EGY STATISZTA EMLÉKEI

                                

   Egy fiókban kotorászva, kis fehér papírlapocska akadt a kezembe a napokban. Egy régi diákelőadás meghívója a szereposztással.

  A fiók a konyhaszekrény kisfiókja volt, melyben régebben különféle fűszereket tartott anyám: babérlevelet, sütőport, vaníliás cukrot és kalmopyrint is, hogy kéznél legyen, és a gólya tudja, még mi mindent. Zamatukkal átitatták a fiókocska minden zegét-zugát, semmi máshoz nem hasonlítható illatot kikeverve. Ez az illat a törékeny papírlapokat is átitatta, melyeket később dugdosott ide, a fűszereknek más helyet találva.

  Céltalanul nézegettem, olvasgattam a foszlós szélű sárgult papírokat, a sebtében, kusza betűkkel lemásolt süteményrecepteket, anyakönyvi kivonatokat, oltási bizonyítványokat. Ezek közül került elő fehéren, fényesen, de ugyancsak ódon illatúan, az a bizonyos lapocska, melyen nagy, kék betűkkel emelkedett ki két szó a többi közül: 

                                                                      BÁNK BÁN 

  Alattuk apró kék betűkkel a szereposztás, legalul felsorolva a statisztaként közreműködők között én is.

  Olvasom a neveket, s látom mögöttük az egykori, sokszor a későbbi és a mai arcokat.

  Az egykori Bánk bán ma az ország egyik vezető színésze. Újságok címlapjáról, a TV képernyőjéről néz szembe velem, de bennem mindig régi emlékeket idéz.

  Ottó  TV riporter, Simon bán rádióbemondó, Petúr a lengyel nyelv tudora, Mikhál bánnal, mint TV-javító műszerésszel, találkoztam néhány éve.

  Myska bán, Myska bán halott.

  Biberach külkereskedő, s szerepét bizonyára most is jól játssza.

  Na és Tiborc? Tiborc, a tanárunk, most 60 éves. Ő volt a rendező is. Mikor elzengte panaszát, annyi idős volt, mint most én, hogy itt e sorokat róva az emlékeim megidézem.

  Emlékezem, de most már azt is tudom, hány okoskodón kellett túltennie magát, hány gáncsot vető lábat kellett kikerülnie, hányszor kellett saját kétségeit legyőzni, s közben kitartóan készülni, szervezni, díszletet, jelmezt szerezni, a nyomasztó felelősség terhe alatt megállni, mert mi csak játszottunk, játszottunk, és minden felelősség az övé volt.

  Most már tudom, mert az eljött évek során néhány sziklának én is nekivetettem a vállam, hogy egy kicsit arrébb gurítsam.

  Vannak nevek, melyek ma már nem idéznek arcokat.

  A lányokra persze emlékszem. Gertrudisra, Izadórára. Mi lehet velük?

  Melinda más. Szőke volt, és úgy emlékszem, gyönyörű, olyan szép, hogy még beleszerelmesedni se mertünk.

  Tanárunk volt a méltatlanul elfeledett, jelentős, Kossuth-díjas költő is, aki versben siratta el, mikor külföldre ment férjhez. (A lánya barátnője volt)

                                            „Feledjétek el vétkeit,

                                                        oldja fel öt a messzeség,

                                                        legyen neki könnyű a föld,

                                                        legyen neki könnyű az ég”

 

  Lent a lap alján olvasom a saját nevem. Fiúk, lányok vesznek körül.

  Emlékeim csak egy statiszta emlékei. Akik a szereposztásban felettem állnak, bizonyára jelentősebb emlékekkel rendelkeznek az egész lényegét illetően.

  Az előadáson két jelenetben is szerepeltem. Az első felvonásban udvaroncként lejtettem fel és alá, karomon egy udvarhölggyel a román boltívű színfalak között. Az utolsóban én voltam a négy jobbágy egyike, akik a halott Melindát becipelték. (Nem volt más, aki két szerepet is „játszott.”)

  A legszebb emlékeim a próbákról vannak. Először csak a hordágy cipelésére jelentkeztem, így sok dolgom nem volt. Eleinte csak figyeltem. A próbákat többnyire valamelyik osztályteremben tartottuk. Mivel hordágy nem volt kéznél, leakasztottuk a terem ajtaját, s ezen nyúlt el Melinda szemérmesen. Mi az ajtó négy sarkát megragadva vonultunk a képzeletbeli színpad közepéig.

  Úgy lépkedtünk, mintha körmenetben a szentek csontjait vittük volna, arany ereklyetartóban.

  A jeleneteket gyakran ismételtük, így néha négy-öt alkalommal is beballagtunk az ajtóval. Később azért hordágy is akadt.

Egy próba sem zajlott le nélkülem. Ha kevesen jelentek meg a Békétlenek, beültem a második felvonásba zúgolódni, bár ezek a „fontosabb” szerepek a 3. osztályosoknak voltak fenntartva.

  Mikor már elkészültek a díszletek, én fogtam hátulról a falakat, hogy el ne dűljenek, s közelről figyeltem, mint születik a játék.

  Az első felvonásbeli udvaronc szerepemhez is valahogy így jutottam a próbák vége felé, mikor a leánygimnáziumból az udvarhölgyek is megjelentek. Valamelyiknek nem jutott lovag, de én kéznél voltam. Ha már így alakult, addig forgolódtam, míg sikerült annak a karját a karomba fűznöm, aki a jelenlévő hölgyek közül kamasz szívemben a legnagyobb vihart kavarta. Sajnos a hölgy a hivatalos sétáink befejeztével a színfalak mögött, és a próbák után Biberachra pazarolta kegyének apróbb s nagyobb jeleit. Nagy bánatomra nem is teljesen feleslegesen.

  Az előadás előtti napokban a készülődés minden percünket lefoglalta. Próbáltunk végre igazi színpadon, díszleteket, jelmezeket cipeltünk és lázban égtünk.

  Nekem két ruhára is szükségem volt. Udvaronc szerepemhez különösen választékosan igyekeztem felöltözni. Aranyló sárga ingemhez pompás sötétbarna harisnyanadrágot választottam a jelmezhalomból. Délcegen jártam fel és alá, egészen addig, míg elő nem került Bánk bán dúlva-fúlva, mert sehol sem találta a szép barna harisnyáját.

  Így lett enyém az utolsó püspöklila nadrág, amibe senki sem fért bele, én is csak úgy, hogy a levegőt óvatosan vettem.

  Az előadásra kisminkeltek, és hosszú fényes parókát kaptam.

  Első jelenésem után a maszkmester ismét kezelésbe vett, hogy öreg jobbágyot faragjon belőlem. Unalmában — már mindenki mással elkészült — ősz parókám alól kiinduló és fél arcomon végighúzódó hatalmas sebhelyet bűvészkedett rám. 

  Anyám a nézőtérről nem ismert fel.

  Az előadásnak hatalmas sikere volt. A főszereplők nyilatkoztak a rádióban, újságcikkek jelentek meg. Másnap délelőtt felvételt készített a televízió. Ezen a felvételen minden másképp volt, mint az előadáson. Míg a felfordulás tartott, az egyik TV-s közénk ült beszélgetni.

  — Nem volt rossz diákelőadás — mondta — csak egy igazi rendező hiányzott belőle.

  Akkor sokat gondolkodtam ezen, de nem értettem miről beszél. Nekünk nem hiányzott.

  Nézegetem a vaníliás-babérlevél illatú fehér lapocskát. Itt zengenek a fülemben a

sokszor hallott szavak, Bánk szavai:

                                           

                                            „Melinda és mindég Melinda-szent

                                                        név! Égi s földi mindenem javát

                                                        szorosan egybefoglaló erős

                                                        lánc…”

 

 

1983

 

 

 

  MEGJ: 1961. január 13-án és 19-én adta elő a Budapesti II. kerületi Állami Rákóczi Ferenc Általános Gimnázium önképzőköre és színjátszóköre Katona József Bánk bán c. drámáját a Néphadsereg Központi Klubjában.

    A jelentős Kossuth-dijas költő Kónya Lajos volt.