?

A lángok tükrében megláthatod ősi önmagad.

Author: Dombovári Dániel

A verseim a méltóságról, az önreflexióról és az emberi kapcsolatok tiszteletéről szólnak. Őszintén és közvetlenül írok a lélek küzdelmeiről, a hitről és a reményről. Írásaimmal szeretném ösztönözni az olvasót az önvizsgálatra és arra, hogy a nehézségek között is érdemes keresni a szépet és a jót. Mindig ott bújkál bennem a változás. Nem félek tőle, mert tudom, hogy nélküle nincs megújulás. Azt szeretném, ha az olvasóim nem csak elolvasnák, amit írok, hanem éreznék is. Mert nekem az írás nem menekülés, hanem szembenézés és visszatérés ahhoz, aki valójában vagyok.